- „Az európai politikai elit Donald Trumpnál sokkal kisebb kihívások előtt is elvérzett már”

Személyesen önt meglepetésként érte, hogy Donald Trump ilyen átütő győzelmet aratott és jelentős felhatalmazással kerülhet a Fehér Házba?

Minden elemző tudta, hogy nyitott lesz a választás, az előzetes közvélemény-kutatási adatok szerint a két jelölt borzasztóan közel volt egymáshoz. Így nem állítanám, hogy meglepetésként ért. Váratlan volt azonban, hogy Trump országosan is megszerezte a legtöbb szavazatot, s hogy ez egy ennyire gyors lefolyású, és egyértelmű győzelem volt, amit angolosan nevezhetnénk landslide-nak, földcsuszamlásszerű győzelemnek. Így nincs semmi kétség, nem lesz hosszú jogi pereskedés a szavazatok újraszámolásáról és egyéb kérdésekről a billegő körzetekben.

A kimutatások szerint az afroamerikai és latino férfiak is jelentős számban szavaztak Trumpra. Ez hosszabb távon is átrendeződést jelent a republikánusok felé az amerikai társadalomban, vagy inkább tiltakozásként értékelhető a demokraták politikájával szemben?

A felmérések szerint a választók fő motivációi között elsőként szerepelt a gazdasági teljesítménnyel való elégedetlenség. Ez nyilván protestszavazatokhoz vezetett széles társadalmi rétegekben. Alapvetően nem értékalapú témák mentén történt a szavazás, amint erre főleg a demokraták számítottak, nem a demokrácia, az abortusz, a diszkrimináció kérdése határozta meg a választói magatartást. A gazdasággal, a gazdasági teljesítménnyel való elégedetlenség a társadalom széles rétegeire kiterjedt, és ez is magyarázhatja, a korábbiakhoz képest miért tudta kiterjeszteni a saját támogatottságát Trump az afroamerikai, illetve latino szavazók között. Megjósolhatatlan, hogy ez mennyire lesz hosszú távú átrendeződés. Nyilvánvalóan függeni fog a következő adminisztráció gazdasági teljesítményétől. Ami a demokratákat illeti, a pártnak kell több tekintetben átrendezni a témáit és a kommunikációját ahhoz, hogy jobban meg tudja szólítani az elsősorban gazdasági kérdések mentén szavazó alsó középrétegeket az Egyesült Államokban.

Az amerikai demokrácia elég erős lesz ahhoz, hogy Trump elnökségét átvészelje, vagy az Egyesült Államok is egyfajta illiberális útra léphet?

E tekintetben nehéz jóslásokba bocsátkozni. Tagadhatatlan, vannak illiberális és autoriter ambíciók Donald Trump és környezete részéről, és nem biztos, hogy most jobb állapotban van az amerikai intézményrendszer, mint volt 2016-ban volt: egyértelműen a republikánusokhoz húzó többség van például a legfelsőbb bíróságban. Ám azt is láttuk, hogy 2016 és 2020 között, beleértve a Capitolium elleni 2021. január 6-án történt akciót, az amerikai intézményrendszer kellően erős volt a demokráciával szembeni támadások visszaveréséhez. Nem hinném, hogy pozitív irányba változik az amerikai demokrácia állapota az elkövetkezendő négy évben, de nem számítok az amerikai demokrácia gyors leépülésére sem. Nyilván sok területen lesznek olyan törekvések, mint amit Magyarországon is láthattunk a 2010-es évek elején, hogy csökkentsék az elnöki hatalmat vagy a kongresszusi többséget korlátozó fékek és ellensúlyok autonómiáját. Az, hogy ezek a törekvések milyen sikerrel járnak, ezt meglátjuk majd az elkövetkezendő négy évben. Az, hogy a Kongresszus mindkét házában republikánus többség lesz az elkövetkező két évben, kétségtelenül ad azonban okot aggodalomra.

Európa mire számíthat a voksolás után? Trump vámokat lengetett be az európai termékekkel szemben. De hogy megfordítsam a kérdést: lehet-e olyan pozitív hatása Trump győzelmének, hogy Európa összetartóbbá válik, hiszen azért látjuk, hogy a német-francia tengely most elég rossz állapotban van.

