- „Kritikus a helyzet a gyermekvédelemben, a legnyomasztóbb, hogy a nagyon nehezen kezelhető gyerekek számára évek óta nincs hely”

Több, mint 260 gyermekvédelemben dolgozó szakember és 113 nevelőszülő már biztosan felmondott a kifogástalan életvitel vizsgálat miatt. Jelentős a távozók száma az SOS Gyermekfalvaktól?

Most még nem, egy nevelőszülő és egy nevelőszülői tanácsadó állt fel.

Ez úgy hangzik, mintha további távozásra is számítanának. Csak a vizsgálat miatt van elégedetlenség?

Nem, dehogy. Két éve már kritikus a helyzet a gyermekvédelemben, nincsenek férőhelyek a befogadásra, elhelyezésre, és még ennél is nyomasztóbb, hogy a nagyon nehezen kezelhető gyerekek számára évek óta nincs hely. Egy ilyen gyerekről a nevelőszülő hiába jelzi, hogy nem bír vele, a területi gyermekvédelmi szolgálat válasza az, hogy nincs hely. Akkor is ez a válasz, ha a vér szerinti gyerek és a nevelt gyerek vállalhatatlan konfliktusba keveredik egymással, vagy esetleg megromlik a nevelőszülők párkapcsolata, netán valaki tartósan megbetegszik. Új helyet találni lehetetlen, és ez óriási feszültséget okoz. A terepen dolgozó munkatársak folyamatosan oltják a tüzet, állandó feszültségben élnek. Az átvilágítás ebben az állapotban növeli a többszörösére a bizonytalanságot, közben a tanácsadók rettegve figyelik, hogy hány nevelőnek lesz végképp elege mert fogalma nincs, hogy akkor mit csinál a gyerekekkel.

Vagyis egyetlen nevelőszülő távozása is megoldhatatlan problémát jelent?

Pontosan. És ez nemcsak a nevelőszülői hálózatra, hanem az egész szakellátásra érvényes. Egyetlen kolléga távozása is kritikus helyzetet teremt. Kívülről, a veszélyeztető családtól sem tud már több gyereket fogadni a rendszer, ha egy-egy helyzetben mégis megoldást kell találni, akkor egy férőhelyre tesznek még egy gyereket. Tudomásom szerint több befogadó otthonban minimum dupla létszámmal dolgoznak, ami egyszerűen jogtalan megoldás. Az átvilágítás miatt pedig az intézetek, lakásotthonok és a nevelőszülői hálózatok is további szakembert veszítenek. A helyzet már kezelhetetlen szinten van, a nevelőszülői tanácsadók például naponta vívódnak azon, hogy mit mondanak az 5 évesnek, a 10 évesnek arról, hogy mi lesz velük, hova fognak kerülni. De ugyanez igaz az összevont, vagy megszűnt lakásotthonokban élő gyerekekre is. Válasz viszont nincs, csak bizonytalanság. Az egész rendszer egy óriási feszültséggóc.

Jelezték ezt a döntéshozóknak? Tud erről a Pintér Sándor belügyminiszter és Fülöp Attila gondoskodáspolitikáért felelős államtitkár?

Igen, csak nem hallják meg. 2014-ben született meg az a jogszabály, hogy minden 12 év alatti gyereket nevelőszülőnél kell elhelyezni. Már akkor lehetett tudni: ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, az akkor meglévő 5400 mellé plusz 2000 nevelőszülőre van szükség. A létszám mégsem nőtt, és ez a döntéshozókat semmilyen szinten nem késztette változtatásra, újraértékelésre. Gyakorlatilag ugyanaz az 5600 nevelőszülő és az őket támogató szakembergárda viszi a hátán a törvényalkotók rossz tervezés után született végrehajthatatlan döntését. Mindeközben senki nem mond köszönetet az erőn felül teljesítő nevelőszülőknek, most még jön az átvilágításuk is. Ez egy arculcsapása ennek az agyonterhelt társaságnak. Persze, nem mindenkit zavar – vannak nagyon magabiztos nevelőszülők és munkatársak – akik megvonják a vállukat. De sokan nehezen élik meg, hogy kimegy hozzájuk a nemzetvédelmi szolgálat, amelyik egyébként a rendőröket szokta átvizsgálni, meg a bűnözőket keresi, és a szabadidejüket ellenőrzi.

Mi kellene ahhoz, hogy legyen még 2000 nevelőszülő?

