Lesből tapad a népzene
„Már egészen fiatalon találkoztam a népművészettel: óvodás koromban néptáncolni jártam, az általános iskolában sok népdalt énekeltünk, arról nem beszélve, hogy anyai ágon kötődöm a paraszti kultúrához. A családom fele több generációra visszatekintve faluban élt” – idézi fel a kezdeteket Дeva, aki zenéivel nemcsak a közönségét nyűgözi le. Januárban átvehette a Petőfi-díjat az év női előadója kategóriában és a groningeni Eurosonic Fesztiválon a Music Moves Europe díj egyik győztesének választották.
Eleinte azonban nem volt ilyen egyértelmű, hogy népzenével fog foglalkozni. A középiskolában inkább egy alternatív popzenekarban énekelt, miközben az indie pop és rock, majd a house és a techno ragadta meg. Az érettségi után a házi stúdiójában maga kezdett el zenéket gyártani, mikor is a népdalok ismét a hatásuk alá vonták. „Nem tudatosan döntöttem el, hogy népdalokat fogok énekelni. De amikor elkezdtem számokat írni, egyszerre feltörtek belőlem a régi, mélyen gyökerező emlékek.”
A dalszerző úgy érzi, manapság eltávolodtunk a tradicionális magyar népzenétől, ezért muszáj azt közelebb hozni a modern hangzásvilághoz. „Az emberek jó ideje a populáris zene iránt rajonganak, hiszen az könnyen fogyasztható, és tele van ingerekkel, amelyek a zenei elvárásokat gyorsan kielégítik, de csupán egy szinten. Ezzel ellentétben a népzene kevésbé ingergazdag, és elmélyülést igényel” – mondja Дeva, aki szerint a népi dallamok az ősi tudáshoz nyúlnak vissza, amelyben rejtett energia lakozik. És hogy a dalai által fogékonyabbak lesznek-e a fiatalok a régi művészet értékeire? „Egyre több hallgatóm mondja, hogy kutakodni kezdett régi népdalok iránt. Szóval ez létező jelenség” – mondja az előadó, aki az ELTE Bölcsésztudományi Kar Művészetközvetítő és Zenei Intézetében kezdte tanulmányait, zenekultúrát és vallástudományt tanult. E kettő is összeér az alkotásaiban, zenéjét a buddhizmus és a hinduizmus is megihleti.
Vissza a gyökerekhez
„A néptánc, mint láthatatlan erő, mindig velem van, akár a színpadon állok, akár egy előadáson dolgozom” – mondja Cserepes Gyula, aki eredetileg hivatásos néptáncosnak készült, idővel azonban kortárstánc-művész lett. Az 1986-ban, a vajdasági Óbecsén született előadó családja 1999-ben, a bombázások után költözött a Somogy megyei Marcaliba. Az általános iskolában két év néptáncolás után döntötte el, hogy ebbe az irányba szeretne továbbtanulni. „Két helyre adtam be a felvételit, a balettben erős Pécsi Művészeti Szakközépiskolába, és a néptáncban edzett Fóti Népművészeti Szakközépiskolába, és bár mindkét helyre felvettek, végül az utóbbit választottam” – mondja Cserepes, aki hosszú évekig úgy képzelte, az érettségi után néptáncosnak áll. „Akkoriban azt sem tudtam, hogy létezik kortárs tánc. A kifejezést is csak akkor ismertem meg, amikor az utolsó évben az iskola aulájában véletlenül megláttam az akkor induló Budapest Kortárstánc Főiskola plakátját” – emlékszik vissza a művész, aki kíváncsiságból elment megnézni a nyílt napot, nemsokára pedig felvételizett.
„A főiskolán kitárult előttem egy új világ, ahol a tánc adta kifejezés egész tárházát ismertem meg. Rögtön megértettem, hogy a kortárs táncban nincsenek formai kötöttségek, mint a balettban vagy a néptáncban” – mondja Cserepes. A művész két év után mégis megszakította tanulmányait, mivel késztetést érzett arra, hogy egyből színpadra álljon, ezért először egy szlovén majd két svájci társulathoz szegődött, 2019-ben azonban visszatért a főiskolára, ahol befejezte táncművészi és koreográfusi tanulmányait, hogy aztán a kortárstánc-pedagógus szakot is elvégezze.
A néptánc motívumai később is hatottak rá, azok lépten-nyomon felbukkannak előadásaiban, az improvizációra épülő Selfy címűben például konkrétan felismerhetők az egyes mozdulatok, lépések. „A legújabb, Fonó-Dó előadásomban pedig még inkább visszanyúlok a gyökerekhez, igaz, ha valaki úgy ül be a nézőtérre, hogy mindenáron egy somogyi kanásztáncot szeretne látni, akkor javaslom neki, hogy más előadást keressen.”
Összhangban a természettel
Cserepes Gyula szerint a néptánc szerves része a kultúrának, még akkor is, ha egyes falvakban már nincsen táncház, se bálterem. „A néptánc az életünkből sosem fog eltűnni. Engem is az érdekel, hogyan él tovább a mindennapokban, a művészetben. Mostanában is régi néptáncos videófelvételeket nézek, hogy tökéletesítsem a mozdulataimat. Tervezem, hogy júniusban bemutatok egy szólóelőadást, amiben a néptáncot használom kiindulópontként, hogy azt fel- és átdolgozva hozzak létre egyedi mozgásanyagot. De nemcsak emiatt lesz különleges, hanem mert hét órán át leszek a színpadon.”
A népi kincshez tanárként még inkább visszatér, mivel a kortárstánc-oktatásban is megihleti a néptánc. „Az órákon gyakoribb is, hogy a múltból egy az egyben átemelek gesztusokat, motívumokat, hiszen ezeken az alkalmakon a technikára esik a hangsúly. A Kárpát-medencei néptáncok gazdag és széles skálájából merítek ihletet, a szatmári verbunktól kezdve a kalotaszegi legényesen át a dunántúli kanásztáncig” – magyarázza Cserepes Gyula.
„A népzenétől engem mindig elfog a nosztalgia. Amikor hallgatom, olyan világba kerülök, amelyben összhangban vagyok a természettel, és megértem a bennem zajló rezgések célját és okát. A városban ezt az érzést sajnos hajlamosak vagyunk elfelejteni, hiszen nap mint nap annyi inger ér minket, hogy elterelnek attól, amiért valójában itt vagyunk – mondja Дeva.
Mostanság egyre erősödik benne a késztetés, hogy még autentikusabb zenét gyártson, a jövőben akár elektronika nélkül is énekelne népdalokat. „Valami újra vágyom, ami lehet a hagyományos népzene, amelyben csak akusztikusan szólalnak meg a hangok és a hangszerek. A barátnőimmel közösen alakított kórussal is összejárunk mostanában, ami azért is hiányzott, mert végre közösségben énekelhetek. Ha elektronikus zenét csinálsz, nagyon sokat vagy egyedül.”