A politikában nincsenek automatizmusok. Tény, már a választás előtt is erősödtek azok a hangok, hogy Európának, az Európai Uniónak egységesebben, határozottabban kell fellépnie a saját stratégiai érdeke védelmében, többet kell költenie védelmi kiadásokra, és fel kell készülnie egy potenciális kereskedelmi konfliktusra, vagy akár egy kereskedelmi háborúra is az Egyesült Államokkal. Úgy vélem, lesz motiváció arra, hogy szorosabb legyen az európai együttműködés, főleg a védelempolitika területén. Ám nem gondolom azt, hogy ez automatikusan megvalósulhat. Inkább attól tartok, hogy az európai politika a megosztottság felé halad majd. Részben azért, és ennek jeleit már most is látjuk, mert a tagállamok megpróbálják a lehető legjobb bilaterális kapcsolatot kiépíteni az Egyesült Államokkal azért, hogy minél kevesebb negatív következménnyel nézzenek szembe, akár biztonsági garanciák, akár a kereskedelem területén. Ez nyilván megnehezíteni az egységes európai fellépést. Ha nagyon cinikus akarnék lenni, akkor azt mondhatnám, az Európai Unió az elmúlt 10-15 évben a transzatlanti kapcsolatok jó időszakában sem volt képes jelentősen elmélyíteni az integrációt, illetve hatékony válaszokat adni egyes válságokra.

Ezzel szemben most azt látjuk, hogy Európa egy hármas krízissel néz szembe egy az európai kontinensen dúló háborúval, illetve egy eszkalálódó kereskedelmi konfliktussal Kínával, továbbá az Egyesült Államokkal szemben, miközben Washington bármikor zsarolhatja európai partnereit a biztonsági garanciákkal. Nem látom azt, hogy az európai politikai elit miért lenne képes átvágni ezt a gordiuszi csomót, miközben ennél sokkal kisebb kihívások hatékony megoldásánál is elvérzett az elmúlt 10-15 év alatt. Említette a német-francia tengely gyengélkedését. Ehhez hozzá kell tenni azt, hogy a német koalíciós kormány összeomlásával gyakorlatilag a német politika a súlya és mozgástere még jobban beszűkül az elkövetkezendő mintegy kilenc hónapban: milyen súllyal lesz képes fellépni az Európai Unió fellépni, ha a német politika még jobban lelassul és befelé fordul és nem lesz abban a helyzetben, hogy érdemi irányvonalat nyújtson európai politikai kérdésekben.

Franciaország, Emmanuel Macron elnök sincs jó helyzetben, Michel Barnier kormányának nincs meg a kellő többsége a parlamentben, sorsa az szélsőjobbtól függ. Tehát Franciaország is egy nagy kérdőjel.

Ez így van, belpolitikai szempontból mindkét ország hasonló helyzetben van, alapvető kihívással néznek szembe, nevezetesen azzal, hogy lényegében képtelenek a következő évi költségvetést keresztülvinni a saját törvényhozásukon. A tekintetben különbséget látok, hogy Macron külpolitikai fellépését nem korlátozza oly mértékben a belpolitikai válság, mint történik ez a német koalíciós kormánnyal, hiszen Franciaország félelnöki rendszer. Másrészt Macron és Scholz személyisége, politikai agilitása között is különbségek vannak.

Hogy látja a NATO jövőjét? Trump aggasztóan nyilatkozott az észak-atlanti szövetséggel kapcsolatban, de elképzelhető-e, hogy olyan republikánusok határozzák meg majd az amerikai külpolitika irányvonalát, akik igyekeznek Trumpot visszafogni?

Nyilván még nem látjuk a következő Trump-adminisztráció körvonalait. Én azért némi bizakodással abból indulok ki: abban az esetben is, ha az európai szövetségesekkel, a multilateralizmussal vagy akár a NATO-val szemben is kritikus személyek kerülnek pozícióba, alapvetően a külpolitika realista iskoláját képviselik majd. Ez azt jelenti, minden ellenszenvük ellenére sem érdekeltek abban, hogy az Egyesült Államok hosszú távú stratégiai érdekeit sértő döntéseket hozzanak. Ezért úgy vélem, az Egyesült Államok nem érdekelt abban, hogy egyik napról a másikra megszüntesse Ukrajna támogatását, vagy kivonuljon a NATO-ból, akkor sem, ha idővel fokozatosan leépítik majd az Ukrajnának szánt támogatásokat, vagy ha sokkal nagyobb nyomás nehezedik a NATO szövetségesekre, hogy megfelelő mértékű védelmi kiadásokkal járuljanak hozzá a közös védelmi képességekhez.

