Pinokkió ezen a nyáron ismét hazatért Olaszországba. Carlo Collodi születésének kétszázadik évfordulója közeledtével egymást követik a rendezvények, kiállítások, könyvbemutatók és színházi programok. Augusztus 9-én és 11-én a tivoli Villa d’Estében „Eterno Pinocchio – Duecento anni di Collodi” címmel rendeztek két estét, augusztus 18-án Pistoia kulturális programsorozatában Giovanni Capecchi friss, Per le strade di Pinocchio című könyvét mutatták be, november 26–27-én pedig Szegeden tartanak nemzetközi konferenciát Carlo Collodi öröksége – Pinocchio és az olasz gyermekirodalom címmel. November 24-én lesz pontosan 200 éve, hogy Firenzében megszületett Carlo Lorenzini, akit a világ Carlo Collodi néven ismer.
Az évforduló jó alkalom arra, hogy Pinokkiót egy időre megszabadítsuk attól a képtől, amelyet több mint nyolcvan éve elsősorban Walt Disney filmje határoz meg. A hosszú orrú, esetlen, alapvetően jólelkű fabábu története Collodinál jóval sötétebb, kegyetlenebb és társadalmilag is összetettebb volt.
Az eredeti Pinokkió nem kapott azonnal szeretetteljes lelkiismeretet maga mellé: a Szóló Tücsköt egy fakalapáccsal agyonütötte, rendszeresen éhezett, lábai elégtek, csalók fosztották ki, börtönbe került, később szamárrá változott.
Még meglepőbb, hogy az első történet szerint mindezt nem is kellett volna túlélnie.
A magyar olvasók számára Pinokkió történetéhez külön magyar irodalmi hagyomány kapcsolódik. Rónay György fordítása és átdolgozása 1967-ben jelent meg először a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál, Lengyel Balázs gondozásában. Ez lett az egyik legismertebb magyar Pinokkió-szöveg, és tartósságát jól jelzi, hogy a Móra 2024-ben megjelent hatodik, felújított kiadása is Rónay György fordítását és átdolgozását közli.
Számomra mindennek személyes vonatkozása is van: Rónay György a nagyapám volt. Emiatt Pinokkió neve nálunk jóval azelőtt családi irodalmi emlékké vált, hogy elkezdtem volna utánanézni a regény különös keletkezéstörténetének.
Éppen ezért volt különösen meglepő felfedezni, hogy az a könyv, amelyet gyerekként, édesapám „átformálásából” ismerhettem meg, valójában két külön szakaszból állt össze. Collodi eredetileg nem Pinokkió kalandjai címen írta művét. 1881. július 7-én indult el a római Giornale per i bambini hasábjain La storia di un burattino, vagyis Egy fabábu története címmel. Carlo Lorenzini ekkor 54 éves volt, és addigi pályájának nagy részét újságíróként, szatirikus szerzőként és kritikusként töltötte. Részt vett az olasz függetlenségi küzdelmekben, politikai lapokban dolgozott, színházi bírálatokat írt, majd Charles Perrault meséinek fordításán keresztül került közelebb a gyermekirodalomhoz.
Mire Pinokkió megszületett, Collodi már több gyermekeknek szánt könyv, köztük a Giannettino és a Minuzzolo szerzője volt. A fabábu története mégis szabadabbnak bizonyult korábbi pedagógiai munkáinál. Pinokkió szinte még el sem készül, amikor megszökik Dzsepettótól. Nem akar iskolába járni, mesterséget tanulni, és az ábécéskönyvet, amelyért apja a saját kabátját áldozza fel, inkább eladja, hogy bábszínházba mehessen. A regény ezzel annak az Itáliának a problémáit is megmutatta, amely alig húsz éve vált egységes állammá, és amelyben az iskola, az írástudás, a gyermekmunka és a szegénység nagyon is valós társadalmi kérdések voltak.
Az első változat erkölcsi szerkezete jóval keményebb volt, mint a ma ismert könyvé. Pinokkiót újra és újra figyelmeztették, mégis rendre rossz döntést hozott.
Nem hallgatott Dzsepettóra, elutasította a Tücsök tanácsát, majd hitt a Rókának és a Kandúrnak, akik azt ígérték neki, hogy aranypénzeit elültetve egész pénzfa nőhet. A gyors meggazdagodás reményében követte őket, és ezzel elindult saját veszte felé.
1881. október 27-én következett az a rész, amelyet ma egy gyermekkönyvben meglehetősen nehéz elképzelni. A Róka és a Kandúr álarcos támadóként üldözőbe vették Pinokkiót. A fabábu egy fehér házhoz menekült, ahol az ablakban különös, kék hajú lány jelent meg. Pinokkió segítséget kért, a lány azonban azt felelte, hogy a házban mindenki halott, ő maga sem él, és koporsóra vár. Az ablak bezárult, az üldözők pedig utolérték Pinokkiót. Kötelet vetettek a nyakába, és felakasztották az Óriástölgy egyik ágára.
Pinokkió sokáig vergődött, majd utolsó erejével Dzsepettót hívta. Végül lehunyta a szemét, kinyújtotta lábait, és megmerevedett. Az eredeti folyóiratközlés itt véget ért: a szöveg végén ott állt a Fine, vagyis a Vége.
