Feloldódni egymásban - Interjú Vida Kamillával

Kooperáció vagy szuverenitás? Idomulni vagy nem idomulni? Lázadni, forradalmat csinálni vagy a rabságból kihozni a legjobbat? Konstruktív bizalmatlansági indítvány címmel jelent meg Vida Kamilla első verseskötete, aminek jó, ha bizalmat szavazunk, mert e közéleti költészet konokul szembenéz a jól bejáratott társadalmi mechanizmusokkal, de a saját esendőségével is. Az erősen önreflektív szerző a legköltőietlenebb témákhoz is merészen nyúl, szabadversben alkot, és sokakat megidéz Ambrus Attilától Babits Mihályig.

Viszonylag későn jött ki az első kötetével. Legalábbis ahhoz képest, hogy mióta jelennek meg versei és milyen markánsan jelen van az irodalmi közéletben. Gondolok itt a tehetséggondozó (Kóspallagi Írótábor) és irodalomszervező munkáira, többek között a Késelés Villával című beszélgetőműsorra. Hány év verstermését tartalmazza a kötet?

Az első versemet 2014-ben írtam Tiszta címmel, az első nagy szerelmi csalódásomat dolgozta fel, egyébként átírt formában ez is benne van a kötetben. Nem akartam semmit elsietni. Azt hiszem, 2019-ben jelent volna meg a könyv a József Attila Kör gondozásában, csakhogy a JAK időközben megszűnt. Emiatt megint volt egy kis toporgás, mire végül a Magvetőhöz került az anyag. Az írás mellett valóban irodalomszervezéssel, tehetséggondozással is foglalkozom valamelyest, számomra ugyanis fontos, hogy azt a segítséget, amit mi kaptunk teljesen kezdőkként, valahogy tovább tudjuk adni. Szeretek úgy tekinteni az irodalomra, mint egy szakmára, ahol érdemes platformokat létrehozni azért, hogy közösen gondolkodjunk az intézményeink működéséről, az érdekeink érvényesítéséről, a szakmai szolidaritás lehetőségeiről és a szakma automatizmusainak, berögződöttségeinek feloldhatóságáról.

Az ön generációja eszmélésének meghatározó momentuma volt a világválság, a 2006-os tüntetések, az őszödi beszéd. De megjelenik a verseiben a már említett JAK és a gyerekkor, többek között nagyapja közéleti szerepvállalása is. A kötet ettől „így jöttem” műnek tekinthető. Egyúttal magyarázza, miért lett lírája ennyire közéleti?

Egy első kötet valahol szükségszerűen lesz „így jöttem” mű. Én azt szerettem volna megmutatni, hogy hogyan hat az egyén és közösség viszonyára egy adott politikai vagy válsághelyzet. Bezár vagy épp közösségépítésre sarkall, hol dől el, mitől függ az, hogy valaki képes legyen politikai közösségben gondolkozni? Mi a hatása például az őszödi beszédnek arra, hogy azok a gyerekek, akik akkor harmadik-negyedik osztályban ezt küldték át egymásnak infrán, azok ma hogy viszonyulnak a politikához, a közös ügyekhez? Nem abban az értelemben, hogy jobb- vagy baloldaliak lettek-e, hanem egyáltalán egy olyan bizonytalan politikai világ, mint a 2000-es évek második fele, hogyan csapódik le gyerekként, a politikai intézmények és közösségek működése mit fektetett le bennünk alapértelmezésként? Hogyan határozott meg minket?

A vers és a versírás politika – mondta egy helyen. A lírai én pedig eljut attól a gyerekkori vágytól, ahogy egyik versében írta, hogy lakosság akar lenni, a lázadóig, a forradalmárig. Mindamellett, bár iróniával kezeli, mégis érezni a hitet az alaptézisben: hős vagyok, kiválasztott, a hetedik horcrux. Jól érzékelem?

