Péterfy Gergely író, Bányai Tamás fénytervező, Kaliczka Patrícia képzőművész, Rózsavölgyi Zsuzsa táncművész, Ágoston László operaénekes, illetve Mohácsi János és Schilling Árpád színházrendező eltérően élte meg a rendszer mind nyomasztóbb terpeszkedését, és más és más stratégiával keresi az alkotás szabadságát is.
De a kérdés mindannyiukat érinti: lesz-e elég levegő számukra vagy éppen a közönségük számára idehaza holnap is?
Bekoszol, beköp
Péterfy Gergely, a Kitömött barbár és más regények szerzője 2020-ban Olaszországba, Umbriába költözött feleségével, Péterfy-Novák Éva íróval. Évente két-három alkalommal járnak haza könyvbemutatókra dedikálni, illetve ünnepekre a kisoroszi házukba. Az írópár döntése mögött elsődlegesen politikai okok álltak. – A NER szétzüllesztette Magyarországot, bekoszol, beköp, benyálaz és behálóz mindent, nekem ebben nincs kedvem részt venni, benne lenni. A mesterségesen gerjesztett agresszió elönti az utcákat, a hétköznapokat, az emberi interakciókat, és ebből elegem lett.
Nincs kedvem végignézni a kollaboránsok sunnyogását, nincs kedvem asszisztálni a hazudozáshoz, nincs kedvem benne élni a létrontásban, a cinizmusban és nihilizmusban
– mondja Péterfy. Aztán hozzáteszi: – Ugyanakkor régi vágyam volt, hogy a mediterráneumba költözzek, de valószínűleg már sosem fogom megtudni, melyik impulzus volt az erősebb, a vonzás vagy a taszítás.
Olaszországban szabadon él és dolgozik, még irodára sincsen szüksége. A munkahelye a laptopja, bár mostanában inkább a füzete, mert megint kézzel ír. Magát digitális nomádnak tartja, vagyis ott alkot és onnan szervezi az online prózaíró kurzusát, ahonnan kedve tartja. Még a párjával alapított könyvkiadójuk, a Felhő Café Könyvek ügyeit is online intézi. De ha már Olaszországba, Umbriában élnek, elindítottak egy turisztikai vállalkozást is, Utas és holdvilág-túrákat szerveznek Szerb Antal regényének ikonikus helyszínein. De vajon mennyiben másabb érvényesülni íróként Olaszországban vagy Olaszországból? – adódik a kérdés, hiszen Péterfy a Facebook- és Instagram-oldalán folyamatosan posztokban, sztorikban és videókban üzen az olvasóknak.
– Annyi történt, hogy most ezerkétszáz kilométerrel távolabbról teszem ugyanazt, amit eddig. A digitalizáció bizonyos értelemben megszüntette a teret, egymás dolgairól a digitális térből értesülünk, ott kommunikálunk, végső soron irreleváns, hogy valaki a tér melyik pontjáról lép bele ebbe a mindenütt jelenlevőségbe – mondja az író, hozzátéve, amíg Kisorosziban élt, az év nagy részében ki sem mozdult onnan, legfeljebb dedikálásra. – Ezt Olaszországból ugyanígy meg tudom tenni. A közösségi médiára, amit intenzíven használok, azért van szükség, mert Magyarországon nincs közszolgálat, és meg kell kerülni a kultúraellenes, posztfasiszta magyar államot, hogy az ember eljusson az olvasókhoz.
Nyilván szorul a hurok
Noha Mohácsi János színházrendező nem él külföldön, a nemzetközi vérkeringésben is jelentős szereplő, Marosvásárhelyen visszatérő vendégként rendezi a Tompa Miklós Társulatot. Itthon korábban hosszú ideig dolgozott a Csiky Gergely Színházban és a Kaposvári Egyetemen, de miután kiszorították, az Alföldi-féle Nemzetihez kötődött, ám 2013-ban Vidnyánszkyval az az időszak is véget ért. Kérdés, hogy lehet ezekre a hatalmi gőgökre emelkedetten, elegánsan visszagondolni?
– Én ezekre úgy szoktam elegánsan gondolni, hogy egyáltalán nem gondolok ilyesmire, mégpedig önvédelemből – mondja a Mohácsi.
– Ha foglalkoznék vele, a helyzet nem változna, én viszont mocskosabb lennék tőle.
Apám azt kérdezte úgy 2010-ben, hogy most mi lesz, amire én azt mondtam, hogy amikor esik az eső, az ember nem nyekereg kinn a záporban, hogy milyen igazságtalanság ez a csapadék, hanem beáll az eresz alá.
