– Egyszerűen csak érdekli a téma, vagy tagja is valamilyen mozgalomnak?
– A Szikra Mozgalom tagja vagyok, ahol aktivistaként tevékenykedem, a Helyzet Műhelyben pedig globális történeti kontextusban gondolkodom a munkámról. Korábban főleg feminista és zöld szerveződésekben voltam aktív. Történeti szinten pedig azért foglalkozom a rendszerváltás utáni hazai mozgalmakkal, mert szeretném, ha nem merülne feledésbe, ami ebben a közéleti szférában zajlott, nem is eredménytelenül. Rengeteg tanulsággal szolgálhat a jelenkori kezdeményezések számára ezeknek a küzdelmeknek a tanulmányozása, mert mintázatokat mutatnak fel. Sok újra meg újra felbukkanó szereplő van, érdekes követni az útjukat egyik mozgalomból a másikba vagy akár a nagypolitikába. Az 1990-es években például nagy számban mentek aktivisták a mezőgazdasági mozgalomból a Kisgazdapártba és a MIÉP-be.
– Született mozgalmi emberekről van szó, akik mindig keresnek maguknak közéleti közösséget?
– A résztvevők köre és céljaik természetesen differenciáltabbak. Egyes aktivisták egymáshoz kapcsolódó ügyek mentén mozognak. Ha valaki az otthon szülésért küzdött, majd szerepet vállal az abortusz vagy a gyermekvédelmi törvény elleni szerveződésekben, az kevéssé meglepő. Más eset, amikor valaki karriert épít a közéleti aktivitására, és az ügyeket már nem csak önmaguk miatt tartja fontosnak. De talán ennél is érdekesebb a civil kezdeményezések és a politika összefonódása. Jelenleg a 2000-es évek elejének mozgalmi eseményeit, alakzatait dolgozom fel adatszerűen. Ebben az időszakban, a Medgyessy-kormány alatt kezdi el a Fidesz építeni országosan a polgári köröket, lokális problémákra reagáló civil mozgolódásokra építve. Polgári kör állt ki például egy jászsági iskola bezárása ellen. A Fidesz támogatása nagy hatást gyakorolt az akkori civil társadalomra, amelynek jelentős része idővel ideológiailag is összefonódott a párttal. Mindebből komoly tanulságokat lehetne levonni. Mindenekelőtt azt, hogy nem lehet Budapest-központú a civil mozgalmak szerveződése. Nem budapestieknek kell lemenni szervezni a vidéki mozgalmakat, hanem helyi emberekre van szükség, akik készek ottani ügyeket képviselni.
– A jelenlegi ellenzéki oldalon, legyen szó akár pártokról, akár polgári mozgalmakról, sokan tisztában vannak ezzel, mégsem sikerül komoly politikai eredményeket elérni.
– Vegyük figyelembe, hogy most lejt a pálya, távolról sem kiegyensúlyozottak a médiaviszonyok. És más diskurzusokban szerveződik a civil társadalom. A kormánypárt rendre narratívát tud formálni arról, milyen ügyeket kell felkarolni. Emiatt az ellenzéki pártok a Fidesz-narratívával kerülnek szembe, annak apropóján a sokféleséget hangsúlyozzák ahelyett, hogy ők is a saját narratívájukra támaszkodva karolnának fel ügyeket. A mai megélhetési válság miatt már szinte lángolnia kellene az országnak.
– Milyen lényeges mozgások, átalakulások, arányváltások figyelhetők meg a hazai mozgalmakban a rendszerváltás óta?
