Nógrádi Gábor: Emmike roma akar lenni

Publikálás dátuma
2020.03.28. 14:21

Fotó: DANIEL MIHAILESCU / AFP
Mikor az ablakból megláttam az oviból hazatérő Emmikét, azonnal lenyeltem egy marék nyugtatót. Kislányom nyakán fél tucat színes lánc lógott, és a fehér blúzzal hordott kék kötényruhácskája helyett piros ingben és térdig érő, tarka, rakott szoknyában robogott be a kapun. A szomszédok a kerítéshez tapadtak, és kitágult szemmel bámulták a gyermekemet. Pillantásukból szinte rikoltott a kérdés: Jézus Mária! Ezek nem csak zsidók, de cigányok is? Emmike új szoknyáján fehér alapon nagy piros virágok ágaskodtak, hajladoztak. Leginkább mexikói és roma leánykák hordanak ilyet. No, most errefelé elég kevés a mexikói kislány… – Honnan szedted ezt, Emmike? – hörögtem a lehető legnyugodtabb apai hangomon, amikor kicsi lányom beriszált a szobába. – Cseréltünk Cinkával! – forgott körbe Emmike. – Tetszik? – És énekelni kezdett: Zöld az erdő, zöld a hegy is / A szerencse jön is, megy is / Gondok kése húsunkba vág / Képmutató lett a világ! Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj… – Emmike! – állítottam meg a piros szoknyás körhintát egy mozdulattal. – Legyünk már észnél, ha van! Mi az, hogy cseréltetek? – Mit nem értesz ezen, apcika? Cseréltünk Cinkával. Én cigány akarok lenni, ő meg nemcigány. És énekelt tovább. – Egész világ ellenségünk / Űzött tolvajokként élünk / Nem loptunk mi, csak egy szöget / Jézus vérző tenyeréből / Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj… Mire bevégezte a hajnenenét, levegőt tudtam venni. – Hogy képzeled ezt, Emmike? – kaptam el a ringlispílt megint. – Te nem lehetsz cigány! Nem annak születtél! – Elég baj az! – nézett rám dühösen kicsi lányom. – Ez is a ti hibátok anyuval. Ha romák lennétek, már rég cigány volnék. És szerencsére énekelt tovább, mert fuldokló köhögési roham jött rám. – Isten, könyörülj meg nékünk / Ne szenvedjen tovább népünk / Megátkoztál, meg is vertél / Örök csavargóvá tettél / Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj… Mire befejezte a versszakot, kiköptem a tüdőmet, és megragadtam Emmike vállát. – Kislányom! Figyelsz rám? Teljesen megőrültél? Cigány akarsz lenni? Miért? Emmike kirántotta magát a karmaimból és toppantott. – Csak! Mert! Van okom! Cinkának sokkal színesebb a ruhája, mint nekem. Az énekük meg a táncuk is szebb. És Cinka mindig kacag! Meg a mamája is mindig mosolyog, ha ránéz. Nem úgy, mint te, apcikám. Igen, igen, csak ne bámulj rám olyan dühösen! Anyu is mondta, hogy úgy mosolyogsz, mint egy vigyorgó siratófal. – Emmike! – dörögtem. – Állj le! Gondolkozz! Biztos, hogy cigány akarsz lenni?! Tudod, hogy a cigányokat…? – Tudom! – vágott közbe Emmike. – Nem szeretik. Meg lenézik, mert azt mondják, ők mások! De te arra tanítottál, apcika, hogy mindenki egyenlő. Vagy mégsem egyenlő? – És vadul énekelni meg táncolni kezdett kicsi lányom a virágos nagy szoknyájában, ahogy nyilván Cinkától tanulta: – Zeleno vesh, zeleno plaj,/ amari bax, avel thaj zhal, / gindongo buss ando mas del / andej luma buzhanglipej. / Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj… Álltam, mint Lót felesége, amikor megfordult, mert nem bírt elszakadni a múltjától. – Ez a himnuszuk, tudod? – torpant meg hirtelen Emmike és a szeme rám ragyogott. – Megtanítsalak rá? Akarsz cigány lenni? (Forrás: Emmike nem semmike, Móra Kiadó, 2018. * Emmike roma – átdolgozott változat)