A politikai cselekvés közösségért való cselekvés. Szerintem hősök nincsenek, és érdemes is kritika alá vonni azt az általános vágyat, miszerint folyton hősöket és zseniket keresünk, ahelyett, hogy a saját politikai vagy bármilyen közösségeinket építenénk. Amire gondol, az talán az, hogy egy-egy fontos közös cselekvés, ami talán kívülről nézve nem is túl látványos, de belül mégis fontos, nyilván katarzissal tölti el az embert. Feloldódni egymásban azért, amiben hiszünk. De ez nem hősökről és hősiességről szól általában, hanem kemény, láthatatlan, általában operatív jellegű munkáról, összetartásról, türelemről. Kiválasztottak nincsenek, csak olyanok, akik sokat dolgoznak. A lírai énem egy önző, exhibicionista alak, akinek nagyon sok pofon kellett ahhoz, hogy eljusson a fenti következtetésre.

A kötet egyik legmeghatározóbb eleme és mintegy kovásza a reflektivitás, önreflektivitás, például magáról a kötet megjelenésének körülményeiről is ír. Még az iróniát, cinizmust is reflektíven kezeli. A minden megkérdőjelezése, a hazug működési mechanizmusok leleplezése és kimondása miatt aztán könnyen pimasznak titulálják hangnemét. Mit gondol a pimaszságról?

Lehet, hogy pimasz a kötet, elvégre én is még csak 24 éves vagyok. Nehéz kérdés az irónia-cinizmus problematikája, mert nagyon ellene vagyok annak a fajta nihilizmusnak, ami a világhoz való hozzáállásáról annyit gondol, hogy minden gyanús, minden rossz, úgyhogy küldök inkább egy mémet. Kritikára, szókimondásra mindig szükség van, de az iróniának és a cinizmusnak azt a válfaját, ami mindent relativizál, mindenről azt állítja, hogy értelmetlen, azt igyekszem kerülni. Reflexióra, humorra nyilván szükség van persze, már csak mentálhigiénés okokból is.

A humoron kívül a popkultúra, sőt az ezredforduló eleji celeb- és trashkultúra is beidéződik a magaskultúra mellé. Esterházy, Babits mellett békésen megfér Gyurcsány Ferenc, Majka, Ambrus Attila és Berki Krisztián. Ám nem félő, hogy ezek közül a nagyon konkrét aktuális utalások közül jó néhány több év múlva (vagy épp a következő generációk számára) már nem bír túl sok jelentéssel?

Nem szoktam ilyesmitől félni. Egyfelől sosem tartottam ezt a problémát túlzottan valóságosnak, szerintem csak egy álérv a politikai költészet művelése ellen. Rengeteg gyakorlati feloldása van ennek, például későbbi kiadások esetén a lábjegyzet. Másrészt szerintem a kötet alapján azért össze tudja majd rakni az az olvasó is, hogy miről van szó, aki öt év múlva veszi a kezébe. De a saját jelentőségemet sem akarom felülértékelni: simán lehet, hogy ez a könyv nem lesz érdekes évek múlva, de én most írtam meg, és akarok benne a mostról is beszélni, aminek része Berki Krisztián vagy Ambrus Attila. Számomra fontosak, és fontos és izgalmas jelenségek beszélhetőek el általuk. Költői eszközként működnek, és szerintem bármi lehet költői eszköz, csak jól kell használni. Ha rossz a könyv, és nem fogják olvasni, az nem azért lesz, mert szerepel benne Majka, meg a viszkis rabló.

Nem minden elsőkötetes mondhatja el, hogy már paródiák is születtek versei kapcsán. Ha jól lehet parodizálni valakit, azt jelzi, nagyon karakán stílusa van. Ugyanakkor talán rá is mutathatnak észrevétlen rutinná váló technikákra, fogásokra. Készülődik már Vida Kamilla második kötete?

Én kértem meg a barátaimat, hogy írjanak paródiákat, hogy legyen valamilyen értelmes/vicces tartalom a Facebook-oldalon, ne csak megszokott, unalmas, üres önpromóció. Szerintem elég jók lettek, jókat nevettem rajtuk, és nyilván tanulságosak, sokat fogok azon gondolkodni majd, hogy milyen automatizmusokról érdemes leszoknom, mi az, amit újra kell gondolnom. De most még ki akarom élvezni, hogy megszületett a könyv, vége ennek a sok éves munkának, és egyelőre pihenek.