A jóléti állam kialakulása óta, a szinte folyamatos technológiai fejlődést kísérő gazdasági-termelési szerkezetváltások bűvöletében ma már elfogadott, közhelynek is tekinthető tézis, hogy az elitek alatt nincsenek hagyományos értelemben vett társadalmi osztályok. Pontosabban már csak egy van, a rendszer motorja, a középosztály. Egy pedig biztosan nincs: munkásosztály. Merthogy sikerült beemelni a középosztályba. A szolgáltatói szféra kitárta kapuit, egyre bővül, az automatizáció idővel teljesen kiszorítja a fizikai munkát. Tisztességesek a bérek, hiszen a tömegtermeléshez vásárlóerő is kell.
Ugyan léteznek még fizikai dolgozók, szegények, nem is olyan kis számban, de osztályt már nem alkotnak. A hagyományos, osztályszemléletű baloldali törekvéseket ezzel könnyedén le lehet söpörni. A baloldalon is.
Igyekszem én is ebben a tézisben ringatni magam. Nem lázadozom, nem szervezkedem, nem akarok senkit mozgósítani. Jó itt a középosztályban, még az alsóbb felén is. Társadalmi igazságérzetemet kielégíti a gondolat, hogy türelem, egyre többen leszünk itt, eljön az idő, amikor mindenki bebocsátást nyer ebbe az egyedül lehetséges földi paradicsomba. Elviselhető munka, jó gyorséttermek, jó zene, jó sorozatok, évi egy külföldi utazás. Tökéletesen elég ahhoz, hogy a „hogy vagy?” kérdésre úgy válaszolhassunk, „kösz, jól, minden rendben”.
Olykor persze ki tudják zökkenteni a középosztály némely tagját ebből az ideális állapotból. Mert még mindig úgy érzi, érdeklődnie kell a mélyebb címkével árult gondolatok és a kultúra iránt. Könyvesboltokban is bóklászik, és nem elég, hogy néha vásárol is valamit, de képes el is olvasni.
Hát így taposott bele a nyugalmamba (és a kritikákat látva nem csak az enyémbe) egy spanyol újságírónő, Beatriz Serrano első regénye. (Hú, a kiadásáért nem fogom áldani a Magvetőt.) A címe: Elégedetlenség. Egyből arra ösztönzött, hogy vigyem a pénztárhoz. Miközben én aztán elégedett vagyok. Igen.
Nem sok időt töltöttem a könyv olvasásával. Mire először félretettem, már teljesen elfogyasztatta magát. Élményfajta rángásokat okozva fejben, szívben. Az irodalmi értékén nem gondolkoztam. Érdektelen. Ez egy igazi betalálós alkotás. Mikor a szerzőt valóban izgatja valami, nagyon ki akarja adni magából, dőlnek ki belőle a szavak, mondatok. És betalál velük. Mert őszinték, és súlyuk, rezonáltató erejük van. A közös sors, fájdalom milliókkal.
Egy harmincas éveiben járó nő villogó monológját olvashatjuk. (Nem kedvelem ezt az elbeszélői formát, sokan visszaélnek szubjektivizáló irodalmi „kényelmével”, de itt a külső ábrázolás csak közhelyeket produkálna.) Marisa művészettörténetet tanult, de egy reklámügynökségnél dolgozik. Jó beosztásban, munkáját elismerik, személyiségét inkább kedvelik, mint nem. Van otthona, anyja, alkalmi szeretője, csak rajta múlik, akar-e családot, gyereket. Egy átlagos, gondtalannak mondható pálya az alsó középosztályban.
