Fél évezrede, 1526. augusztus 29-én történt az a nemzeti katasztrófa, amely súlyos évszázadokra meghatározta Magyarország siralmas történelmi pályáját. Az okokat számtalanszor összefoglalták és szétszálazták.
Belső ellenségeskedés, torzsalkodás, összefogás helyett szervezetlenség, késlekedés, a hozzáértés és a megfelelő vezető hiánya, az ellenség túlereje és persze a minket a biztonságos messzeségből alig támogató keresztény Európa közömbössége – és még sok más –, mind szerepel a vereség és az azt követő országpusztulás gyökerei között. Sajnos ezek legtöbbje nemzeti fátumként úgy hozzánk nőtt, hogy mostanáig nem enged kiemelkedni a megosztottság, szegénység, korrupció és középszerűség mocsarából.
És ha időnként esély látszik rá, akkor
mindig vannak olyanok, akik önérdektől, mellőzöttségtől, sértettségtől vezettetve megpróbálják a kibontakozó pozitív változásnak útját állni. Ennek egyik módja, hogy a nekik nem tetsző eseményeket Moháccsal állítják párhuzamba, mintegy megfosztva a gyászos történelmi mérföldkövet annak egyedi, megkülönböztethetetlen voltától.
Ennek legutóbbi példája Száday Rezsőnek a Szép Szóban augusztus 17-én megjelent cikke (Mohács után – Helyzetünk és állapotunk joggal hasonlítható a fél évezreddel ezelőttihez). Azzal akár egyetérthetnék, hogy a szerző a Fidesz több mint másfél évtizedes dúlását követő állapotot és a mohácsi csatavesztéshez vezető éveket párhuzamba állítja. De azzal semmiképpen, hogy a két óra hosszat tartó csatát és az április 12-ei választást ugyanolyan katasztrófának tartja.
A különbségek önmagukban is láttatják az összehasonlítás méltatlan és alaptalan voltát: Mohácson egy idegen hatalom aratott diadalt a magyarok felett, idén áprilisban pedig a demokrácia aratott diadalt a korrupt hatalom felett. Mohácson a győztes túlereje miatt a vereség előrelátható volt, a választás előtt viszont a Fidesznek az anyagi eszközökben, médiahozzáférésben és közjogi támogatásban egyaránt elsöprő túlereje sem volt elég a győzelemhez, sőt a veresége soha nem látott mértékű lett. És egyáltalán nem mellékesen: Mohácson tízezrek vesztek oda, április 12-én este pedig népünnepély pecsételte meg Dávid győzelmét Góliát felett.
A cikk szellemiségét néhány idézett gondolat is jól szemlélteti. A szerző önmagát idézve hivatkozik a tavalyi „Magyar Péter = Orbán Viktor 2.0” című írására azzal, hogy ő már akkor megmondta, „mindent, csak ezt ne, bármi más jöhet”. Jelenlegi miniszterelnökünket „Orbán legjobb tanítványának” tartja, a választópolgárok többségét pedig „messiáshívőknek”. E választópolgárok szavazatait „biankó szavazatoknak”, és még azt is sérelmezi, hogy M. P. beszédeinek egy részét „Isten áldja Magyarországot” mondattal zárja, mondván, hogy ez szerinte sérti a lakosság nem vallásos felét. A végül vitathatatlan happy enddel végződő államfőválasztást pedig „csodának” minősíti.
Az indíték világos: azoknak a választópolgároknak, akiket a szerző tartós és kiterjedt edukációval tenne alkalmassá jogaik gyakorlására, arra az ellenzékre kellett volna szavazniuk, amely – akkor még – vezető pártjának a választási kampány legforróbb hónapjaiban a legfőbb mondanivalója a „ki az a Zsolti bácsi?” kérdés szánalmas ismételgetése volt.
A cikknek azonban van egy megállapítása – és fontosságát szemléltetően egyben alcíme is –, amely túlmutat a többin, és megérdemli, hogy teljességében idézzem: „Kimondottan ijesztő az a szemfényvesztő húzás, amellyel a törvényesség működésének helyreállítása helyett nem kis pénzbe kerülő (de saját ellenőrzés alatt tartható) Nemzeti Vagyonvédelmi és Vagyonvisszaszerzési Hivatalt létesítettek.”
