Szemfülesnek és szerencsésnek egyaránt kellett lenni ahhoz, hogy a színjátszás rajongói bejussanak a Temze-parti National Theatre korlátozott ideig, augusztus végétől október 10-ig játszott Electra/Persona produkciójára. A kétségtelen vonzerő nem a két műfaj meghökkentő párosításában rejlett, hanem az egyik főszereplőben, Cate Blanchettben, aki másfél év után tért vissza londoni színpadra. Múlt év tavaszán kirobbanó sikerrel alakította Irina Arkagyinát Csehov Sirályában. A lényegében két főszerepre épülő Elektra/Persona bemutató másik sztárja, a talán kevésbé ismerősen csengő nevű Nina Hoss, német színésznő, aki ausztrál partnerét alaposan megismerhette a Tár forgatása során.
Az így érthetően felfokozott várakozással megelőzött előadásnak már a kezdete is jelzi, hogy nem mindennapi eseménynek lehetünk tanúi. Kezdéskor a National három terme közül a Lyttelton Theatre első sora nem sötétedik el, helyette Blanchett és Hoss fekete ruhában, hátrafogott szőke hajjal lépnek előre és egy nézőt megkérnek, döntse el pénzfeldobással, melyikük melyik szerepet játssza: Klütaimnésztrát és az ápolónő Almát, illetve Elektrát és a színésznő Elisabet Voglert, aki történetesen éppen egy Elektra előadás közben némul el hirtelen és nem hajlandó többé beszélni.
A sors úgy hozta, hogy az e sorok írója által látott estén Blanchett Klütaimnésztra és Alma bőrébe bújt be. Az író rendező, Benedict Andrews, aki Londonban korábban olyan merész színpadi munkákkal borzolta fel a kedélyeket, mint a Vágy villamosa és a Cseresznyéskert, mintegy ötven percet hagyott az Elektrának, majd hetven percre vezetett át Ingmar Bergman világába úgy, hogy a két mű szünet nélkül két óránál kicsit tovább tartott.
Magda Willi díszlete külön fizikai megpróbáltatással terheli a színészeket. A színpad egy az egész teret betöltő hatalmas falépcső, ami kétségtelenül találóan idéz fel egy ókori színpadot, de a Persona esetében pusztán modern installációként hat. A két történet összekapcsolásának motivációja az lehet, hogy mindkettő felveti a kérdést, vajon hol végződik az eljátszott szerep és hol kezdődik maga az ember? Az Elektra tűnt - és ezt a megérzést sugallták a nagy brit lapok kritikusai is - az erősebb, jobban átgondolt koncepciónak. A hangsúly a gyászon van, ahogy Elektra képtelen túltenni magát azon, ahogy anyja, Klütaimnésztra és annak szeretője, Aigiszthosz megölték apját, Agamemnont, miután hazatért a trójai háborúból.
A hatást fokozza, hogy a szereplők egymás életét is felvillantják, Elektra Agamemnon vagy Oresztész kabátját magára öltve saját családjának különböző tagjaivá is változik. Elektra húga, Chrysothemis az ezzel saját végzetét megpecsételt Agamemnon által feláldozott Iphigénia fehér ruhájában jelenik meg. A gyilkosságokat szerencsére nem naturalista módon ábrázolják, Aigiszthosz halálát "pusztán" az arcára fröccsenő vér jelzi.
Ahogy a The Times kritikusa fogalmazott,
Cate Blanchett "jelenléte olyan fagyosan karizmatikus, arca olyan kimeríthetetlenül kifejező, hogy még akkor is magára szegezi a nézők tekintetét, amikor a darab veszít a lendületéből".
A lap szerint ez különösen a második részre vonatkozik. Pedig Alma átalakulása igazán lebilincselő, ahogy egy professzionális ápolóból az elnémult Elisabet Vogner gyógyulása érdekében mentsvárként szolgáló vidéki lakban gyökeresen megváltozik. Kiborítja, ahogy minden érzelmes kísérlet kudarcot vall, nem sikerül áttörni a színésznő némaságán, így egyre kíméletlenebb, fizikai fájdalmat is okozó módszerekkel próbálkozik, mindeközben saját bonyolult emocionális világába is beavat.
A Bergman-mestermű átültetése kifejezetten filmes stílusban készült, egy a színészek által kézben tartott kamera segítségével mindkettőjük minden arcrezzenése látszik egy vetítővásznon.
Megbabonázó, ahogy fokozatosan szinte egymásba olvadnak, átveszik egymás gesztusait, mozdulatait. Minden smink nélkül, így nem feltétlenül hízelgően, mind Blanchett, mind Hoss minden pillantása, reakciója, egy-egy elejtett könnycsepp komoly jelentések hordozójává válik.
Cate Blanchett, mint a folyamatosan beszélő Alma érthetően kedvezőbb helyzetben van, hogy magára irányítsa a reflektorfényt.
A remek alakítások ellenére a nagy brit lapok közül mind a The Times, mind a The Telegraph a lehetséges ötből csak három csillagot ad az előadásnak. A Times a "spontaneitás hiányát" kifogásolja, hozzátéve, "talán túl sok kamerát láttunk mostanában a színpadon: ideje, hogy ismét emberi lények kerüljenek a figyelem középpontjába". A különösen Blanchett által nyújtott élményt minden kritikus megjegyzés ellenére nehéz lesz elfelejteni: színházi és filmes eszközeit egyszerre érvényesíti.
Ezekben a napokban egyébként nem kell nagyítóval keresni a londoni West Enden és túl a hollywoodi nagyságokat. Tilda Swinton Manfred Karge Man to Man című monodrámájában szerepel a Royal Courtban, Gillian Anderson és Billy Crudup Edward Albee Nem félünk a farkastól-jának ikonikus főszerepeit alakítják a Soho Place színházban, Richard E. Grant és Christine Baranski Noël Coward Szénanáthájában látható a Wyndham-ben. Így jól járnak azok a színházlátogatók is, akik a nevekért váltanak jegyet, és vesznek fel ezért szimbolikusan szinte jelzálogkölcsönt a világot jelentő deszkák előtt.
Infó
Electra/Persona
Benedict Andrews darabja Szophoklész és Ingmar Bergman nyomán
National Theatre, London