– Az épülő adatbázisunk alapján egyelőre a 2000-es évek közepéig lehet világosabban látni a tendenciákat. A gazdasági-társadalmi átalakulás idején, 1996-98-ban például még rengeteg volt a gyárfoglalás, a szakszervezeti tüntetés, hogy ne privatizálják a gyárakat, ne adják el őket külföldi cégnek. Ma már egy kialakult tőkés rendszerben élünk, ahol a dolgozók nehezen szánják rá magukat szakszervezet alakítására. Ráadásul sok a régi szemléletű vezető, aki nem kemény érdekegyeztetésben, hanem ajándékozásban, Mikulás-csomagokban gondolkozik. Látni azért jeleket, hogy fiatal aktivisták újra felfedezik a szakszervezetekben rejlő lehetőségeket, és vállalkoznak a szervezésre, ami nagy kitartást, aprólékos munkát igényel. Mindenesetre jellemző, hogy jelenleg az Audi szakszervezete a legnagyobb, működését a vállalat ösztönzi, hogy ezzel is domesztikálja a dolgozókat. Az akkugyárak ellen pedig a kiszemelt területek környékén lakók tiltakoznak, nagy kérdés, hogy ha megépülnek, fel tudja-e karolni az ellenzék vagy valamilyen szakszervezet az ott dolgozók problémáit. Az is elmondható, hogy
a polgári demokratikus rendszer kiépülésével párhuzamosan erősödik a civil szervezetek politikai-ideológiai kisajátítása. Mind a konzervatív, mind a liberális oldalon megjelennek olyan donorok, akik megszabják az irányokat.
A Fidesz jelenlegi álcivil szerveződése, a CÖF jellegzetes formája ennek. A szervezetet gyakorlatilag a kormány finanszírozza, nem kell pályáznia, nem kell tartania attól, hogy ha rossz a projektje, nem kap rá pénzt.
– A kormány számára jó minden projektje. A másik oldalon milyen példa van hasonló domesztikációra?
– Ilyen típusúra semmilyen. A Soros Alapítvány egyébként is kivonulóban van Magyarországról. Nem világos, mi az oka, a lex CEU, vagy egyszerűen csökkenőben az érdeklődése a térségünk iránt. Kétségtelen, hogy a liberális-demokratikus értékrendet képviselte, konzervatív szervezetek nem is pályáztak hozzá. Kérdéses, be tudják-e majd tölteni más formációk ezt a donori szerepet a magyar civil szférában. Az biztos, hogy az államra, amely a 2000-es évek elején jelentős finanszírozó szerepet vállalt alapítványokon keresztül, nem lehet számítani, mert alig maradt olyan szerve, amely független szemlélettel, értékalapon karolna föl civil szervezeteket. Félévente érkezik hír, hogy egy civil szerveződésnek lenullázzák az állami szervtől érkező támogatását, hivatalosan többnyire átszervezések miatt.
A magyarok jobban elfogadják, ha egyesek felettük állnak, de a rendszer megdöntéséhez elégedetlenek kritikus tömege kell– Állami szerveken és a pártokon kívül kikre lehet még támaszkodni Magyarországon?
– Leginkább a befektetett társadalmi munkára. Nyugat-Európától eltérően nálunk nemigen lehet főálláshoz jutni civil szervezetekben, a résztvevők általában ingyen dolgoznak. Tagdíjakat, adományokat meg nem nagyon tudnak vállalni az emberek. Igaz, a pedagógusmegmozdulásoknál összejött egy elég komoly sztrájkalap.
– A legelkeserítőbb talán az, hogy a mozgalmak, szervezetek között nincs szolidaritás, országos szintű összetartás. Mintha követnék a társadalom mikroközösségekre bomlását. Mi lehetne a közös hívószó?
– A rabszolgatörvény elleni tüntetéseken megjelent ez az igény, törekvés, próbálták a munkavállalók mozgalmává tenni. De ott is látszott, hogy nem lehet vidéki munkavállalókat Budapestről megszervezni.
– Egy vidéki húsgyárban dolgozó és egy budapesti tanár helyzete között nincs semmilyen összekötő kapocs?
– Természetesen van, csak ezt tudatosítani kéne, majd közösséget építeni rá. Nagy kérdés, hogy ez kinek a feladata. Egyrészt kell hozzá alulról szerveződő civil akarat, másrészt pedig a pártok elszántsága.
– Hogyan találnak egymásra? Hiszen ma sok civil mozgalom távolságot tart a pártoktól.
