Cserna-Szabó András: Az utolsó magyarok (novella)

Publikálás dátuma
2019.06.29. 11:29

Fotó: Népszava/Draskovics Ádám
Az autó nem köhög, nem krákog, nem sír fel fájdalmasan, csak elhallgat, hirtelen tökéletesen megnémul, majd gurul még kicsit egyre lassulva, végül örökre megáll. A férfi átkozódva száll ki az autóból, felnyitja a motorháztetőt. A nő az anyós­ülésen a térképet vizsgálja, ide-oda forgatja, de nem igazodik ki rajta. Aztán a nő is kiszáll, és megjegyzi, hogy egyáltalán nem kellene itt lenniük, hiszen ez egy erdő és egy hegy, ők pedig egy alföldi lakodalomra tartanak. Megint mi leszünk az utolsók, a szertartást már most lekéstük, bosszankodik a férfi, és ha így megy tovább, az éjféli töltött káposztára sem érünk oda. Még az is lehet, teszi hozzá sápadtan a nő, hogy errefelé medvék, sőt farkasok élnek. Nem hinném, hogy errefelé medvék és farkasok élnének, mondja a férfi, de ha élnek is, jobb, ha tudod, hogy a medve nem olyan félelmetes, mint ahogy hisszük, a medve ugyanis, ahogy megneszeli az ember közelségét, félénk lesz, inkább elrejtőzik, és két lábra se azért áll, mert támadni akar, hanem egyszerűen csak azért, mert így jobban lát, és szimatolni is jobban tud. Na és a farkas, kérdezi a nő. Ó, a farkas nagyon félszeg állat, mondja a férfi, tőle aztán igazán nem kell félni. Na jó, mondja a nő, de mi van, ha jönnek a románok, sőt a vérszomjas mócok? Errefelé nincsenek mócok, nevet a férfi, ahhoz, hogy mócokkal találkozzunk, át kellett volna lépnünk legalább egy országhatárt. Jaj, drágám, így a nő, errefelé és mostanában a határok szinte óránként változnak. Ez igaz, bólogat komolyan a férfi, de a mócok nem bántanak, mert el vannak foglalva a fakitermeléssel, a bányászattal és az aranymosással. De azért jobb nem ingerelni se a medvét, se a farkast, se a mócot, teszi hozzá a férfi, aztán lecsapja a motorháztetőt, és tanácstalanul széttárja karját, jelezve, hogy fogalma sincs, mi lehet az autó hibája, és hogy azt a hibát (amiről fogalma sincs) hogyan lehetne elhárítani. A nő a térképet nagyra nyitja, és mint egy friss, ropogós lepedőt az ágyra, a motorháztetőre teríti. Sokáig nézik. Innen? Kérdezi olykor az egyik, és a térképre bök. Nem, az nem lehet, mondja a másik. Ide? Kérdezi olykor a másik, és a térképre bök. Nem, az nem lehet, mondja az egyik. Végül megegyeznek, hogy a térképen se az a város nincsen rajta, ahonnan indultak, se az a falu, ahová lakodalomba tartanak. Talán ­rossz­­ térképet hoztam magammal, mondja a nő bánatosan, de a férfi megnyugtatja, semmi oka rá, hogy lelkiismeret-furdalása legyen, ne tegyen magának szemrehányást, igazából nem tudják, honnan jönnek, és azt se, hová tartanak, eltévedtek. Nem kellett volna lejönni a sztrádáról, mondja a nő. Voltunk a sztrádán, kérdezi a férfi. Hát nem emlékszel, kérdezi a nő. Azok a nagy benzinkutak, a hatalmas kamionok, a végtelen szalagkorlát! Hát, ami azt illeti, nem nagyon, mondja a férfi. Nem lehet, hogy az egy előző utunkon volt, kérdezi a férfi. Mondjuk, amikor temetésre mentük a Bakonyba. De lehet, könnyen meglehet, bólogat a nő, aztán kinyitja a csomagtartót, és kiveszi a piknikesdobozt. Rántott csirke, sonkás és kolbászos szendvicsek, fasírt, sajt, pár dobozos sör. Én sajnos nem ihatok, mondja a férfi, autóval vagyok. Azt hiszem, mosolyog