Gondoskodáspolitika nem létezik, az Orbán-kormány neoliberális irányzatot képvisel

– Tudta magáról, hogy álszent és destruktív?

– Nem, de most Fülöp Attila révén jó kis önismereti leckét kaptam. A kormánynak sajátossága, hogy amit nem ő képvisel, az csak baloldali és csak rossz lehet. Ez egészen egyértelműen kiderült a gondoskodáspolitikáért felelős államtitkár Magyar Nemzetnek adott interjújából is, ahol ezekkel a szavakkal jellemzett minket.

– Azt is állítja az államtitkár, hogy a baloldal szociálpolitikájának nincsen sem elve, sem éle.

– A szociálpolitikának léteznek irányvonalai, mégpedig három. A liberális, amely az egyéni szabadságot helyezi a központba. Ezt képviseli például az Amerika Egyesült Államok. A skandináv államokra jellemző szociáldemokrata modell központi értéke a szolidaritás. A társadalom tagjai felelősséget vállalnak egymásért, és ez erősebb, mint az egyén szabadsága. A harmadik a konzervatív irányzat, amely a meglévő társadalmi rend stabilitását helyezi fókuszba. Mindháromnak van előnye és hátránya, egy adott ország társadalmi, történelmi fejlődése határozza meg, hogy mi érvényesül erősebben. Ezt már egy első éves szociális hallgató is megtanulja. Fülöp Attilát sok szeretettel várjuk egy szociálpolitikai kurzusra, mert ott tanulhat ezekről. És van egy rossz hírem is neki: a kormány sem tisztán konzervatív irányzatot képvisel, hanem neoliberálisat. Erre példa a közszolgáltatások piaci irányba való visszaalakítása, például Margaret Thatcher politikája is ez volt. Ez történik most Magyarországon is.

– A szociálpolitikát a szociális törvény szabályozza, de a területet a gondoskodáspolitikáért felelős államtitkár felügyeli. Van jelentősége a szóhasználatnak?

– Könyves Kálmán mondta, hogy mivel boszorkányok nincsenek, szó ne essék róluk. Gondoskodáspolitika nincs, ezért beszélni sem érdemes róla. A szociálpolitika, a szociális munka egy tudományág, egy szakma. Ha a szakirodalmat végigolvasom, akkor nem találom meg a gondoskodáspolitika kifejezést, mert egyszerűen nem létezik.

– Csaknem 1300 milliárd forint jut jövőre szociális, gyermekjóléti, és gyermekvédelmi kiadásokra, szemben a 2010-es 325-tel. Fülöp Attila szerint ez is bizonyítja, hogy az állam nem vonul kivonul a gondoskodás területről. Ezt hogy látja?

– Ha végzünk egy fejszámolást és alapul a 2009 és 2023 közötti inflációs rátát vesszük, akkor azonnal kiderül, hogy azért olyan nagy változásról nincs szó. A 2009-es 325 milliárd forint most olyan 650 milliárd lenne. Körülbelül 100 ezer ember dolgozik az ágazatban. Ha bérminimummal számolok, akkor nagyjából 400 milliárd forint körül jön ki az ő alapfizetésük. Ha a pótlékokat is hozzáveszem, akkor az már egy 600 milliárdos tétel. És akkor még nem fűtöttünk, nem működtettük az intézményeket. És már el is jutottunk az 1300 milliárdhoz.

– Mennyit keres egy szociális munkás?

– Egy kezdő illetménye bruttó 370 ezer forint. A szociális ágazat átlagos bérszintje a nemzetgazdasági átlag 70 százaléka. Ezzel a legrosszabbul kereső közszféra-ágazat vagyunk.

– Más európai országban is hasonló a megbecsülésük?

– Egyik országban sem tartozunk a legmagasabb bérezési kategóriába. A finnek is panaszkodnak, de azért mi nagyon szeretnénk azt a sanyarú sorsot, ami nekik jutott.

– Az új szociális törvényben leírt felelősségi sorrend (azaz, hogy az egyén, majd a család felelősségét tolják előre az ellátásban, utána jönnek az önkormányzatok, egyházak, civilek, és csak a végén az állam) a szakma ellenkezését váltotta ki. Mi vele a baj?

– Ezt a modellt nagyjából a 70-es évek óta kezeli a szociális szféra. De fontos különbség, hogy ha ezt törvénybe illesztik, akkor annak jogkövetkezményei vannak. A magyar államnak meg kellett volna mondania, hogy hol húzódik a határ az egyéni felelősség és a család között. Ki vizsgálja ezt meg, és milyen következményei vannak, ha szintet kell lépni? Ugyanezt a vizsgálatot el kellene végezni a család és közösségi szint között, és így tovább, aminek a vége az állam. De nem csak ez a baj vele. A magyar ellátórendszer egyszerűen nem így működik. A hierarchikus szinteknek nem kizáró, hanem együttműködő-kiegészítő viszonyuk van egymással, a problémákat sokszor párhuzamosan, több szinten egyidejűleg kezeljük. Ha a szegregátumból bejön hozzám egy szerhasználó fiatal, akkor egyszerre dolgozok vele, a családjával, a közösségével, és kapcsolatba kerülök önkormányzati vagy állami intézményrendszerekkel.

– Felelős lehet az a hozzátartozó, aki képtelen évekre bevállalni idős-, vagy beteg hozzátartozója ellátását?