Marisa elégedetlen sorsával. Valósággal szégyelli magát benne. Igazi kitörési vágy nélkül. Ebben az állandóan feszült állapotban írja le és kommentálja életét. A két sík teljesen egybemosódik. A nő élettere úgy tárul fel tárgyi gazdagságában, viselkedési normáiban, előírt patentjeiben, ismétlődő ritmikájában, hogy közben folyamatosan szurkálja a gúnyos elutasítás mélyről feltörő ösztöne. Marisa állandó belső morgásban él. Semmi kedve bemenni dolgozni, megveti munkáját. Amennyire tudja, imitálja az aktivitást, másokra oszt feladatokat. Szánalmasnak tartja munkatársait, az üres pörgést, a megfelelni próbálás kényszerét. És önmagát is ekézi. Mert ő sem él másképp. Egyre elfogadóbban beletárgyiasul ebbe a világba, piaci-fogyasztói ritmusába, kelléktárába, szerepköreibe. Ha meginog, bekap egy Lorazepam szorongásoldó nyugtatót.
Próbál a kultúra emelkedettségébe kapaszkodni. Ám mintha ez is a rendszer egyfajta előírása lenne érzékenyebb lelkű polgárok számára. Ülj be a Pradóba, nézegess Bosch-képet, a Gyönyörök kertjét, olvass el egy Dosztojevszkij-regényt, töltődj, rugaszkodj el, fogyassz egy kis entellektüellétet. Ha pedig úgy alakul, találkozz egy egyetemi barátnőddel, éld kicsit újra a szabadság, a célok, remények éveit.
Ez a fickándozás hol oldja, hol erősíti a szorongást. Marisa maga sem tudja, értelmetlennek vagy normálisnak tartsa életét. A fejében elutasítja, de már benne van a zsigereiben. Az értelmetlen, de élhető élet.
Több ismerős motívum alapján úgy tűnhet, elidegenedésregényről van szó. Szerintem nem állja meg a helyét ez a közelítés. Nem egy látszólag sikeres pályát követünk, amelynek a hősnő idővel megérzi ürességét, az eleven emberi kapcsolatoktól eltávolító, tárgyiasító hatását. Vagy ő maga nem érzi meg, csak az olvasó számára lesz világos a folyamat. Az elbeszélői pozícióban kibomló lélektani ábrázolás alapvetően szociális, ha úgy tetszik, társadalom-lélektani fókuszt kap.
Marisa mindennapjaiban, reflexióiban a mai fejlett tőkés világ „munkásosztályának” helyzete bontakozik ki. Már nem futószag mellett áll, többnyire szakmunkát végez, anyagi helyzete egészében kielégítő, a tömegtermékek jelentős részéhez hozzáférhet. Ám továbbra is csupán agyonhasznált csavar egy gépezetben. Sokszor túlkvalifikáltan, egyetemi diplomával a zsebében. A szolgáltatói szféra „kényelme” semmit sem változtat ezen a státuszon. Igazi kreatív tevékenységre nincs itt igény, a hierarchia kizár minden beleszólást üzleti, szervezési ügyekbe. Marisa elégedetlensége, szorongása jórészt abból is fakad, hogy úgy érzi, „proletarizálódott”, bezáródtak előtte a mobilitás, a kiteljesedés kapui. Egyedül lejjebb csúszhat.
Beatriz Serrano regénye tehát egy ma meghatározó társadalmi folyamatot és annak egyéni lélektani lecsapódását teszi átélhetővé regényében. Az alsó középosztály növekedését és perspektívátlanságát. Ez a mozgás erőteljesen érinti a fiatalokat, akik egyre kevésbé találnak képzettségüknek megfelelő munkát, kényszerűen, az elhagyatottság érzésével fogadják el a szolgáltatói „munkásosztály” pozíciót. Reményeik szerint átmenetileg, de sokuk számára nem lesz szabadulás.
Válságban van a baloldal, kár, hogy ez az egyedüli dolog, amit a baloldal mondani tud magárólJó ideje tapasztalható, hogy Marisa elégedetlensége már társadalmi méreteket ölt. Egyelőre szervezetlenül, artikulálhatatlanul. Ám ez is elég ahhoz, hogy politikai erők érdekképviseletet ígérve rátapadjanak erre a társadalmi bázisra. A szélsőjobboldal már jól halad manipulálásában, szervezésében, Oroszországtól Nyugat-Európán át az Egyesült Államokig. A baloldal egyelőre még elemzi a helyzetet. Mert akkor most van vagy nincs munkásosztály? Milyen örökségről kell éppen lemondani?