a nő, most már nyugodtan sörözhetsz, ezt az autót jó ideig nem fogod vezetni, szerintem. Különben is, lakodalomra indultunk, ha eltévedtünk is, legalább érezzük jól magunkat. Szépen megterítenek a motorháztetőn, és nekiállnak uzsonnázni, közben lassan bukik le a nap a fák mögé. Gyönyörű, szemkápráztató naplemente, még sohasem láttak szebbet, kicsit meg is hatódnak. Szeretlek, mondja a nő, szeretlek, mondja a férfi. A kesztyűtartóból előkerül a pálinka, lassan kortyolják. Aztán a férfin állati szenvedély lesz úrrá, levetkőzteti a nőt, a hátsó ülésre tuszkolja, majd üzekedni kezdenek. A végén a nő hangosan sikít a kéjtől, a férfi mélyen nyög. Aztán elterülnek némán, szomorúak. Kicsit el is szundikálnak. Valami ritmusos zajra, kopogásra vagy ügetésre ébrednek. Ott fekszenek meztelenül a hátsó ülésen, a nő csak annyit súg rettegve a férfi fülébe, medvék, farkasok, mócok. De nem. Egy vénember az, lovon. Hosszú, fehér haja van, nagy bajusza, tekintete szinte eszelős, valami kopott, szakadt egyenruhát visel. Sietősen kiugranak az autóból, a nő a melle elé kapja a ruháját, és azt kérdezi, ismeri-e azt a falut az öregember, ahová ők tartanak. Sose hallottam ilyen faluról, de a neve úgy hangzik, mintha csak a túlvilágon lenne, válaszolja az öregember. De a térképen megtalálná, kérdezi a férfi, aki gyorsan magára kapta már nadrágját és ingjét. Ó, biztosan nem, már régen vak vagyok, mondja az öregember. Közben szinte teljesen sötét lett, ha a Hold nem világítana, semmit se látnának. Már nagyon régen hozzáköltöztek ehhez a lóhoz, mondja az öreg, ez meg visz erdőn, nádason, ködön, bozóton keresztül, de szerintem már ő is vak, mert folyton nekimegy valaminek. Bátyám, aztán vannak errefelé medvék, farkasok vagy mócok, kérdezi a férfi. Vannak, fiam, biztosan vannak, de én már nem látom őket, mondja az öreg, de láttam annak idején törököt, tatárt, még veszett turult is. A turul, ha megveszik, habzik a szája, csőrével vág, hegyes karmával mar. A nő már éppen megkérdezné az öreget, hogy enne-e valamit, amikor hirtelen a ló gondol egyet, és nekiindul. Üget bele az erdőbe, nem a csapáson, csak úgy tökön-paszulyon keresztül. Gyűlöllek, mondja később a férfi, amikor elfogyott a pálinka. Miért, kérdezi a nő. Rám akaszkodtál, mint egy pióca, és kihasználsz, mondja a férfi undorral. És nézz magadra, lóg a melled, tiszta ránc a kezed. Szemét vagy, sziszegi a nő gyűlölettel. Minden miattad van, te rohadék! Egy valamirevaló férfi meg tudna szerelni egy autót, és aztán mehetnénk tovább. Hová, üvölti a férfi torkaszakadtából. Hová, bazmeg? Mit tudom én, sikítja hisztérikusan a nő. Nekem kéne tudni? Én vagyok a férfi? Baszódjál meg, te fasz! Aztán leülnek a motorháztetőre, nézik a Holdat és a csillagos eget. Talán, ha születnek gyermekeink, sóhajt végül a nő. Talán másoknak se születnek már, mondja a férfi. Talán, ha nem tévedünk el, sóhajt a nő. Talán mindenki eltéved, mondja a férfi. Miért olyan reménytelen és félelmetes minden, ha ilyen gyönyörű egy fenyő a holdsugárban, kérdezi a nő, és az erdő felé mutat. Találkoztam egyszer egy románnal, és ő azt mondta nekem, aki még sohasem irigykedett a növények létezésére, az értetlenül haladt el az emberlét drámája mellett. Mindig ez az okoskodás, legyint a nő. Segít ez valamit? Semmit, ismeri