Szép Ernő módjára bemutatkozhatott volna múlt időben ő is, az elfeledett német írónő. Irmgard Keun (1905–82) a weimari művészvilág üdvöskéjéből lett a nácik üldözöttje. Halottnak hitték, így élte túl a háborút. De nem ilyen feltámadásról álmodott.
Eredetileg színésznőnek készült. Kedvtelésből kezdett írni, 26 éves korában megjelent első regénye zajos közönségsikert aratott. A Gilgi, egy lány a sok közül (1931) önéletrajzi ihletésű mese egy modern nagyvárosi gépírólányról, friss és szellemes. Elismert tekintélyek dicsérték, magyarul is kiadták Bozzay Margit fordításában (Athenaeum, 1934). Filmváltozatának premierjén a szerző mozicsillagokkal tündökölt.
Divatba jött. Ráadásul szépírói tehetségén túl Irmgard csinos is volt, rajongtak érte számosan.
Férjhez ment, de a rövid és kudarcos házasságot elsodorta a történelem.
Hatalomra jutottak a nácik, és a modern nő ellenség lett. Az ártalmatlan lektűröket a „káros és nemkívánatos” kategóriába sorolták, betiltották, elkobozták, máglyán égették. Goebbels feketelistáján előkelő társaságba került Heine, Thomas Mann, Kafka, Freud, Einstein, Marx, Hašek és mások mellé. De egyedül ő, a szőke sztár volt olyan vakmerően öntudatos, hogy az elmaradt bevételért kártérítési pert indítson az állam ellen. Keresetét elutasították.
Fogyott körülötte a levegő. A Gestapótól rettegve 1936-ban külföldre menekült. Nem ment messzire, csak a belgiumi Oostendébe, mégis honvágy mardosta. Egymásba szerettek egy másik kétségbeesett menekülttel, Joseph Roth galíciai születésű osztrák íróval (Radetzky-induló). Kettesben nyomorogtak, céltalanul bolyongtak Párizsban, Amszterdamban, Bécsben, Varsóban. Írtak és ittak. Roth féltékenysége miatt Irmgard szakított – és lelépett egy újabb férfival.
Áthajózott Amerikába, de idegennek érezte magát. Hiába kérlelte sokadik hódolója, egy orvos, hogy maradjon vele ott, a biztonságos távolban, visszahúzta a szíve a vesztébe rohanó öreg kontinensre. Mert Hitler addigra már nem érte be Németországgal, szemet vetett egész Európára. 1940 májusában a Wehrmacht nyugatnak nyomult, a csapdába szoruló emigráns pedig úgy érezte, nem képes tovább menekülni.
Őrülten veszélyes dolgot tett: titokban hazatért. Két kisebbfajta csoda is kellett hozzá, méghozzá egyszerre. Egy gáláns német tiszt a megszállt területen szó nélkül kiállította új személyi iratait a bemondott Charlotte Tralow névre, épp miközben a londoni Daily Telegraph azt jelentette, hogy a népszerű német írónő Amszterdamban öngyilkos lett. Ez az álhír segített alámerülnie és öt hosszú éven át észrevétlen kihúznia a szüleinél, Köln közelében.
A felszabaduláskor aligha sejtette, mennyi keserűség vár még rá. Elrabolták a legjobb éveit.
Régi, otthonos világa eltűnt a romok alatt. Közönsége, a „weimari” fiatalok a háborúban meghaltak, megnyomorodtak, megöregedtek. Nem olvasták a bukott diktatúra hétköznapjaiban játszódó elbeszéléseit, elfordult tőle a kettészakadó Németország.
A poszttraumás társadalom képtelen volt megbocsátani neki, hogy nem alkudott meg a nácikkal. De az is lehet, hogy csak eljárt fölötte az idő. Vergődött a szép új világban, az NSZK-ban, és éppen a gazdasági csoda csúcsán csúszott le. Elszegényedett, kilátástalanságában megint a pohárhoz nyúlt. Pszichiátrián kezelték. Nagy nehezen rendbe jött, túlélte ezt is.
Öregkorában azután, váratlanul, a Stern magazin cikke nyomán a feministák fedezték fel újra 1977-ben. Példaképként méltatták, interjúkat kértek tőle, leporolták régi műveit. Sőt. Irodalmi körökben híre terjedt, hogy regényes élettörténetén dolgozik. Szenzációs memoárra számítottak. De hiába. Utóbb a hagyatékát is tűvé tették a várva várt kéziratért, vagy legalább egy töredékéért – egyetlen sor sem került elő.
Ára volt a sok túlélésnek: nem tudott vagy nem akart, Irmgard Keun nem írt már többé.