„Sok halálos fenyegetést kaptam” – Interjú Agnieszka Hollanddal

A zöld határt látva a velencei fesztiválon azt gondoltam, ennél függetlenebb film nem létezik. Úgy beszél a migránsválságról, hogy mindenkinek beszól: Lukasankának, Putyinnak, az EU-nak, a lengyel társadalomnak. Ugyanakkor nem áll senki pártjára. Hogy sikerült ezt az egyensúlyt megtalálni és megtartani?

Tudatosan ügyeltünk erre az egyensúlyra. Nehéz ebben a polarizált társadalomban, ebben a folyamatosan ítélkező világban élnem. Mára már megszokták az emberek, hogy a pénz a megoldókulcs mindenre, minden rossz vagy jó, fekete vagy fehér. Ami valójában nagyon veszélyes, mert lehetetlenné tesz bármiféle kommunikációt vagy együttműködést. Úgy gondolom, hogy a korszak, amelyben élünk, nem csak a hitemmel, hanem az emberi természetemmel is ellentétes. Ha másért nem is, mert kíváncsi vagyok. Ha pedig kíváncsi vagy, akkor a világot a maga összetettségében, nem az egyszerűségében fogod látni. A leegyszerűsítés számomra mindig hazugság. Természetes volt, hogy „komplex” megközelítést alkalmazzak. A forgatókönyvet két barátommal írtam, velük hosszú diskurzusaink voltak, de nem hiába. Ilyen elképesztően erős fogadtatásra nem számítottunk: nemcsak a fesztiválokon, a lengyel mozikban sem.

Nincs olyan politikai vagy társadalmi oldal, amely nem szeretné úgymond véleményezni a filmjét.

Mert a film polarizálja az embereket. A propaganda azt mondja: én az állam ellensége vagyok, Sztálin, Hitler és Putyin szolgája. Az emberek nagy része ezt elhiszi, mert nagyon fogékony erre a propagandára, mely valóban igen hatásos tud lenni. Ugyanakkor nagyon pozitív nyilatkozatok is születtek, rengeteg támogató levelet kaptam, és az sem egy utolsó tény, hogy Lengyelországban néhány hét alatt hatszázezer jegyet adtak el A zöld határra. A nézői reakció más, mint a többi filmemnél: sokkal mélyebb. Amikor a közönséggel találkoztam a premier környékén Lengyelországban, az olyan volt, mint egy kollektív pszichoterápia. Valami nagyon-nagyon felemelő volt. Nagyon boldogok és büszkék vagyunk, mert az elmúlt tíz évben csalódtam a mozi helyzetében, és nem találtam elég olyan filmet, amely valóban megmozgatja az embereket. Jó volt látni, hogy a mozgóképművészetnek még mindig van ereje, ami hathat az emberek szívére, lelkiismeretére. 

A zöld határ esetében nem pályázott támogatásra a Lengyel Filmintézetnél, ahogy a Magyarázat mindenre esetében Reisz Gábor sem a magyar filmintézethez. Ez volna az új forma: képességgel megáldott rendezők magánpénzből készítik a társadalmi szempontból forradalmian fontos alkotásaikat?

Nagyszerű volna, ha ez lehetséges lenne. Ugyanakkor ez azt is jelenti – ami kifejezetten nem nagyszerű –, hogy a Lengyel Filmintézet, a magyar Nemzeti Filmintézet politikailag korrupt szervezet. A politikai agendát, és nem a független művészeti megvalósulást szolgálják. Szóval ez sajnálatos, és ennek köze van az országaink politikájához, melyek között sok a hasonlóság és az átfedés. Nagyszabású független filmet készíteni nehéz, mert napjainkban nincs sok finanszírozási forrás a szabadpiacon. A biztosabb finanszírozási forrást a streamingplatformok jelenthetnék, de azok a regnáló kormányokhoz hasonlóan kerülik a vitákat. A polarizált társadalomban nem akarnak érzékeny témához nyúlni, mert elveszíthetik a közönség nagy részét – marad nekik a biztonsági játék. Így hát mi is némi magánpénzre és a koprodukcióra támaszkodunk. Manapság egy-egy bátor filmet létrehozni nem könnyű küldetés. Különösen nehéz a kezdő rendezőknek, a nem befutott alkatoknak, akik lehet, hogy tele vannak energiával és mondanivalóval, de nincsenek kapcsolataik, bizalmi pozíciójuk.