el a férfi. Hideg van és sötét, a köd lassan beteríti a környéket. Fázom és félek, mondja a nő, és valóban vacog. Mitől félsz, kérdezi idegesen a férfi. Semmitől, mindentől, kiabál a nő. Üljünk be a kocsiba, mondja a férfi. Jó, mondja a nő. Beülnek. A férfi a térképpel betakarja a nőt. Most jobb, kérdezi a férfi. Zárd be az ajtókat, mondja halkan a nő. A férfi bezárja. Alig lehet kilátni a szélvédőn, a köd leereszkedett. Most ehetik a töltött káposztát, mondja a nő. Ha ugyan ők is el nem tévedtek, mondja a férfi. Vagy meg nem haltak, bólogat a nő, aztán megkérdezi: talán nem lenne jobb, ha elindulnánk gyalog? Szerintem inkább várjunk, mondja a férfi. Mire, kérdezi a nő. Hátha történik valami, mondja a férfi. Csoda, kérdezi a nő. Például, mondja a férfi. Miféle csoda, kérdezi a nő. Mondjuk elalszol, és jön egy jókora, pompás madár, és miközben teherbe ejt, belesúg valamit a füledbe. Egy turul, kérdezi a nő izgatottan. Talán, mondja a férfi. Na jó, de mi az a turul, kérdezi a nő. Hát sólyom, vagy sas, vagy griff, vagy héja, vagy… ezer évig él… a lelkeket szállítja…, dadogja a férfi. Szóval nem tudsz semmit, csak pofázol, kérdezi a nő ingerülten. Nem tudok semmit, ismeri be a férfi, csak találgatok. Szerintem aludjunk el, és majd kiderül, mi lesz – ha egyáltalán lesz valami, mondja a férfi. Becsukják a szemüket. Sokáig ülnek így némán a sötétben. Nem tudok aludni, mondja aztán a nő. Maradt még pálpusztai, kérdezi a férfi.

Legéndy Jácint versei

Publikálás dátuma
2019.06.29. 11:08

NYAKADBA OMLIK ugyanvers elcsípni egy nőt miközben a vonatra ugrasz éjfélkor olyan dicsőség mint piros lámpánál kilógatni stukkered a mercé- desz ablakából de voltaképp semmi csak olcsó pszichoakro- batikus mutatvány amit elő- adhatsz immár naponta a hold pengéje által bemetszett csuk- lójú felhők ünnepén az áldozat lehet szőke göndörített vagy olykor barna szögmerev hajú az első fékezésnél két gúlányi mellidommal nyakadba omlik ha éppen gerillákról kezdesz beszélni ugyan latinság mikor társalgás alatt a bliccelők egy- mást megérintik s végül a nő- személy se óhajt leszállni így házadig pöröghet veled narkó- maffiáról és arannyal bevont rovarszerű kalasnyikovról szin- te már felesleges csacsognod SÚLYOSABB LEHET zsetonvers a diszkót is újra megnyitjuk ne vesszen kárba a szőkített olajból származó zseton me- lyet beléfeccöltünk se a ki- gyúrt verőlegények és biz- tonsági őrök munkája hiszen sok arcot összegyűrtek míg el- értük hogy probléma nélkül zajonghassunk a lóvét meg ajándéktasakban cipelték a rendőreinknek tudod erős bi- cepszre van szükség ilyesmi- hez mert a kenőpénz olykor az ólomnál súlyosabb lehet 
Témák
versek
Frissítve: 2019.06.30. 07:47

Berta Ádám: A feladat (regényrészlet)

Publikálás dátuma
2019.06.29. 10:55

(Részlet a Fejetlen kígyó című, készülő regényből)