De mi a helyzet akkor, ha végképp elfogy a levegő, és külföldön kell rendeznie? – Nem a legélesebb fakanál a fiókban, aki nem gondol erre. Hála a Mindenhatónak, dolgozhatok külföldön. A nyelv, igen, az egy komoly tükörszoba, de már nem okozna problémát, ha más nyelven kéne dolgoznom, csodás élményem volt, amikor a Hungary L!ve Festival (sic!) szervezésében New York-i színészekkel megcsináltuk az Egy piaci napot angolul.
Amikor a hazai színházi életről esik szó, Mohácsi úgy érzi, „gúzsba kötött lábbal rugdalják a sündisznót”. – Nyilván szorul a hurok, például Alföldi ugye két helyen rendezhet az országban, most, hogy az Átrium is lerántja a rolót, pedig tetszik, nem tetszik, egyedül nagyobb közönsége van, mint a Nemzetinek. És tudok olyan kiváló színészről, akitől politikai véleménynyilvánítás miatt vált meg az igazgatója. Pintér Bélának kalapoznia kell, hogy megtarthassa az évadot.
Amikor Marosvásárhelyen rendez, és onnan szemléli a hazai helyzetet, még élesebben látja azt. – Hát kérem, bizony Erdélyben – és nem csak Marosvásárhelyen – a honi színházi állapotok leginkább kis, lesajnáló mosolyt csalnak az arcokra. Az otthoni tavalyi nagy téli színházbejárásokat például nem értette senki – mondja Mohácsi. – De nem érzem magam jogosultnak a román színházi helyzetről nyilatkozni, hiszen én igen kis szeletet ehettem a nagy puliszkából – de az ehető, sőt, finom. És a színházi társulatok mindenhol egyformák a szó jó értelmében, én a marosvásárhelyi társulattal éppúgy egy színházban dolgozom, mint a csíkszeredai csapattal. És igen, mindegyiktől lehet és kell tanulni. Ahogy Scorsese mondja a 2019-es Az ír (Irishman) című mozijáról szóló félórás beszélgetésben: ezt a szakmát minden egyes filmnél újra kell tanulni. Ez a színházra illékonyságánál fogva talán még inkább igaz.
Kétlaki élet a festésért
Kaliczka Patrícia képzőművész 2019-ben anyagi okok miatt döntött úgy, hogy a barátjával Bázelben próbál szerencsét. Eredetileg egy évre költöztek volna ki, hogy pénzt keressenek, majd a magyar vidéken, Romhányban egy birtokon elindítsanak egy gazdaságot. – Nekem mindig mindegy volt, hogy hol élek, mert festeni bárhol lehet. Ahogy pluszmunkát vállalni is. Svájcban például heti pár napot ugyanúgy takarítottam, mint korábban Magyarországon – mondja a művész.
Négy hónapnyi bázeli tartózkodás után viszont úgy döntött, hogy kellene alapítania egy hobbifestő-stúdiót, mivel Svájcban támogatják a vállalkozásokat. – Ennek már négy éve, most nyitottuk a második stúdiónkat Zürichben, van tíz alkalmazottunk, az órák jó részét már nem is én tartom – mondja Kaliczka, aki a jövőben azt tervezi, hogy visszatér hazánkba, de barátjával kétlaki életet fog folytatni. Elsősorban viszont képzőművészként tekint magára, a vállalkozásra pedig azért van szüksége, hogy az élete hátralevő részében nyugodtan tudjon alkotni, és ne függjön támogatásoktól.
– Magyarországon kiszolgáltatottnak és reménytelennek érezném magam,
de akkor is, ha nem lennék művész – mondja az alkotó, aki már a kezdetek óta tisztában volt azzal, hogy a művészi pályát választva nem fog annyi támogatást kapni, hogy hosszú távon megéljen.
Kiskakasok szemétdombja
Ágoston László operaénekes két okból költözött el Angliába.
– Azért hagytam el Magyarországot még 2018-ban, mert már nem éreztem fizikailag sem biztonságban magam.
Ahogyan nőtt a követőtábora a blogomnak, amely a hazai politikai viszonyokkal is foglalkozott, úgy nőtt azoknak az előadótereknek a száma is, melyek bár szívesen dolgoztak volna velem, nem akartak konfliktust vállalni miattam a fenntartójukkal. Én megértettem ezt, ők pedig megvették azt a színházi produkciót, ami beleillett a profiljukba.