Gáspár Károly: Bekecs Gyuláné, Marika - Egy zenészfeleség visszaemlékezései IX. rész

Publikálás dátuma
2020.03.28. 12:01

Fotó: Charles Gullung / Image Source/Charles Gullung
Ahogy elmesétem anyáméknak, hogy meginvitátak minket ebédre a Gyusziék, elkezdődött a nagy készülődés. Persze aszt tudnotok kell, hogy anyu nem bírta, és nem bírja a mai napig az anyósomat. Mongyuk, én se. Híre vót neki milyen háklis, rossz természetű asszon a Gizi néni. Meséték, hogy előzőleg a Gyuszim akart udvaróni egy lánynak, de az anyja nem engedte, mer aszt monta: „az én drága, úri gyerekem nem fog olyan jánnyal foglalkozni, aki egy szoba-konyhába lakik a szülejivel, ráadásul az apja egy tudatlan senkiházi! Szóval, a lényeg, hogy beleszót a fia dógaiba. Jóvan, megértem, mer egyszem gyerekük vót a Gyuszi – nekem sincs amúgy tesvérem –, oszt esztrémen fétették őtet. Apám viszont nagyon szerette a leendő nászát, mer ugye vótak együtt Hollandiába és jó kigyöttek. – Iduskám, ne ájjá úgy hozzá mingyá a Gizihez, hogy jajj de ellentengernagy neked! Felmegyünk, elbeszégetünk velük, oszt lehet, hogy rendes az az asszony, csak a romák kitanátak róla minden hülyességet.” – Így vélelmezett apácskám. – Ide figyejj, Béla! Apám nevit még nem is montam, de má kitalátátok mostan, hogy Béla az öreg. – Nem viccelek, ha a Gizi nekem elkezd gizdáskodni, én úgy kiosztom őtet, hogy a ház kiáll! – Folytatta anyám. – Óóó…, ez a nő, drága Istenem! Mé vagy illyen kötőtű?! Aszt se tudod, mi lesz, hogy lesz, de má a veszekedésen jár az agyad?! – Válaszót apu. – Maj bízd csak rám lányom, kap az tőlem! – Súgta oda anyám. Oszt még kacsintott, de úgy, hogy minkét szemit lecsukta, mer nem tudta csak az egyiket. Áh..., de sokat nevetgétem rajta. Na, teltek-mútak a napok, megin eljött a vasárnap. Mivel ebédre híttak meg, úgy készűtünk, hogy délre oda érjünk hozzájuk. Nem laktunk messze egymástó. Mi a Teleki térné, Gyuszimék meg a Szerdahelyi utcába. Ott átunk az ajtajuk előtt, becsöngettünk. Hallottuk a magassarkú cipő kopogását, mingyá gondótam, hogy anyósom fogad minket. Úgy is vót. Kinyitotta az ajtót, na, annak az a forma! Kegyetlen! Azon a szivárvány minden színe ragyogott! Sárga blúsz, piros szoknya, meg mit tudom én mien blézer, de a lényeg, nagyon falusias stíl vót. Arró nem beszéve, hogy vagy húsz kilo festéket mázolt az arcára. Utána monta apácskám, hogy Tókijóba látott ilyen nőköt, a gézsákat, akik ezekkel a nagy maffiózó dzsakuzzikkal járkátak. – De örülök nektek, drága Marikám! Fáraggyatok beljebb! – Ilyet szót Rózsi néni. Habi raj! Az a műkedvesség, ami annak kigyött a száján! Nem vót túl jó az első benyomásom rólla, de mit lehetett csináni? Bementünk az előszobába, má ott átak kiőtözve az öreg Bekecs, meg hát a Gyuszim. De szép vót a drágám! Má, hogy a Gyuszi. Igaz, ami igaz, apósom is egy elegáncs ember, apja fia az én uram. Bejjebb fáradtunk, ahogy az anyósom monta. Leültettek bennünket ilyen ülőgarnitúrára. – Hozok egy kis aperetívet nektek. – A Gizus monta eszt. Há ki más illyen fellengzős...? Erre anyácskám halkan. – Még apertin, vagy mi! Verd meg Szűz Mária a fejit! – Há bisztos érezte apósom, hogy valami feszűtség van benne a levegőbe, mer elkeszte kérdezgetni apámat, hogy mi van vele, hol muzsikál, keresgélnek-e, milyen vendégek vannak. Tuggyátok, a szokásos. Az asszony még tevékenykedett a konyhába, addig mi má elég jó hangulatba beszégettünk. Ja, előtte még behozott valami likört, de az olyan édes meg ragacsos vót, hogy tapétát lehetett vele ragasztani. De rossz vót, Szépjóistenem! Na, odakerűtünk az ebédlőasztalho, hozta Gizink az első fogást. Ahogy gondótuk, húsleves. Ezzel semmi baj, csak több zsír vót rajta, mint a disznyókon, mikor még szaladgának a réteken, vagy hol. Illyen gusztustalanú főzni! Én azóta se eszek a kezibő még egy falatot se! Jött utána a rántotthús, sült csirke, a köretek, de nem ez vót a lényeg (mind lucsogott a zsírba), hanem mikor megszólalt Gizike nagys'asszony. – Idukám, hallom milyen szép kis lakásotok van. A mienké mongyuk jobb helyen van, de az is elmegy, legalább közel van hozzátok a piac. – Húha! Anyácskámnak vérbe forogtak a szemei, apám meg a nyakkendőjit keszte el húzgáni idegibe. De azé rákontrázott anyu. – Arany Gizikém! A mi házunkba ügyvédek, orvosok meg a legkomolyabb manusok laknak, telefonos lakásokba. Külön el kelletett intéznünk, nem kis pézé, hogy ott kapjunk lakást. Nagyon sok roma lakna ott szívesen, jobb ha tudod, drágám! – Az a lényeg, hogy közel vagyuk egymásho a Marikával! – Szót közbe az én okos Gyuszim, mer tutta, hogy robbanás lehet az aszonyok között. Ebbe a hangulatba zajlott az első közös ebédje a családoknak, de azé abba egyetértettek – még nagyjából a Gizella hercegné is –, hogy illünk egymásho és folytassuk a kapcsolatot. Há persze csak tisztességessen. De ez akkoriba nem vót kérdés. Nem lehetett összeállni, meg csak úgy szekszölgetni jobbra-balra. Amelyik leányról megtutták, hogy má bevette a gyulai kolbászt, na, annak annyi vót! Az má oszt várhatta, hogy egy normális ember elvegye. Örűt, ha valami falusi tróger szóba át vele, aki nem tudott az előéletérő. Változik a világ, csak egy dolog nem, a Gyuszim meg én még mindig ugyanúgy a bálványai vagyunk egymásnak! Tuggyátok mekkora dolog ez, gyerekeim?!