Bármilyen gesztus, amely azt mutatná, hogy az Egyesült Államok cserbenhagyja a szövetségeseit nagymértékben elbizonytalaníthatja a csendes-óceáni szövetségeseit, és adott esetben olyan irányba is ösztökélheti őket, hogy jobban egyensúlyozzanak Kína és az Egyesült Államok között. A realista paradigma mentén valószínűleg jóval kevésbé lesz megértésen és párbeszéden alapuló a viszonyrendszer a NATO-ban, de nem gondolom azt, hogy itt attól kellene rettegnünk: az Egyesült Államok rövid távon megkérdőjelezi a NATO-hoz való hozzájárulását, nem hajlandó hozzájárulni többé az európai biztonsági rendszerhez, vagy gyakorlatilag térdre kényszeríti Ukrajnát. Nyilván lesz nyomás amerikai részről Kijeven adott esetben, hogy egy kompromisszumos megállapodás létrejöhessen Oroszország és Ukrajna között. De bizonyos nyomás nehezedni fog Oroszországra is, és majd meglátjuk, hogy ez a fellépés mennyire lesz hatékony, vagy mennyire vezet a konfliktus csillapításához. Ez utóbbi tekintetben én meglepően szkeptikus vagyok.

Ebből az következik, hogy ez a Trump-féle ígéret, miszerint 24 óra alatt lezárja a háborút, nem valósul meg.

Ez a Trump-féle kommunikáció beiktatása napjáig, január 20-ig még jó eséllyel változhat, környezete egyre realistábban méri majd fel, mely lehetőségek állnak előtte. Ukrajna külső segítség nélkül nem képes hosszú távon fenntartani önvédelmi harcát, de ez nem jelenti azt, hogy bármifajta rövidtávú ultimátum hatására hajlandó lenne jelentős területi engedményeket tenni Oroszországnak. Abban az esetben, ha az oroszok azt látják, képesek adott esetben áttörést elérni belátható időn belül, szintén nem lesznek érdekeltek abban, hogy amerikai közvetítéssel messzemenő engedményeket tegyenek. Azt gondolom, hogy nem 24 óra alatt dől majd el ez a kérdés január 20-át követően.

A magyar kormány mindent egy lapra feltéve támogatta Trumpot. Mire számíthat ezek után Orbán Viktor? Mennyire szűnhet meg ezzel Magyarország nemzetközi elszigetelődése?

Ez egy hazárdjáték volt a magyar kormány részéről, és bejött. Orbán Viktornak szerencséje volt. Egyértelmű, az Egyesült Államok részéről a Magyarországra gyakorolt nyomás a korrupció, s a demokrácia hanyatlása miatt, meg fog szűnni. Rövid távon, a két politikus közötti ideológiai szövetség miatt, nőni fog Orbán Viktor nemzetközi mozgástere és autonómiája az európai politikában. Ez nem azt jelenti, hogy többen bíznak majd meg benne, de óvatosabbak lesznek az európai partnerek Magyarországgal szemben. Ebből rövid távon nem biztos, hogy lehet belpolitikai és gazdasági tőkét kovácsolni, de azt látjuk, hogy nemzetközi szinten ezzel nyer Orbán Viktor. Az, hogy ez mit jelent hosszú távon, ez esetben már nem garantálható a siker. Szinte minden európai politikus keresni fogja Donald Trump kegyeit. Magyarország erőforrásai, pozíciója nem elegendő ahhoz, hogy fontos közvetítő szerepet játsszon az Európai Unió és tagállamai, valamint az Egyesült Államok között.