Úgy érzi, Angliába szerencsétlen időszakban érkezett: másfél évet dolgozott azon, hogy újraépítse a korábbi társulatát, a Moltoperát, de mire az előadások kezdtek volna körvonalazódni, a pandémia megérkezett. – Itt nagyon szigorú járványvédelmi szabályokat hoztak, így fellépésekről nem is álmodhattunk. Aztán mire 2021 második felében kezdett újraéledni a világ, már minden tagunk más városban vagy országban volt – mondja az énekes. – Egy szabad országból tekinteni Magyarországra és a magyar művészéletre, egyre zavarba ejtőbb a számomra. Nemcsak azért, ami ott történik, ami ott norma lett, de azért is, mert nagyon mások az arányok. Egyre kisebbnek tűnnek az arrogáns kiskakasok a kisebbnek tűnő szemétdombon – véli az énekes. Úgy látja, Budapest fénysebességgel távolodik Bécstől és mindentől, amit ő képviselni szeretne. Számára a legborzasztóbb, hogy a kellő minőség elérése egyáltalán nem pénz, hanem igény kérdése lenne, hisz tehetséges művészből nem lett kevesebb, de amíg az ideológiai elkötelezettség számít, addig nincs miről beszélni. – Őszintén bevallom, próbálok minél kevésbé a magyarországi történésekkel foglalkozni. Úgy érzem, hogy a társulatommal, az oktatói munkámmal és a blogom vezetésével megtettem, ami tőlem telt, sőt talán többet is, mint elvárható lett volna. A múltam van már csak Budapesten, a jövőm máshol kell keresnem. Én pedig minden erőmmel igyekszem a jövőmre koncentrálni a múltam helyett.
Táncolni éjjel-nappal
Rózsavölgyi Zsuzsa táncművész már tizenkilenc éves kora óta otthonosan mozog a nemzetközi szcénában, eljutott már Strasbourgba és Brüsszelbe is, a bevallása szerint pedig soha nem szorult rá magyar munkahelyre. – Most felerészben Cegléden, felerészben Oslóban élek – mondja az előadó. A pandémia idején, 2020 augusztusában költözött ki a norvég fővárosba, ahol egyetemi állást kapott az Oslói Művészeti Akadémián. – A Facebookon láttam meg a hirdetést, hogy kortárs tánctanárt keresnek. Beadtam egy ötvennégy oldalas pályázati anyagot, amit két héten át éjjel-nappal írtam – meséli Rózsavölgyi. A pályázás évében aggódott is, hogy Magyarországon nem kap megfelelő állást, és azt nem honorálják megfelelően. – Akkoriban sok táncostársamnak más munka után kellett néznie, nekem viszont szerencsém volt, hogy megkaptam ezt az állást, kötöttünk is egy hatéves szerződést, aminek a meghosszabbítását tervezem.
Magyarországon táncművészként jobbára úgy lehet megélni, meséli, ha az ember délelőtt az egyik koreográfusnál, délután egy másiknál dolgozik, ha pedig este hat után maradt még energiája, akkor elmegy kávézóba dolgozni, vagy még egy harmadik projektben is részt vesz.
– Magyarországon kevés olyan táncost alkalmaznak, aki havi fizetést kap egy együttesben.
A szabadúszók meg projektalapon tudnak megélni NKA-, Staféta- vagy másféle pályázatokból – mondja Rózsavölgyi, hozzátéve, lesújtó a helyzet, hiszen számos koreográfus már külföldre költözött.
Színházak ellenszélben
Noha Bányai Tamás színházi világítástervező Budapesten él és dolgozik, évtizedek óta vállal munkát külföldön, elsősorban német nyelvterületen, olykor magyar vagy külföldi rendezőkkel. Számára a német, az osztrák, a svájci és a svéd színházi közeg többek közt abban különbözik a magyartól, hogy azokban olyan támogatást kap az ember, hogy a produktum tényleg csak tőle függ. – A végén csak magadat okolhatod, ha valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelted. Persze az utóbbi időben Nyugat-Európában is érezhető a kultúra forrásainak csökkenése és mindaz, ami ezzel együtt jár.
A hazai művészeti szcéna eluralásáról igen kritikus véleménye van. – Sajnos látom, hogy a sikeresen működő dolgokat egyes önjelölteknek mindenképpen el kell venniük, mert azt hiszik, hogy az majd utána is ugyanúgy fog működni, mint előtte, de immár az ő dicsőségükre. Ilyen viszont nem létezik, hiszen abban már nincsen benne azoknak a szíve és lelke, akiknek azt a tehetsége és ízlése működtette korábban. A társadalmunk mindig kitermeli azokat a figurákat, akik a munkát nem akarják elvégezni, akik a dolgokat nem felépíteni akarják, hanem megszerezni. És ehhez a tekintélyelvű politikai rendszer, a demokratikus fékek hiánya, a megosztott társadalom és az ingoványos erkölcsi alap tökéletes hátteret biztosít.