Hazaér - Kökény Anna verset

Hazaért  Tizennégy napja szaladok a lelkem elől. Jajj, utol ne érjen. A földszagú utca végén nádasig elérek. Forró a szívem. Hajladozó buzogány, halkan sikít a nád. Félek. S a hátam mögött derekamig sem érek, lement a nap, s futok vissza a házhoz, mert kiáltják, apám hazaért előbb. Kisrádiót hozott a messzi útról nekem. Mindig fehér az ingje, az illatába szerelmes vagyok. S a két gödröt az arcából már anyám hasában ellopom. Majd nagyobb vagyok, már írni is tudok. Újra hazaér. Kifosztotta az összes csokoládéboltot. Másik csomagban selymek, anyámnak drága kelmék, húgomnak játék és ládaszám mandarin. Titokban, mikor senki nem figyel, én az ő csomagját nyitom fel. Kölni és gyantaillat. Szabadjára engedem. Húsos meleg ujjai közt a rideg húrok engedelmesek. Fegyelmezetten siklanak a harmóniák. Kilopva könnyet mosolyt. Egyszer megtalálta egy kockás piros füzetben, hogy leírtam, mikor érkezik mennyire izgatott leszek. S mulatságosnak találta, hogy mindent papírra vetek. Tizennégy napja menekülök a lelkem elől. S lám utolért. S néhány percig nem is olyan félelmetes.
Szerző