„Először azt gondoltam, hogy ebben az országban – Svédországban – az olyannak nagyon nehéz lehet élni, mint én, aki most szeretett bele a szivarozásba” – beszélt a Nobel-díj 2025. decemberi átvételekor a Stockholmi Hangversenyteremben eltöltött percekről Krasznahorkai László. Az író az ELTE Bölcsészettudományi Karának a meghívására érkezett, hogy a Múzeum körúti campuson beszéljen élete fontosabb állomásairól, saját egyetemi éveiről, életművének legutóbbi könyvéről és például arról a „hibáról” a Sátántangóban, amely a mai napig szúrja a szemét.
Krasznahorkai László közel egy éve a magyar kultúra második irodalmi Nobel-díjasa, de megkockáztatom, hogy akkor is kígyózó sor állt volna a beszélgetés helyszínéül szolgáló Gólyavár előtt – a nyilvánvaló telt ház ellenére –, ha sosem kapja meg a díjat. Mert Krasznahorkai László nemcsak páratlan írói munkásságáról ismert, hanem arról is, hogy ritkán szólal meg a nyilvánosságban – vagyis egészen pontosan a magyar nyilvánosságban.
Minden bizonnyal a rendszerváltás jele lehet az is, hogy még ebben is történt némi fordulat: csak május óta egy ízben Szegeden tartott összművészeti előadást a Mindig Homérosznak című műve kapcsán, alig egy hónappal később pedig Budapesten olvasott fel szövegeiből. Bár Krasznahorkainak a magyar nyilvánosságban eltöltött perceihez mérten ez temérdek, az igazi bizonyítéka a rendszerváltásnak talán az, hogy irodalmi Nobel-díjasunk egykori alma materében beszélt saját élete mellett az írói lét tanulságairól és az egyetemi évekről, szokatlanul felszabadult közvetlenséggel.
„Egy kicsit korábban, mint amikor a szivarszoba, ugye, egy másfajta értelmet nyert Magyarországon” – jegyezte meg azzal kapcsolatban, mikor került a szivarozással szorosabb viszonyba.
„Az volt a gondolatom, mikor a Nobel-díjat átvettem, hogy nem tudom, mit fogok csinálni, mert már egy csomó napja nem sikerült rágyújtanom, mert mindenütt tiltva van Svédországban”
– tette hozzá az emelkedett pillanatról, amelyet úgy írt körbe, hogy végeredményben a „kétségbeesés” jutott akkor eszébe: végtére is a díj mellé mégis hogyan lesz ebből még egy szivar is.
Az íróval Gintli Tibor, a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet igazgatója beszélgetett, a helyszín pedig adta magát, hogy az egyetemi évekről is szó essen. Krasznahorkai László 1977 és 1983 között szerzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar–népművelő diplomát, ahová – saját bevallása szerint – azért került, mert ide menekült a jogi karról. Az író szerint a magyar szak mellett – bár az pontosan azt kínálta, amire számított, nagyszerű tanárokkal és tanulmányokkal – végtére is kiderült, hogy az igazi izgalmakat az akkoriban büfészaknak tartott népművelő szak tartogatta, többek között a 2017-ben elhunyt Király Jenőnek köszönhetően.
Gintli Tibor a beszélgetés egy pontján megjegyezte: ismeretes, hogy Krasznahorkai, bár szomjazta a tudást az egyetemen, szakdolgozatot azért nem sok kedve volt írni. Mondjuk, ennek ellenére – Gintli szavaival élve – nem lett ez „egy megúszós szakdolgozat”: az író feldolgozta Márai Sándor emigrációs munkásságát, a regények mellett nem mellesleg költészetét is.
Krasznahorkai László a szakdolgozata után mindössze két évvel, 1985-ben már megírta első regényét, a Sátántangót, amelyről most sem mulasztotta el megjegyezni azt, amit az író évtizedek alatt felgyűlt tetemes munkásságának olvasói jól tudnak: valójában egyetlen regényt akart írni, és véleménye szerint a Sátántangó tökéletlensége vezetett ahhoz, hogy újra írjon. Elmondása szerint
Tarr Béla és a vele való munka szembesítette időről időre azzal, hogy nem sikerült megírnia azt a könyvet, amelyet szeretett volna. Krasznahorkai László több filmen dolgozott együtt az ez év januárjában elhunyt Tarr Bélával.
A regényéből készített filmhez ugyanis kénytelen volt újraolvasni egyes részeket: „A második fejezet egyharmadában van egy rész, ahol azt írom: »mohával benőtt cserepein«. Én pedig néztem: ezt én írtam? Az egészen érződött egy nagyon erős Kafka-hatás – úgy, hogy ilyet Kafka az életében nem írt volna, hogy »mohával benőtt cserepein«.”
Krasznahorkai felidézte, írói munkásságának jelentős része a jóvátétel: minden egyes regénye az előzőt tenné jóvá. Mivel legutóbbi, 2025 novemberében megjelent, A magyar nemzet biztonsága című regényében utal arra, hogy leszámolna az írással, ezért adta magát az este folyamán a felvetés: lehetséges, hogy ez életműve lezáró darabja.
„Minden regényemet képzeljük el úgy” – zárta rövidre a kérdést.