Szinte hívogatja az agresszorokat, hogy gyertek, most végre tietek a pálya.
Bányai évtizedekig dolgozott a kaposvári Csiky Gergely Színházban, melyet bár Babarczy László igazgató át akart adni Znamenák Istvánnak és Mohácsi Jánosnak, az végül a kormányközeli Schvajda Györgyé lett. – Sajnos látni lehetett, merrefelé tartanak a dolgok. Ennek elsősorban politikai, de belső okai is voltak. Babarczy a nyolcvanas években egy hatékony és színvonalas színházi műhelyt épített föl, elképesztő politikai ellenszélben. A végére azonban belefáradt, nem maradt elég energiája, hogy az utóéletét biztosítani, védeni tudja. Bár szerette volna, hiszen a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának létrehozása is részben ezt a célt szolgálta volna, de azt is megszállták.
Bányai szintén nehéz szívvel nézte, hogy Schilling Árpád a hazai politikai környezetre reagálva ma távol a hazájától dolgozik. – Ő tudatosan beleállt politikai, társadalmi ügyekbe, pozitív változásokat szeretett volna elérni azon a Magyarországon, ahol tudvalevőleg csak nagyon kevesek állnak ki az ember mellett. Szerintem elfogyott körülötte itthon a levegő, ami nagyon fájdalmas, mert azt illusztrálja, hogy nem lehetsz próféta a saját hazádban.
Középen nincs semmi
Schilling Árpád színházi rendező 2012 óta külföldi országokban dolgozik, 2018-ban azonban ténylegesen elhagyta Magyarországot, és feleségével, Sárosdi Lilla színésszel Franciaországba költözött. – Az új lakhelyen is különféle projektekben veszek részt, ez nem változott. Lillának viszont egészen új perspektívát jelentett ez a helyzet, hiszen azóta több francia társulattal is dolgozott francia nyelven – mondja a rendező.
– Az elsődleges előny, hogy nem kell egy szélsőjobboldali kormány támogatásából és annak törvényei szerint élnünk.
Aki a kultúra területén dolgozik, annak alapvetően állami támogatásból kell megélnie és fenntartania a családját. Ezeknek az embereknek jelentős része azzal a keserű és önpusztító érzéssel él, hogy egy számukra teljesen elfogadhatatlan és egyben megváltoztathatatlan rendszer részei. Nem ítélem el azokat, akik kényszerűségből és nem saját választásból kénytelenek elviselni a nyilvánvaló elnyomást és megszégyenítést. Rettenetesen sajnálom mindazokat, akiknek nincs lehetőségük elmenni onnan, bár nagyon szeretnének. Sok ilyen embert ismerek. Fájdalmasan sokat.
A rendező szerint nem a magyar színházi életből fogy el a levegő, hanem a szabad szellem illan el, a szolidaritás, néha pedig egyszerűen az önvédelem fogy el, és átveszi a helyét a csendes beletörődés, amelyet idővel majd a lelketlen magyarázkodás foglal el. – Meghagyták ugyan a szabadság kis köreit, ahol az emberek kedvükre panaszkodhatnak, de elérték, hogy már semmit sem lehet megváltoztatni, még egy utcai pad színét sem. A magyar állam nyíltan vállaltan nem képviseli minden állampolgára érdekét, és ebből fakadóan jelentős társadalmi csoportok életét teszi tönkre szándékosan. A jelenlegi rendszer a magyar emberek akaratából nem változtatható meg, ezt pedig úgy hívják, hogy tragédia. Ehhez képest olyan mindegy, hogy mi történik a színházban, vagy a filmvásznon – véli az alkotó. Ezzel szemben úgy látja, jelentős eredmény, hogy közadakozásból születnek valóban értékes produkciók, vagyis a tehetség nem szűnt meg létezni. – Azt remélem, hogy a fiatalok végre túllépnek majd ezen az öngyilkos egyfelől és másfelől Orbán–Gyurcsány-logikán, és végre rájönnek, hogy középen nincs semmi, csak a lózungok és az önfelmentések. Nagyon nehéz a közösen elfogadott hazugság mögé látni, és a nehezen elért felismerésből cselekedni, alkotni. Aki minden lehetetlenség dacára változtatni akar, annak döntenie kell, hogy mi ellen és minek az érdekében harcol. Aki állandóan középre tart, az lehet, hogy jót akar, de csak mellébeszél. Radikális, vagyis valóságos baloldal és akkurátus elméleti munka nélkül nem lehet legyőzni a világon egyre inkább terjedő fasizmust.