Először is be kellene látniuk a döntéshozóknak, hogy hibás volt a tervezés, nem sikerült annyi nevelőszülőt találni, amennyi szükséges a jogszabály betartásához. Most az történik, hogy megpróbáljuk erőn felül és a minőség rovására elhelyezni a 12 év alatti gyerekeket, közben meg csecsemők kórházakban ragadnak, mert őket már senki nem tudja fogadni. Azt mindenkinek tudnia kell, hogy a nevelőszülőség egy nagyon szép, de rendkívül nehéz feladat. Sok család megtalálta a számára élhető életformát ebben a munkában. Jó esetben be is tudják lőni, hogy elég nekik két gyerek, vagy akár hatot is vállalnak. Az elhelyezést minden esetben egyeztetés, és nem nyomásgyakorlás útján kellene megvalósítani. A gyakorlatban azonban nem partneri, hanem gyakran hierarchikus módszerekkel működik a gyermekvédelem. Sok vezető, érthető módon meg akar felelni a fentről jövő elvárásoknak. És nem a nevelőszülők emberi kapacitását veszi alapul.

Az 5600 nevelőszülő közül mindenki alkalmas a munkára?

Az SOS 100 nevelőszülővel dolgozik, erre van rálátásom. Sok energiát fektetünk abba, hogy a megfelelő embereket válasszuk ki, és azok a hálózatok is így tesznek, amelyekkel mi kapcsolatban vagyunk. Fontos látni az első két évet a nevelőszülői munkában, ilyenkor mindig van lemorzsolódás. Fennáll a megbicsaklás veszélye, akár azért, mert egy-egy adott gyerek és a nevelőszülő nem illik egymáshoz. És vannak, akik a kifáradás, kiégés határán vannak. De ezt egy jó hálózat tudatosan kézben tartja, kezeli. Ugyanakkor azt nem tudjuk, hogy a 2014-es nevelőszülői toborzókampány okán létrejött új hálózatokban – a jelenlegi súlyos szakember hiány mellett - mennyire vannak tapasztalt szakembereik a minőségi kiválasztáshoz, van-e folyamatosan ellenőrzés, támogatás.

Fülöp Attila egy napokban megjelent interjúban azt mondta, a kifogástalan életvitellel összefüggő vizsgálat eredménye az új minőség és megújulás a gyermekvédelemben. Valóban kiderülhet a nevelőszülőkről bármi, amiről eddig nem tudott a hálózat?

A mi hálózatunknál aligha. Mi is végzünk környezettanulmányt, a kormányhivatal is kimegy a családokhoz, a gyámok is rendszeresen felkeresik őket. Más-más szempont alapján ugyan, de sokan ellenőrzik a nevelőszülőket. Felmérjük az érzelmi kapcsolatrendszert, a lakás higiénés állapotát, a vagyoni helyzetet. Nézzük például, hogy rendben van-e a hiteltörlesztés, annak mértéke összhangban van-e a család jövedelmével. Háromévente ellenőrizzük a nevelőszülők érzelmi állapotát, kimerültségét.

Az intézményi dolgozók és a nevelőszülők távozása a gyerekek költözésével jár. Hogy élik meg a gyerekek ezt a kényszerű váltást?

A gondozási hely váltás a legkritikusabb kérdés a gyermekvédelemben. Ez az, amikor egy gyereknek az egyik nevelőszülői családból egy másikhoz kerül, vagy gyerekotthonba kell költöznie akár azért, mert a nevelőcsalád életében történt komoly változás, vagy, mert a gyerek viselkedési tünetei nem kezelhetőek az adott családi körben. Gondoljunk bele szülőként! A gyerekünk egyik pillanatról a másikra egy teljesen más környezetbe kerül. Ez gyermeki ésszel nem felfogható, azonnal nem feldolgozható változás. Óriási, mély sebeket okoz, feldolgozása élethosszig tartó feladat. Eszembe jut egy történet, amit a kollégám mesélt egy 10 éves állami gondozott kisfiúról. Egy táborban találkoztak egymással, és beszélgetni kezdtek. A kisfiú azt kérdezte a táboroztató kollégámtól, hogy te igazi gyerek voltál? Mert ő nem – mondta, az igazi gyereknek van otthona, apukája meg anyukája.

Persze jóra is fordulhat egy-egy ilyen gyereksors, válhat belőle mélyen érző, kreatív ember, akiből igazán jó szülő válik majd felnőttkorában, de ez csak akkor lehetséges, ha az állam, amelynek a feladata megvédeni őt, és amely kiemelte a családjából, mindent megad ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a család elvesztésével járó veszteséget, és az azzal együtt járó állandó fájdalmat.

Egytől 10-es skálán hány pontot adna arra, ahogy a kormány a védelembe vett gyerekekkel bánik?