Ez már csak azért is nehéz, mert az európai partnerek továbbra sem fognak bízni Orbán Viktorban. És látjuk, vannak jelöltek erre a pozícióra, akik ugyanúgy ideológiai szövetségesei Trumpnak, de jobban beágyazottak az európai politikai vezetésbe, meghatározóbb tagállamokból jönnek, és komolyabb bizalom övezi őket, mint például Giorgia Meloni olasz miniszterelnököt. Őt az Oroszországgal szembeni kritikus álláspontja egy sokkal inkább széles körben elfogadható közvetítővé teheti, mint Orbánt. Különben is, republikánus körökben sokan osztják az aggodalmakat Magyarország kínai kapcsolatai miatt. Ne feledjük, alig egy hónapja Magyarországon járt egy kizárólag republikánus szenátorokból álló kongresszusi delegáció, melynek tagjai épp a kínai kapcsolatról tájékozódtak. Előbb-utóbb felmerülhet egy olyan dilemma a magyar külpolitikában, amikor a két nagy stratégiai partner között kell majd egyensúlyozni. Hogy ezt miként lesz képes sikeresen megoldani Orbán Viktor, milyen hatása lesz a magyar kormány transzatlanti kapcsolatrendszerére, ezek nyitott kérdések.

A magyar kormány az amerikai elnökválasztástól tette függővé a jövő évi költségvetés elfogadását. De ha Trump egy Európa-ellenes gazdaságpolitikát folytat, hogy tudná függetleníteni magát ettől Magyarország?

Még nem tudjuk, hogy mikor vezet be az Egyesült Államok szankciószerű védővámokat bizonyos európai termékekre. Nyilvánvalóan a magyar makrogazdasági, makroökonómiai helyzet alapvetően nem az Egyesült Államok kereskedelempolitikájától függ. Bár az Egyesült Államokba irányuló német export beszűkülése lehet negatív hatással a magyar beszállítói láncokra, az autóipari kitettség miatt, de nem hiszem azt, hogy ez a magyar költségvetés tervezésében sok újdonságot hozhatna. A német autóipar, az autóipari export amúgy is strukturálisan gyengélkedik. Tehát ami a magyar költségvetésnek az amerikai elnökválasztáshoz kötését illeti, ez inkább egy nagypolitikai logika mentén született kijelentés volt. Ami a jövőben gazdaságpolitikai kitettség lehet még Magyarország esetében, az a kínai elektromos autó és akkumulátorgyártó cégek növekvő súlya a magyar exportban. De ettől vélhetően még évekre vagyunk.

Vagyis ha a gazdasági semlegesség politikáját választjuk, s Kínával még jobban kiterjesztjük a gazdasági kapcsolatokat, az idővel az Orbán és Trump közötti barátságot is veszélyeztetheti?

E tekintetben nem mernék jóslatokba bocsátkozni. Egyfelől létezik az ideológiai közelség, a politikai támogatás, amit a magyar kormány nyújtott a republikánusok számára, illetve az a network, aminek a kiépítésébe dollármilliókat invesztált a magyar rezsim. Ezek nyilván tompíthatják a kínai kitettség miatti esetleges bírálatokat. Másrészt egyértelmű, hogy a magyar gazdaság jövőbeni modelljében Kína oly mértékig meghatározó szereplő, ami szembe megy az Egyesült Államoknak a szövetségeseivel szemben támasztott stratégiai elvárásaival.

Magyarország emellett telephelyként biztosítja a kínai elektromos autógyártók számára, hogy elkerüljék az esetleges jövőbeli európai védővámokat. Ezek olyan tényezők, amelyek más esetben komoly bírálatokat válthatnának ki Washington részéről. Azt tudjuk, hogy az amerikai republikánus szenátorok gyakran illetik kritikával a magyar-kínai kapcsolatokat. Nem tudjuk, ez mikor válik problémává Trump vagy a Fehér Ház számára, s mi lesz a fontosabb, az ideológiai szövetség vagy Kína.

A magyar társadalomnak a politikához való hozzáállása kezd megváltozni, megszűnt az az apátia, ami korábban általánosságban jellemző volt. Másfél évvel a magyar parlamenti választás előtt sokan kérdezgetik: mennyire befolyásolhatja a választókat, ha látnak egy sor képet, amin Orbán Viktor együtt mosolyog Donald Trumppal? Egyáltalán befolyásolja-e a szavazói magatartásukat, ha közben azt érzik, hogy a gazdasági helyzetük semmit sem javult?

