Nógrádi Gábor: Emmike roma akar lenni

Mikor az ablakból megláttam az oviból hazatérő Emmikét, azonnal lenyeltem egy marék nyugtatót. Kislányom nyakán fél tucat színes lánc lógott, és a fehér blúzzal hordott kék kötényruhácskája helyett piros ingben és térdig érő, tarka, rakott szoknyában robogott be a kapun.

A szomszédok a kerítéshez tapadtak, és kitágult szemmel bámulták a gyermekemet. Pillantásukból szinte rikoltott a kérdés: Jézus Mária! Ezek nem csak zsidók, de cigányok is?

Emmike új szoknyáján fehér alapon nagy piros virágok ágaskodtak, hajladoztak. Leginkább mexikói és roma leánykák hordanak ilyet.

No, most errefelé elég kevés a mexikói kislány…

– Honnan szedted ezt, Emmike? – hörögtem a lehető legnyugodtabb apai hangomon, amikor kicsi lányom beriszált a szobába.

– Cseréltünk Cinkával! – forgott körbe Emmike. – Tetszik? – És énekelni kezdett:

Zöld az erdő, zöld a hegy is / A szerencse jön is, megy is / Gondok kése húsunkba vág / Képmutató lett a világ! Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj…

– Emmike! – állítottam meg a piros szoknyás körhintát egy mozdulattal. – Legyünk már észnél, ha van! Mi az, hogy cseréltetek?

– Mit nem értesz ezen, apcika? Cseréltünk Cinkával. Én cigány akarok lenni, ő meg nemcigány.

És énekelt tovább.

– Egész világ ellenségünk / Űzött tolvajokként élünk / Nem loptunk mi, csak egy szöget / Jézus vérző tenyeréből / Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj…

Mire bevégezte a hajnenenét, levegőt tudtam venni.

– Hogy képzeled ezt, Emmike? – kaptam el a ringlispílt megint. – Te nem lehetsz cigány! Nem annak születtél!

– Elég baj az! – nézett rám dühösen kicsi lányom. – Ez is a ti hibátok anyuval. Ha romák lennétek, már rég cigány volnék.

És szerencsére énekelt tovább, mert fuldokló köhögési roham jött rám.

– Isten, könyörülj meg nékünk / Ne szenvedjen tovább népünk /

Megátkoztál, meg is vertél / Örök csavargóvá tettél / Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj…

Mire befejezte a versszakot, kiköptem a tüdőmet, és megragadtam Emmike vállát.

– Kislányom! Figyelsz rám? Teljesen megőrültél? Cigány akarsz lenni? Miért?

Emmike kirántotta magát a karmaimból és toppantott.

– Csak! Mert! Van okom! Cinkának sokkal színesebb a ruhája, mint nekem. Az énekük meg a táncuk is szebb. És Cinka mindig kacag! Meg a mamája is mindig mosolyog, ha ránéz. Nem úgy, mint te, apcikám. Igen, igen, csak ne bámulj rám olyan dühösen! Anyu is mondta, hogy úgy mosolyogsz, mint egy vigyorgó siratófal.

– Emmike! – dörögtem. – Állj le! Gondolkozz! Biztos, hogy cigány akarsz lenni?! Tudod, hogy a cigányokat…?

– Tudom! – vágott közbe Emmike. – Nem szeretik. Meg lenézik, mert azt mondják, ők mások! De te arra tanítottál, apcika, hogy mindenki egyenlő. Vagy mégsem egyenlő? – És vadul énekelni meg táncolni kezdett kicsi lányom a virágos nagy szoknyájában, ahogy nyilván Cinkától tanulta: – Zeleno vesh, zeleno plaj,/ amari bax, avel thaj zhal, / gindongo buss ando mas del / andej luma buzhanglipej. / Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj…

Álltam, mint Lót felesége, amikor megfordult, mert nem bírt elszakadni a múltjától.

– Ez a himnuszuk, tudod? – torpant meg hirtelen Emmike és a szeme rám ragyogott. – Megtanítsalak rá? Akarsz cigány lenni?

(Forrás: Emmike nem semmike, Móra Kiadó, 2018. * Emmike roma – átdolgozott változat)