Sokan biztosan nullát mondanának, én egy romló négyest adok. De csak azért, mert nagyon sok elkötelezett, jó szakember dolgozik még a rendszerben. Miattuk és velük még úgy, ahogy működik. De az a 6 pont, amit levonok, rettenetesen fontos területet jelez. Mínusz pontot ér például a gyermekvédelmi rendszer működtetéséért felelős döntéshozók szakmai hozzáértése, érzékenysége a gyerekek fejlődését kockáztatók tényezőkre.

Mit ért ezen?

Hiányolom a stratégiai gondolkodást, a korrekciót, a vállalt feladatok megvalósulásának értékelését, a párbeszédet. Magukra maradtak azok, akik közvetlenül a gyerekekkel dolgoznak. Nincs gondolkodás arról, hogy érdemben miként lehetne javítani a szakmai- és anyagi megbecsülésen. Nem világos a gyermekvédelmi beavatkozás célja, miközben az egyik legsúlyosabb emberjogi kérdés az, amikor beavatkozunk és elvesszük a családjától a gyereket. Az állam, a döntéshozók darabszámként kezelik a gyerekeket, amiben az érzelemnek semmi szerep nem jut. Legyen ötszöri étkezés, egy ágy, ötváltás ruha, járjon iskolába és ennyi. A fizikai szükséglet kipipálva, de az, hogy a gyerek fejlődésének alapja az érzelmi biztonság, szóba nem kerül.

A kormány pedofíliát, a gyermekek szexuális bántalmazását akarja megszüntetni. Ön, hogy látja, mennyire van jelen a rendszerben?

Sokkal kevésbé, mint a fizikai vagy érzelmi bántalmazás. Az érzelmi abúzus mindennapos a kapacitáshiányos működtetés miatt. Szakmai fejlesztések, béremelések nincsenek, óriási a fluktuáció a gyermekotthonokban, egyre alacsonyabb végzettségű jelentkezőket találnak, a régebbi munkatársak óriási kiégéssel dolgoznak. A lakásotthonokban egyetlen ember van 12 gyerekkel, a gyermekotthonokban 40 gyerekre vigyáz két felnőtt. Így nehéz kapcsolódni az egyébként is lelkileg meggyötört, traumatizált gyerekhez. Ez önmagában érzelmi bántalmazás. A lelkileg sérült, vagy a kezelhetetlen gyerekkel magukra maradnak, mert nincsenek pszichológusok, gyógypedagógusok, fejlesztő pedagógusok. Nő a feszültség, az ingerültség. Eközben 48 gyerek jut egy nevelőszülői tanácsadóra, a gyámok akár több száz kilométer utaznak naponta. Így nem lehet minőségi munkát végezni.

Hogyan, miért kerülnek a gyerekek a rendszerbe?

Az esetek többségében, a bekerülések 90 százalékában mélyszegénységgel összefüggő életviteli problémák miatt emelnek ki gyerekeket a családból. Nincs otthon pénz ételre, a szülők nem fizetik be a rezsit, ezért elveszítik a lakásukat. Csakhogy a mélyszegénység megoldása nem a gyerekvédelem feladata. Ahhoz, hogy érzékeltessem, miről is beszélek, mondok egy példát. Nemrég beszélgettem egy fiatal nővel, most 20 éves. 5 éves kora óta élt nevelőszülőnél. Az édesapja és az édesanyja kapcsolata zűrös volt, az asszonnyal voltak problémák, a lakhatásuk megoldatlan volt. Az apának volt valami kulipintyója, meg egy kis földje. Azt a kis házat 15 év alatt tudta olyan állapotba hozni, hogy oda a gyereket is be lehetett fogadni. Ez idő alatt a kislány a gyermekvédelembe élt, kifizetett rá az állam évente 2- millió forintot, Az apa 15 év alatt 10 ezer forintokból építgette a kulipintyót. Minden látogatási időben ott volt a lányánál, minden alkalommal mindkettejük szíve összetört. És ebben a végtelen szomorúságban élte ez a kislány az életét, miközben egy kis anyagi támogatással az egész gyerekkorát az édesapjával tölthette volna.

Van aki a rendszernek köszönhetően visszakerül a családjához?

Minimális az ilyen történet. A mélyszegénység, a pénztelenség, a munkanélküliség, a lakhatási probléma magától nem oldódik meg és szociálisabb lakásrendszer nélkül nem lehetséges. Sok szülő segítséggel talpra állhatna, de ilyen támogatórendszer nincs. Az, hogy a gyermekvédelem még működik csak néhány lelkes szakember tiszteletreméltó munkájának köszönhető. Ha ők elmennek, annak beláthatatlan következményei lesznek.