Valóban, igen pozitív fejlemény, hogy Magyarországon megszűnőben van a politikai apátia és annak a nézetnek az elterjedése, miszerint úgysem lehetséges a változás. Bizonyos szempontból a magyarországi helyzet még hasonlít is az amerikaihoz. Az Orbán-rezsim társadalmi támogatottságának az utóbbi egy évben tapasztalható, jelentős meggyengülése a gazdasági teljesítmény nyújtotta politikai legitimáció megszűnésével hozható összefüggésbe. Tehát a magyar átlagpolgár számára gazdasági előnyöket biztosító kormányzás, ami mondjuk meghatározó volt 2013 és 2018 között, lényegében megszűnt. Ez egy olyan protesthangulatot eredményez, amit sikeresen aknáz ki Magyar Péter és a Tisza Párt. Messzemenően szkeptikus vagyok, hogy Orbán és Trump várható közös fotói változtatnak-e ezen a helyzeten. Ugyan belpolitikai erőforrást jelentett a rezsim számára az elmúlt években, hogy a magyar kormányfő az ország és saját súlya feletti befolyással rendelkezik a nemzetközi politikában, még akkor is, ha ez inkább destruktív, de nem hiszem, hogy ez ellensúlyozni tudná a jóléti legitimáció teljes elvesztését a belpolitikában.

Alapvető feladat, hogy a magyar társadalomban a változás iránt érzett vágyat sikerüljön fenntartani a 2026-os választásokig. Nyilván nem lesz egyszerű ezt a mobilizálási szintet fenntartani a Tisza Párt részéről. Az előttünk álló majdnem másfél év hosszú idő, de a közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy alapvető problémák és kihívások elé néz a rezsim, még akkor is, ha most azt ünnepli, hogy a nemzetközi trendek az ő elképzeléseiknek és érdekeiknek megfelelően alakulnak.

Ami a német kormányválságot illeti, ön szerint lehetséges egy olyan pozitív forgatókönyv, hogy ha – a tervek szerint – márciusban előrehozott választást rendeznek, a keresztény uniópártok kancellárjelöltje, Friedrich Merz, minden bizonnyal a szociáldemokratákkal stabil kormányt hoz létre, s újra megerősödhet Németország és ezzel együtt Európa?

Erre nem lehet röviden válaszolni, mivel Németországot nem csak kormányválság sújtja. Az ország mély gazdasági, strukturális válságtól szenved, és ez hosszú távon csökkenti Németország gazdasági teljesítményét és befolyását az európai és nemzetközi politikai struktúrákban. Egy Friedrich Merz által vezetett nagykoalícióban ugyanazok a konfliktusok merülnének fel, mint az SPD vezette három párti koalícióban. Németországnak egyszerre kellene növelnie a saját védelmi kiadásait, és aktívabban fellépnie külpolitikai szempontból. Meg kellene megőriznie szociális vívmányait, mert ha az SPD hozzájárulna ahhoz, hogy a védelmi költségvetés növekedését a szociális kiadások csökkentése ellensúlyozza, azzal a párt pártszavazóbázisa lényegében összeomlana, és hatalmas teret adna a Sahra Wagenknecht baloldali, oroszbarát mozgalmának. A szociális kiadások megtartása és a védelmi kiadások együttes növelése viszont lehetetlen a német alkotmányban is rögzített adósságfék miatt. Ennek a felfüggesztése vagy megszüntetése pedig, ahogy jelenleg az FDP, úgy - legalábbis a választásokig - a CDU számára is teljes egészében elfogadhatatlan lenne. Úgy vélem, hogy az egyetlen nem populista többség, ami elképzelhető egy következő Bundestagban, valóban egy a CDU és az SPD közötti nagykoalíció, viszont Németország gazdasági stabilitása és politikai szerepe csak az adósságfék eltörlése által garantálható. Ez viszont egy olyan nagy falat, amit nem biztos, hogy a CDU hajlandó lenyelni. Nem gondolom tehát azt, hogy gyors áttörés várható. Egy viszonylag stabil többséggel rendelkező nagykoalíció is hasonló válsággal küzdhet, ezekre a kérdésekre pedig olyan megoldásokat kell találnia, amelyekben komoly vörös vonalak merülnek fel mindkét párt szempontjából. Ezeknek az átlépése nyomán jelentősen megcsappanhat a támogatottságuk. Sajnálatos módon nem látom azt, hogy Németország helyzetére lenne gyors, egyszerű, kényelmes politikai megoldás.