– Ettől a reflextől, a politikusokkal szembeni bizalmatlanságtól meg kellene szabadulni. Elvégre az is politika, amit a civil társadalom csinál. A két szféra nem létezik egymás nélkül. Abszurdba hajló, amikor egy október 23-i tüntetés civil szónoka arról beszél, hogy nekünk nem kellenek a politikusok, majd felkonferálják a színpadra Karácsony Gergelyt.
– Nincsenek olyan témák, szerveződések, amelyek eleve baloldali vagy liberális szemlélethez kapcsolhatók? A zöld mozgalom például nem ilyen?
– Inkább azt mondanám, a szabadelvű és szociáldemokrata politikai irányzatok hamarabb lecsaptak rá. Ma már Macron is kezdeményez zöldkonferenciákat, és olyan törvényjavaslatokat, amelyek a zöld átállást segítik. A legtöbb témát a bal- és a jobboldal is felkarolhatja a saját ideológiájával. Visszatekintve feltehető a kérdés, hogy a mezőgazdasági mozgalmat miért kebelezte be a jobboldal. Jelenleg is fontos egy erős baloldali agrárpolitikai építkezés, ahogy annak alulról szerveződő narratíváit és mozgalmait a Fordulat folyóirat 29., Élelmiszer-önrendelkezés című számában megmutattuk. Talán bizonyos emancipációs kérdések jelentenek kivételt.
„A politika az nem egy olyan dolog, ami csak megtörténik a fejünk felett” – a Szikra Mozgalommal beszélgettünk– Úgy tűnik, a nemzethez tartozás elve ma könnyebben teremt makroközösséget, mint a közös munkavállalói vagy szociális helyzet tudatosítása.
– Ebben szerepet játszik Magyarország félperifériás helyzete is. Nincs konszenzus a nemzetközi baloldallal, mert nemzeti érdekeket is figyelembe kell venni, hiszen bizonyos szinten alá vagyunk rendelve a nyugati tőkének. Klasszikus dilemma, hogy ha a francia dolgozók az ellen tiltakoznak, hogy egy cég az olcsóbb munkaerő miatt el akarja vinni valamelyik üzemét Magyarországra, kivel legyen szolidáris a magyar baloldal? Érdemes-e kiállnia a magyar–francia munkásegység mellett? Hasonló a bevándorló munkások kérdése is. Idegengyűlölő egy szervezet, ha azért áll ki, hogy ne importáljunk buszsofőröket? Mi legyen azokkal, akik itt vannak? Képviseljék őket is a szakszervezetek? Nehéz megtalálnia a baloldalnak azt a közelítésmódot ezekhez a problémákhoz, hogy ne vádolják rögtön azzal, hogy idegengyűlölő vagy éppen migránsbarát.
– Mindenből nemzeti ügyet kell csinálni?
– Azért egy baloldali is mondhatja magáról, hogy hazafi. De a lényeg az, hogy saját narratívákat és politikai cselekvéseket kell létrehozni, nem elég opponálni a kormány irányvonalát.
Meg lehet fogalmazni olyan nemzeti szemléletet is, amely jóval szolidárisabb és szociálisan érzékenyebb, mint a Fideszé. Csak idő kell hozzá.
Mi a Szikrában 10-20 évet szánnánk egy új narratíva kiérlelésére, mert ez nem csupán gondolatokon múlik, politikai aktusok során valósul meg. Más szóval nem annyira beszélni kell róla, mint csinálni. Mi egy szolidárisabb, igazságosabb, a dolgozók jogait jobban tiszteletben tartó Magyarországot szeretnénk. Három éve működünk, ami annyira volt elég, hogy a Fizessenek a gazdagok! szlogenünket átvegye a Demokratikus Koalíció. Lassú építkezés áll a civil mozgalmak és a baloldal politikai pártjai előtt, hogy létrejöjjön egy olyan narratíva, amely újrafogalmazza a nemzet fogalmát is, hogy beletartozzon egy másod- vagy harmadgenerációs ruandai bevándorló, vagy az osztálykoalíció fogalma, amely szolidaritást teremt más országok dolgozóival.