Közpénzekre van szükségünk ahhoz, hogy a kisebb országokban filmeket készítsünk, enélkül nem fog a mozgóképkultúra túlélni. Amúgy a Magyarázat mindenre megnézése a teendőim listáján igen elől van, hiszen Európai Filmdíjra is jelölt. Amit olvastam és halottam róla, arról eszembe jutott a lengyel filmművészetnek a hetvenes években erős vonulata, amelyet úgy hívtunk: a morális nyugtalanság mozija. Ennek egyébként tökéletesen megfelel egy másik magyar film is, amit már láttam: Moldovai Katalin Elfogy a levegő című alkotása. Egy tanárnőről szól, aki a diákjainak pont az én filmemet, az Arthur Rimbaud és Paul Verlaine kapcsolatát feldolgozó Teljes napfogyatkozást mutatja meg – és ennek nem várt következményei lesznek. Nem mellékesen, A zöld határ kapcsán Lengyelországban azt mondták nekem: „elképesztő morális nyugtalanság”. Nekem, és úgy tűnik, a magyar rendezőknek is most fontos társadalmi felelősség jut.

A filmben lengyel katonáknak azt a propagandát tanítják: Aljakszandr Lukasenka és Vlagyimir Putyin a menekülteket arra használja, hogy az Európai Uniót támadja, gyengítse. Ezek a politikusok pénzelik a „migrálókat”, drága telefonokkal látják el őket. Mivel ön nem a magyar valóságban él, így a filmbe nem került be az Orbán-kormány által terjesztett Soros-féle pénz- és telefonosztás mítosza...

Nem az ellenség alakja a lényeg. Az a fontos, hogy ezeknek a kormányoknak, regnáló rezsimeknek szükségük van hivatalos ellenségképe, hogy felépítsék a narratívát, összetartsák az embereiket. Ez lehet Soros György az önök esetében, de lehet egy konkrét nemzet, mint például a lengyel kormány számára most a német. Meg persze Brüsszel. Valamint a homoszexuálisok, a menekültek, migránsok, akárhogy is hívják őket. A szlogenek cserélhetőek. A lényeg, hogy legyen a bűnbak, lehessen koncentrálni az emberek félelmeit, mert a gyűlölet ezekből fakad. Nekem a kutyám eléggé reaktív, szorongó kutya, és amikor fél, akkor ugat és harapni akar. Ilyenkor lehet megnyugtatni az állatot, de akár hergelni is: a politikusok így tesznek az emberekkel. Nagyon jól tudják használni őket a saját céljaikra azzal, hogy mindenkit egymásnak ugrasztanak. De egyébként, tudja, vicces, hogy Soros György nem csak Magyarországon lett mumus. Nem is gondoltam volna, hogy Lengyelországban is az lehet, eddig sosem került a propagandisták célkeresztjébe. Nemrég interjút adtam egy lengyel magánrádiónak, mely nem éppen liberális állomás, inkább afféle „vegyes”, de nyilván közelebb áll a rezsimhez, mint az ellenzéki média. Az interjú Zoomon volt, mint ahogy most önnel beszélek, és ahogy ültem a kamera előtt a varsói lakásomban, látszott a háttérben a könyvespolcom. Az újságíró váratlanul megkért, cseréljem le az egyik könyvet. „Melyik könyvet?” – kérdeztem és megfordultam. Láttam, Soros György memoárkötetének a gerince látszik. Mire azt mondtam: „Drágám, nem fogod a könyvtáramat cenzúrázni. Szóval, baszd meg!” A félelem és az abból fakadó gyűlölet mélyen bekúszott az emberek agyába, és ebből szinte már magától építkezik a gyávaság és az öncenzúra.