– Határozottan nem. Nagyon alapos kutatások mutatták ki, hogy a gondozást nem lehet rátolni a családra, egy családtagra, mert olyan hátrányt okoz, amelynek az össztársadalmi következménye sokkal rosszabb, mintha az állam is szerepet vállalna. A gondozó általában nő, aki évekre kiesik a munkaerőpiacról. Mire visszamehet dolgozni, mondjuk 5-10 év után, a szakmai tudása elavult lesz. Az ápolási évek hatással lesznek az ő idős korára is, hiszen alacsonyabb nyugdíjra számíthat. De ha például a középsúlyos demens, vagy mozgásában súlyosan korlátozott hozzátartozója ellátáshoz nem kap szakmai támogatást, akkor fizikai, lelki és mentális károsodása lehet, és később ő is magasabb kockázattal szorul majd gondozásra.

– Lát esélyt arra, hogy a családtagjukat otthon ápolók a közeljövőben legalább minimálbért kapjanak a munkájukért?

– Nem. Pedig egy fokozott ápolást igénylő személy és gondozója jó, ha 200 ezer forintot kap összesen. Tudunk olyan családról, amelyik éppenhogy csak meg nem fagyott télen. Egyre több olyan történetet hallunk, hogy a nagyon leromlott egészségi állapotú idős ember azt kéri, ha legközelebb rosszul lesz, ne hívják ki hozzá a mentőt. Ez kísértetiesen emlékeztet arra, amikor a múlt század elején, a nagy szegénység idején az idősek kimentek az erdőbe meghalni.

– A tartós gondozást igénylő, kórházi ellátásban részesülő ellátottakat áthelyezik a szociális ellátásba. Ez pozitív fordulat?

– Az, hogy a krónikus ápolási osztályokat, a köznyelv szerint az elfekvőket átvegye a szociális ágazat, nem új keletű igény, a 2010-es években vetődött fel először. A szakápolási centrumok létrehozása 2017 óta szerepel a szociális törvényben, de csak most indult el valami. Csakhogy egészen furcsán. A betegek ott maradnak, ahol eddig voltak, csak más elnevezése lesz az osztálynak. Nekem vannak kétségeim, hogy ugyanazok az intézmények, amelyekben eddig kórházi ellátás folyt, miként válnak alkalmassá az ápoló-gondozó tevékenység mellett a szociális funkciók ellátására attól, hogy az ajtóra más címke kerül. Ismerem itt a közeli kórházat, az ápolási osztályon egészen biztosan nem fogok olyan közösségi tereket találni, ahol majd kártyázhatnak az idősek. Kérdés az is, hogy miként kezeli a rendszer a szociális és egészségügyi dolgozók közötti bérfeszültségeket, ez ugyanis elérheti a havi 100 ezer forintot is.

– Talán az egyházakkal sikerül megoldani. Az államtitkárra kell megint hivatkozni, aki azt mondta, a magyar társadalomban hagyománya van annak, és igény is van arra, hogy az egyházi és civil fenntartók lássák el a gondoskodáspolitikai feladatokat.

– Az egyházaknak valóban volt feladatuk a szociális ellátásban a II. világháború előtt, de az egy másik társadalmi közegben, más szociális problémák között volt. Az egyházi szolgáltatás nem jelent garanciát arra, hogy jobb szolgáltatást nyújtanak, mint bármelyik más szektorban. Ha mégis, akkor azt csak a magasabb finanszírozásnak és a külön szabályoknak köszönheti.

– A gyerekvédelemben már korábban jelentős szerephez jutott az egyház. Mi a véleménye arról, ami ott történik?

– Nem arról van szó, hogy az egyház létrehozott valamit, hanem az állam átcsoportosította az intézményeket és a pénzt. De nem tudjuk, hogy most jobban működik-e a rendszer, mint korábban, mert az egyházi- kevésbé transzparens, mint az önkormányzatai-, vagy a civil szektor.

– Elindult az intézetekben lakók, például a fogyatékkal élők „kitagolása”, azaz a nagy intézményekből kis létszámú, támogatott lakhatásokba költözhetnek. Ez jó irány?

– Azt mondja az államtitkár, hogy ez a polgári-jobboldali kormány döntése volt, csakhogy ez nem igaz. Ez bizony a 2000-es évek óta több, Magyarország által aláírt és elfogadott nemzetközi egyezmény kitétele, az Európai Unió pedig igen jelentős forrásokat, több tízmilliárd forintot adott erre Magyarországnak. Mégis nagyon lassan halad a folyamat, ma körülbelül 4000 ember költözhetett ilyen otthonba.

– A nyugati államokban a jóléti társadalmat akarják fejleszteni, nálunk munka alapú társadalom a cél. Milyen hatása lesz ennek a társadalomra?

– A jóléti állam arról szól, hogy minél többen minél magasabb színvonalon éljenek. Ez egy klasszikusan baloldali cél. Csökkenjen a társadalmi egyenlőtlenség, egy falusi gyerek több segítséggel persze, de ugyanolyan eséllyel juthasson be egyetemre, mint egy budai. Közgazdasági számítások bizonyítják, minél inkább egyben lehet mozgatni egy társadalmat, annál jobban fejlődik az ország, hiszen több emberből lesz jó munkavállaló, kutató, tudós. Ösztönzőkkel érik el, hogy minél többen a munkaerőpiacon legyenek. Ezzel szemben a magyar munkaalapú társadalom szankciókra épül. Ha az egyén nem tesz erőfeszítéseket, akkor büntetik. Elveszíti az álláskeresési támogatást, a segélyeket. Pszichológiai kutatások egyik legfontosabb következtetése, hogy a szankciók hatása csak addig tart, amíg a fenyegetettség fennáll.