„Az ubirról általában megjegyzik, hogy fel van puffadva. Sötét, vöröses színezetű, amiből arra következtetnek, hogy nemrég vért ivott. A török és a szláv kultúrkörben az a hiedelem is él, hogy ha valakinek a holtteste fölött átugrik egy állat, elsősorban kutya vagy macska, akkor az élőhalottá fog változni. ... Aki két szívvel és két lélekkel született, azt ­mhachkaynak nevezik. Ha valakiről kiderül, hogy mhachkay, akkor elűzik a közösségből. A mhachkay rendszerint nem éli meg az időskort, de a halálakor csak az egyik lélek juthat át a túlvilágra, a másik itt ragad, ezért a mhachkay holtteste életre kel, és vadászni kezd az élőlényekre. Képes rá, hogy éjjel repüljön, mint a bagoly, és az éj leple alatt utazókra is rátámadhat. Ha valaki éjjel az erdőben kóborol, azt elkapja, kiszívja a vérét és szétmarcangolja a belső szerveit. A mhachkay szomját kis időre az állatvér is oltja. Feljegyezték, olyan is előfordult, hogy a mhachkay puszta kézzel ásta ki magát a sírból, hogy aztán véresen, leszakadt ujjakkal az erdőben támolyogjon. Ennek úgy tudjuk elejét venni, ha arccal lefelé temetjük, és sarlót illesztünk a feje köré. A lefejezés is hathatós megoldás.” (Régi szláv hiedelmek enciklopédiája) Belenézett a kamerába, várt egy kicsit, és a kovácsoltvas kapu automatikusan nyílt előtte. Az autóját kint hagyta. Bekutyagolt a bukszusokkal szegélyezett kocsibejárón, százötven méterrel odébb átvágott a szökőkút előtt, és néhány márványlépcsőn át megközelítette az egyik franciaablakot, ami nyitva volt. A brutális méretű, hosszúkás helyiségben márványoszlopok, fáklyát utánzó, aranyozott szobortestű világítás, a terem közepén süllyesztett jacuzzi, azzal átellenben baldachinos ágy állt. A gazdálkodó balra fordult, és egy boltíves átjáró felé vette az irányt, amelynek túloldalán meglátta a kandallót, fölötte pedig egy irdatlan plazmaképernyőt. Senki nem jött elé. Egy oldalsó asztalon régiségek sorakoztak, mögöttük földig érő, vastag faliszőnyeg. Profilból látta meg a maffiózót, és először a tokája, a borostája és a szájából lógó szivar ragadta meg a figyelmét. Mind nagyobb volt, mint ahogy előzőleg emlékezett rájuk. A maffiózó lábánál három nő kuporgott, aranyszínű bikinikben, tálcáról fehér port szívtak. – Eredjetek odébb – mondta, amikor meglátta a gazdát. A lányok lassan értették meg, mit akar. Kábán felálltak, és megindultak kifelé. – Irtsa ki nekünk az ubirokat és mhachkayokat – mondta a gazdálkodó köszönés helyett. A maffiózó nem tudta, mit lépjen erre. A karosszéke olyan, mint egy trónus, a karfa aranyozott. A háta mögött óriási ablak, a nehéz, barnáslila függöny majdnem teljesen behúzva. Mindenfelől állólámpák vették körbe, a többi kárpithoz színben illő, fakólila bársonybúrával. – Egy hét múlva választ adok – ígérte. Következő hét vége felé meg is jött a válasz, ami egyetlen szám volt, egy kazah tengében értendő összeg. Húzós összeg volt, de az ortodox közösség öt leggazdagabb embere azért össze tudta adni. A gazda körbejárta a falut, hogy tisztázza, ki áll a megoldás mellé. Mindenki melléállt, és hónap végére a pénzt is lerakták. Félig volt pénzkötegekkel egy márkás sporttáska, az a fajta, amit birkózók és súlyemelők használnak, amikor edzésre mennek. A gazda – akinek nevét inkább nem írom ide – újra elment a maffiózóhoz, a házban ugyanolyan állapotokat talált, de egy fokkal már könnyebben eligazodott. A medencénél napozó három ukrán csajból kettő még ugyanaz volt, mint akiket korábban látott, a harmadik eltűnt, helyére egy új érkezett. Előző nap az átlagnál durvább buli lehetett, mert a gazda, bár ügyelt rá, hogy ne délelőtt menjen, hanem délután, egy nagyon kókadt maffiózót talált a fotelében, az obligát üvegasztal előtt. – Mégis, mit kapunk ezért a pénzért cserébe? – kérdezte, és