Kilencvenhét éves korában meghalt Kuszama Jajoi japán képzőművész – adta hírül az AP. Augusztus 14-én hunyt el egy tokiói kórházban, halálhírét azonban csak augusztus 27-én jelentette be a művész hagyatékát gondozó társaság. Közleményük szerint Kuszama utolsó napjaiig dolgozott, nem tette le az ecsetet, és tovább kutatta művészetének visszatérő témáit: a végtelen szeretetet és az örökkévaló lelket.
Kuszama életműve csaknem nyolc évtizedet fogott át. Festett, szobrokat és installációkat készített, performanszokat rendezett, filmekkel, divattal és irodalommal is foglalkozott. Jellegzetes motívumai – a különböző nagyságú pöttyök, az ismétlődő hálózatok, a tükrök, a virágok és a tökök – olyannyira közismertté váltak, hogy alkotásait azok is könnyen felismerik, akik egyébként ritkán találkoznak kortárs művészettel. A színes, gyakran játékosnak látszó felszín mögött azonban félelem, megszállottság és az én feloldásának vágya húzódott meg.
Kuszama 1929-ben született a közép-japán Macumotóban, egy növénytermesztéssel és vetőmag-kereskedelemmel foglalkozó jómódú, ám zaklatott családban. Már gyermekkorában hallucinációkat tapasztalt: elmondása szerint virágok beszéltek hozzá, fények villództak előtte, a környezetét pedig időnként pöttyök és hálószerű mintázatok borították el. A látomásokban az egyes dolgok határai megszűntek, a minták ráterjedtek a szobára, a testére, majd az egész világegyetemre. Rajzaiban megpróbálta rögzíteni és egyúttal uralni ezeket az élményeket.
Anyja ellenezte, hogy művész legyen, elvette és megsemmisítette rajzait, Kuszama ezért gyakran sietve dolgozott, mielőtt munkáit megtalálták volna. A második világháború idején, tizenhárom évesen katonai ejtőernyők anyagának előállítására vezényelték. Később Kiotóban tanulta a hagyományos japán festészetet, a nihongát, de hamarosan szűknek érezte annak szabályait, ahogyan a házasságot és családalapítást előíró társadalmi elvárásokkal sem tudott azonosulni.
Levelet írt Georgia O’Keeffe amerikai festőnek, akitől tanácsot kért ahhoz, hogyan boldogulhatna az Egyesült Államokban. O’Keeffe válaszolt neki, Kuszama pedig 1957-ben elhagyta Japánt: előbb Seattle-be, majd 1958-ban New Yorkba költözött. Az amerikai művészeti életben akkor még japánként és nőként is különösen nehezen tudott érvényesülni.
Első New York-i sikereit az úgynevezett Végtelen hálók hozták meg. A nagy méretű, gyakran fehér vásznakat apró, ismétlődő ecsetvonásokkal borította be. A képeknek nem volt középpontjuk, elejük vagy végük: a mintázat elvileg a vásznon túl is folytatódhatott. Az 1959-es kiállítást kedvezően fogadta a kritika, Donald Judd és Frank Stella pedig vásárolt is a sorozatból. Kuszama művészete érintkezett az absztrakt expresszionizmussal, a minimalizmussal és a pop-arttal, de egyik irányzathoz sem tartozott igazán.
A hatvanas években puhára tömött, fallikus formákkal borított be bútorokat és hétköznapi tárgyakat. Ezeket saját, szexualitással kapcsolatos félelmeinek feldolgozásaként értelmezte. Az 1965-ben készített első végtelen tükörszobájában a tükrök megsokszorozták a térben elhelyezett tárgyakat és magát a látogatót is. A néző egyszerre került a mű középpontjába, és veszítette el önálló körvonalait az ismétlődő képmások között.
Kuszama ezt nevezte önfelszámolásnak vagy önfeloldásnak: az egyén eltűnik a végtelen térben, részévé válik egy nála hatalmasabb egésznek. Évtizedekkel később éppen ezek a tükörszobák tették világszerte tömegeket vonzó művésszé, jóllehet a látványos installációkat sok látogató már inkább fényképezhető élményként, mintsem az én megszűnéséről szóló nyugtalanító kísérletként érzékelte.