Szerintem pedig ez a „húzás” a Tisza-kormány legfontosabb intézkedése, nemcsak az elmúlt száz napra, hanem a jövőre vonatkozóan is. A szerző a törvényesség működésének helyreállítását hiányolja anélkül, hogy akár csak utalna arra, hogyan képzeli ezt el. Mert hát nyilván ez lenne a legegyszerűbb…
A helyreállításnak még elméleti síkon is azzal kellene kezdődnie, hogy melyik az a korábbi állapot, amit a helyreállítás céljaként tűznének ki? A szerző persze erre sem szán egy szót sem. Vajon mikor volt jellemző erre a hazára a törvényesség működése? Netán a Rákosi-, a Kádár-korszakban, vagy a „rendszerváltást” követő vadprivatizáció éveiben, amikor a jelen milliárdosdinasztiák alapjai épültek? Esetleg később, Keller László, majd Budai Gyula „eredményes” működése idején?
Az NVVH éppen azért nélkülözhetetlen, mert nincs olyan múltban működő modell, amit helyre lehetne állítani. Azok az intézmények, amelyeknek a feladata a nemzeti vagyon védelme lett volna, látványosan megbuktak, élen a Polt vezette ügyészséggel, de akár az EU felé a szépségtapasz szerepét betöltő Integritás Hatósággal is.
Magyar Péter volt az első politikus, akinek a prioritási listáján – már az emlékezetes Partizán-interjúban is – az első helyen a korrupció üldözése, a nemzeti vagyon védelme szerepelt. Jómagam elképedve láttam azokat a közvéleménykutatási adatokat, amelyekben a korrupció általában a hetedik-tizedik helyek egyikén szerepelt a lakosságot leginkább zavaró ügyek között. Ha máshonnan nem, Ungár Tamás kiváló riportjaiból tudhattuk, hogy „Orbán tőlem még soha nem lopott”. Na ehhez tényleg nem ártana az edukáció, hogy az istenadta nép legalább alapszinten tisztában legyen a közvagyon fogalmával.
A még létre sem jött NVVH-val kapcsolatban a jelenlegi ellenzék által terjesztett legfőbb kifogás a szerintük korlátlan hatáskör (Tuzson Bence pl. már többedszer a hajdani ÁVH-ról delirál). Csakhogy az NVVH által előkészített vagy képviselt vádak alapján esetleg perbe fogott vádlottak felett ugyanazon bíróságok ugyanazon jogszabályok alapján ítélkeznek majd, amelyek az egyéb nyomozó- és vádhatóságok által vád alá helyezettek felett. És az ÁVH bűneinek forrása nem a hatásköri szabályok betartása, hanem azok folyamatos és súlyos megszegése volt.
Amúgy az NVVH-val a Tisza-kormány óriási kockázatot vállal, ez pedig a sikertelenség kockázata. A mostani ellenzék természetesen felháborodva szűköl és a jogállamot hiányolja (utóbbi nézetet osztja sajnos a cikk szerzője is), a nép egy másik része pedig a lassúságot kárhoztatja és máris rácsok mögött szeretne látni sokakat.
A nehézség természetesen nem a jogszabályokban, hanem abban tornyosul, hogy honnan lesz az új hivatalnak elegendő és megfelelő képzettségű, tudású szakembere az előtte álló nem kis feladatokhoz. Ha a frissen megválasztott elnöknek arra a nyilatkozatára gondolok, amely valószínűtlennek tartotta, hogy hat év alatt eljussanak a jogerős ítéletekig, nem vagyok optimista, és nem hiszem, hogy ezt a társadalom a Tisza Párt jelentős népszerűségvesztése nélkül tolerálja majd.
Az NVVH azért is a legfontosabb intézkedése a mostani hatalomnak, mert az eredménytelenség egyben a legnagyobb politikai bukása is lehet.
Magyar Péter az elmúlt száz napban nem egyszer hibázott (szerintem pl. parlamenti stílusában minden alkalommal), és még sokszor hibázni is fog, kormányzási módszereit érheti kritika. Azonban győzelmét Mohácshoz hasonlítani a történelem hamis párhuzammal történő megcsúfolása. Mohács ugyanis csak egyszer volt – és az ország, ha nehezen, de abból is újjáépült.
A szerző mérnök-közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.