nem titkolt büszkeséggel letette a sporttáskát az asztal lapjára. A maffiózó széthúzta a cipzárt, bekukkantott a táskába, aztán felvette a mobilját, ami épp akkor kezdett csörögni. Egy darabig hallgatta, aztán odakurjantott az egyik alvezérének. – Szerjózsa az, beszéljél vele. Az alvezér odalépett, átvette a mobilt, a maffiózó pedig újra a gazdára pillantott. Kérdőn nézett, úgyhogy a gazda nem volt benne biztos, most akkor meg kell-e ismételnie a kérdést. De nem kellett. – Kipateroljuk azokat a szarháziakat, és nyugtotok lesz – mondta a maffiózó fásultan. – Nem ezt akartátok? – Tisztelettel mondom, nem biztos, hogy olyan egyszerű – vetette ellen a gazda. – Több száz éve küzdünk ezzel a problémával. A maffiózó legyintett. – Megcsináljuk, nem kell fosni. A gazda érezte, hogy az audiencia véget ért, nem akart okvetetlenkedni. – Sok szerencsét – mondta, jattoltak, kifelé jövet elismerően füttyentett az új lány melle láttán, mert mind a három kedves teremtés éppen a zuhany alatt pancsolt; miután pedig hazaért, szólt az ortodox közösség másik négy módos tagjának, hogy minden oké, vagy legalábbis ígéret van rá, hogy záros határidőn belül minden oké lesz. – Főnök, ezek hatszáz éves hullák. – Attól még szitává lőhetjük őket – mondta a maffiózó. – Nem hiszem, hogy túl sokat ártana nekik – mondta az első alvezér. – Akkor mit akartok, mit csináljunk? – kérdezte kis hallgatás után a maffiózó, és felszívott egy csík kokót egy összecsavart tízezer tengés bankóval. – Elvitethetnénk őket valami lerakóhelyre – mondta a második alvezér. – Vagy zúzdába – mondta az első. – Az nem jó – felelte a maffiózó, és szipákolt egy kicsit. – A lerakóhely viszont jó. Csak legyen nagyon messze. Őrzött lerakó – tette hozzá. A maffiózó rögtön tudta, hogy külföldre kell szállítani a koporsókat. De vajon hova? Mongólia nagyon nagy ország, gondolta először. Kína még nagyobb, gondolta aztán. A kokain végigáramlott az erein. Talán még Kínán túlra is vitethetné a koporsókat, tűnődött. Elvégre kifutja a keresztények pénzéből. – Főnök, nemrég láttam egy vámpíros filmet – mondta Utyug, a második alvezér tétován, és ő is összesodort egy bankót. – Igen, ezek az ubirok meg mhachkayok végül is vámpírok, ha úgy vesszük – bólogatott az első alvezér. – És abban a filmben azt mondták, a vámpírok eredetileg valami nagy fenyőerdőből származnak. Egy kastélyból rajzott ki az összes, évszázadokkal ezelőtt. – Az biztos – mondta a főnök. – Ez a keresztény gazda is azt mondta, hogy ezek már több száz éve itt vannak. – Kicsit elbambult, vászon zsebkendővel törölte az izzadt homlokát, mint egy mexikói drogbáró, aztán felcsillant a szeme. – És hol van az a fenyőerdő? – Valahol a hegyekben – mondta az alvezér –, Bukarest és Budapest közt félúton. A főnök elővette a telefonját. – Buka… micsoda? – a kijelzőn megjelenő térképet nézegette. Az első alvezér is a telefonját böködte. – Vámpírok – motyogta. – Itt van, itt írja: a Kárpátokban laknak. Ez az a hegység. A főnök képe felderült. – Oké, jó lesz – mondta. – Ez rohadt messze van. Senki se hallott még erről a helyről. Még aznap kibérelték a szokásos chartergépüket, amivel lopott árut szoktak hordani Azerbajdzsánba meg Szibériába, és a két alvezér kocsiba ült, hogy felmérjék, pontosan hány koporsóról van szó.
Szerző