Zbigniew Ziobro lengyel igazságügyi miniszter a közösségi médiában náci propagandának minősítette A zöld határt. Szerinte a Harmadik Birodalomban a németek propagandafilmeket készítettek, amelyekben a lengyeleket banditáknak és gyilkosoknak mutatták be. Ma erre ott van nekik Agnieszka Holland. Azt nyilatkozta erre, hogy ha Ziobro nem kér elnézést, akkor beperi. Megtette?

Nem kért bocsánatot, ellenben megismételte a náci propagandista vádat, majd folytatta: voltam Goebbels, Sztálin és még Putyin agitátora is. Ezen nem csodálkozom, az efféle elemek folyamatosan kifordítják a szavak jelentéseit. Panaszt tettem és a törvényszék kimondta, hogy Ziobro nem nyilatkozhat, beszélhet vagy írhat rólam így, de ezt mintha meg se hallotta volna. Azt mondta, nem érdekli őt a bíróság – persze, ő az „igazságügyi” miniszter, meg a legfelsőbb ügyész. De ennek ellenére pont tegnap küldték el az ügyvédjeim a feljelentést, melyben egy bizonyos összeget és követelek tőle kártérítésként. Hogy lesz-e hatása? Meglátjuk. Ez nyilván a közelgő parlamenti választásoktól függ. Ez most egy kritikus történelmi pillanat.

De hogyan lett egy művészi alkotás, A zöld határ az ellenállás szimbóluma?

Természetesen nem csak Ziobro nyitotta ki a száját, hanem a mostani lengyel kormány több tagja, anélkül, hogy látták volna a filmet. Ők a valódi propagandisták: Mateusz Morawiecki miniszterelnök a Facebookon támadott meg. Aztán előkerült a belügy- és a külügyminiszter is, és ami nagyon érdekes, hogy ebbe beleállt Andrej Duda, a Lengyel Köztásaság elnöke is. Aztán előkerült Kaczyński is. Mindannyian fontosnak tartották, hogy megtámadjanak. A légkör egyre fojtogatóbb lett, elkezdtem félteni a biztonságomat. Egy ponttól kezdve csak testőrökkel tudtam Lengyelországban lenni. Pedig nekem filmrendezőként, amikor megvan az eszközöm, hogy kimondjam az igazságot, akkor ki kell mondanom, anélkül hogy azon gondolkodnék, ez jót tesz-e néhány választásnak vagy sem.

Ennyire súlyos a helyzet?

Sok halálos fenyegetést kaptam. Ha mindenki azt mondja, hogy hazaáruló vagy, akkor előkerülnek a gyűlöletre fogékonyak. Egy efféle kampány a felszínre hozhat egy őrült, zavart, fanatikus embert, aki ezt a gyűlöletet tettekre akarja váltani. Ugyanakkor fontos kihangsúlyozni: a gyűlöletcunami, amit ellenem indítottak, mozgósította az ellenzéket. Amikor Varsóban több mint egymillióan tüntettek, sokak disznók maszkjában, zászlajával vonultak. A disznók ugyanis az egység szimbólumává váltak, mert Duda azt mondta: az embereknek nem kell moziba menniük, mert ott csak disznók ülnek, ami a német megszállás alatti szlogen volt a németpártiakra és a nácikra. Nem baj, most a disznók egységbe álltak.

A beszélgetésünk napján érkezett a hír: az Európai Filmakadémia életműdíjjal ismeri el Tarr Bélát.

Magától értetődő: ő Európa egyik legnagyobb filmrendezője, így itt volt az ideje, hogy átadjuk neki ezt a díjat. Feddhetetlen ember, aki a művészi és a politikai függetlenségében is igazi példakép. Nagyon szeretem ezt az embert. Egy kis időt töltöttem vele, néhány hétig az ő iskolájában tanítottam Szarajevóban. Jó időt töltöttünk együtt.