Az 1966-os Velencei Biennálén meghívás nélkül állította fel a Nárcisz kertje című installációját: az épület előtt mintegy 1500 tükröződő gömböt helyezett el. A gömböket darabonként két dollárért kínálta eladásra, „Eladó a nárcizmusod” felirattal, míg a biennále vezetése le nem állította az akciót.
A mű egyszerre szólt az önimádatról, a művészeti piacról és arról, hogyan válik maga az alkotás árucikké.
New Yorkban meztelen szereplőkkel rendezett, pöttyökkel és testfestéssel kísért happeningjei botrányt keltettek. Tiltakozott a vietnámi háború ellen, és 1968-ban az egyik első azonos nemű esküvői performanszt is megszervezte a városban. Ebben az időszakban neve összekapcsolódott a szexuális szabadság és a politikai ellenkultúra mozgalmaival. A konzervatív japán sajtó „botránykirálynőként” írt róla, családja pedig szégyenként élte meg szerepléseit.
Kuszama később többször állította, hogy egyes ötleteit a nála jóval sikeresebb férfi művészek vették át. Bár együtt állított ki Andy Warhollal, Claes Oldenburggal és más, később kanonizált alkotókkal, ő maga nem kapta meg ugyanazt az intézményi és piaci elismerést. A hatvanas évek végére anyagi és lelki állapota egyaránt romlott, 1973-ban pedig visszatért Japánba, ahol egy ideig szinte teljesen eltűnt a nemzetközi művészeti életből.
1977-ben önként beköltözött egy tokiói pszichiátriai intézetbe, és élete végéig ott lakott. Nem vonult vissza: a közeli műtermébe járt dolgozni, festett, szobrokat és installációkat tervezett, valamint regényeket, verseket és önéletrajzi műveket írt. Többször beszélt arról, hogy a művészet tartotta életben. Az alkotás számára nem egyszerűen önkifejezés, hanem a szorongás és a látomások kordában tartásának eszköze volt.
Nemzetközi újrafelfedezése az 1990-es években kezdődött. Az 1993-as Velencei Biennálén már hivatalosan Japánt képviselte: tükrökkel borított térben apró, pöttyös tökszobrokat állított ki. A tök gyermekkorától visszatérő motívuma volt. Nem pusztán dekoratív formaként tekintett rá: kedvelte egyszerűségét, humorát és szabálytalan, mégis nyugodt alakját.
A New York-i Museum of Modern Art 1998-ban, a londoni Tate Modern 2012-ben rendezett nagy kiállítást műveiből. A washingtoni Hirshhorn Museum 2017-es tárlatára órákon át várakoztak a látogatók, ugyanebben az évben pedig megnyílt a nevét viselő tokiói múzeum. Egy 2024-ben Melbourne-ben rendezett életmű-kiállítása Ausztrália történetének leglátogatottabb tárlata lett. Kuszama művei közben a műkereskedelemben is rekordárakat értek el, jellegzetes motívumai pedig a Louis Vuittonnal készített együttműködések révén táskákon, ruhákon és kirakatokon jelentek meg.
Kései világsikere ellentmondásos jelenség volt. Az Instagram korában tükörszobái és pöttyös installációi tökéletes hátteret kínáltak a látogatói fényképekhez, a múzeumok pedig biztos közönségsikerként számíthattak rájuk. Ez a népszerűség részben elfedte, hogy
Kuszama már évtizedekkel korábban foglalkozott a később meghatározóvá váló kérdésekkel: a mű és a néző kapcsolatával, az emberi test kiállításával, a térélménnyel, a művész személyének márkává alakításával, valamint művészet és kereskedelem összefonódásával.
Kuszama pályája különös ívet járt be: a japán művészeti hagyomány ellen lázadó fiatal nőből a New York-i avantgárd mellőzött szereplője, majd évtizedekkel később a kortárs képzőművészet egyik legismertebb alakja lett. A pöttyök nála nem egyszerű védjegyek voltak. A világ határtalanságát, az egyén törékenységét és saját félelmeinek ismétlődését tették láthatóvá. A nézőt pedig arra kényszerítették, hogy akár csak néhány másodpercre elveszítse biztos helyét a térben – és önmagát a végtelenben.