Collodi ezzel az első Pinokkió-történetet lezárta. Innen származik a keletkezéstörténet egyik legismertebb hagyománya, amely szerint a gyermekolvasók nem fogadták el kedvencük halálát, levelekkel tiltakoztak, Collodinak pedig végül folytatnia kellett a történetet. A hagyomány magja valószínűleg igaz: Pinokkió népszerű volt, az olvasói reakciónak és a szerkesztőség érdekének is lehetett szerepe a folytatásban. A fennmaradt adatok azonban nem igazolják azt a később kiszínezett képet, hogy tiltakozó gyermeklevelek tömege kényszerítette volna a szerzőt döntése megváltoztatására.
Van viszont egy sokkal biztosabb dátumunk. 1881. november 10-én, mindössze két héttel a felakasztás után Ferdinando Martini, a Giornale per i bambini szerkesztője már arról tájékoztatta a gyerekeket, hogy Collodi szerint Pinokkió él, és további kalandok következnek róla. Martini tréfája szerint egy fából készült bábut nem olyan könnyű átsegíteni a másvilágra. A döntés tehát nagyon gyorsan megszületett, még akkor is, ha az új folytatás csak 1882. február 16-án kezdett megjelenni.
Ekkor már a cím is megváltozott: Egy fabábu történetéből Pinokkió kalandjai lett. A különbség persze merült ki a cím cseréjében.
Collodi első története a rosszul választó gyermek büntetésével ért véget; a második szakasz már azt mutatta meg, hogy ugyanaz a gyermek sok kudarc után is képes változni. Ezzel együtt születtek meg vagy kaptak új szerepet azok a részletek, amelyek nélkül ma alig tudnánk elképzelni Pinokkiót.
A korábban halottnak mondott kék hajú lányból fokozatosan Kék Tündér lett. A hazugság összekapcsolódott az orr látványos növekedésével, bár érdekes módon Pinokkió orra már kifaragásakor is önálló életet élt. Megszületett Játékország, ahol nincs iskola és kötelezettség, de amelynek lakói végül szamárrá változnak. Pinokkió megtalálta Dzsepettót a tengeri szörny gyomrában, majd munkával kezdte eltartani apját. Végül hús-vér fiúvá vált. A ma ismert Pinokkió jelentős része tehát csak azután született meg, hogy Collodi egyszer már befejezte a történetet.
Amikor a mű 1883-ban önálló könyvként megjelent, az eredeti törés szinte eltűnt. Az olvasó a felakasztás után egyszerűen továbblapozott a következő fejezethez.
Amit az 1881-es gyermek valódi befejezésként olvasott, az a könyvben már egy újabb veszélyes epizódnak látszott. A két történet összenőtt, és kialakult az a Pinokkió kalandjai, amely később meghódította a világot.
A XX. században Walt Disney újabb nagy átalakítást hajtott végre rajta. Az 1940-es filmben a Kék Tündér kelti életre a fabábut, Jiminy Cricket állandó lelkiismeretévé válik, Pinokkió jóval ártatlanabb gyermekfigura, az Óriástölgy bizarr akasztásos jelenete pedig eltűnik. Disney olyan kulturális Pinokkiót teremtett, amely sok országban idővel erősebben élt az emberek emlékezetében, mint az eredeti könyv.
Magyarországon Rónay György szövege hosszú időn át közvetlen kapcsolatot tartott fenn Collodi könyvével. Rézorr mester, Dzsepettó, Szóló Tücsök, Tűznyelő, a Kandúr és a Róka magyar nevei generációk számára természetessé váltak. A fordító feladata itt jóval több volt az olasz szavak magyar megfelelőinek megtalálásánál:
Collodi élő, toszkán, humoros és sokszor színpadszerű nyelvének kellett természetesen működő magyar gyermekirodalmi hangot adnia.
Az, hogy a Móra új kiadása ma is Rónay György változatához nyúl vissza, jól mutatja ennek a magyar Pinokkió-hagyománynak a tartósságát.
A 200 éves évforduló ezért Pinokkió mellett alkotóját is visszahozza a figyelem középpontjába. Carlo Lorenzini hosszú évtizedeken át újságíró, szatirikus, fordító és tankönyvszerző volt, az utókor mégis egyetlen fabábu apjaként őrizte meg. Pinokkió második élete sokkal hosszabb lett az elsőnél: 2026-ban már szerzője születésének kétszázadik évfordulóján járunk vissza hozzá.
Rónay György Pinokkiója
Rónay György fordítása és átdolgozása 1967-ben jelent meg először a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál, Lengyel Balázs gondozásában. A magyar változat több nemzedék Pinokkió-élményét meghatározta: olyan neveket honosított meg, mint Rézorr mester, Dzsepettó, Szóló Tücsök és Tűznyelő. A Móra 2024-es, hatodik felújított kiadása is Rónay György szövegét közli. A kötet maga is jelzi, hogy fordításról és átdolgozásról van szó: Collodi erősen toszkán, élőbeszédre építő nyelvét nem szó szerinti megfelelésekkel, hanem természetesen működő magyar gyermekirodalmi hanggal kellett újrateremteni.
Két hét alatt támadt fel
1881. október 27-én az első Pinokkió-történet a fabábu felakasztásával ért véget, és a folyóiratközlés lezárást jelzett. November 10-én azonban Ferdinando Martini szerkesztő már azt üzente a Giornale per i bambini olvasóinak, hogy Collodi szerint Pinokkió él, és újabb történetek következnek. A folytatás nyomtatásban csak 1882. február 16-án indult el, vagyis Pinokkió több mint három hónapig hiányzott a lapból, a feltámasztásáról szóló döntés viszont legkésőbb két héttel az első befejezés után megszületett.
