- A lelkeket nem lehet elnyomni

Milyen programokkal találkozhatunk Magyarországon az Anne Frank Ház szervezésében?

Stabilan három vándorkiállításunk van, és az ezekhez kapcsolódó programok. Ebből a három vándorkiállításból kettő középiskolás diák tárlatvezetésre épül, azaz tizenévesek vezetnek tárlatot tizenéveseknek a témában. Nyilvánvalóan Anne Frank története és a történelmi kontextus jelenti a vezérszálat ezeken a tárlatokon, de a felkészítő tréning ennél sokkal többről szól. Az első nap meghatározó témája az identitás kérdésköre, hiszen az ismert naplóírók nagymértékben fókuszálnak írásaikban az identitásukra, a saját helyük megtalálására a világban, vagy a másokhoz viszonyított szerepüknek, jelenlétüknek a megfogalmazására. Napjainkban ez az egyik legfontosabb szál, amit közvetíteni lehet, hiszen sok módon kapcsolódik aktuális kérdésekhez.

Tehát lefordíthatók a mai fiatalok életére?

Igen. Azt látom, hogy azok a diákok, akik részt vesznek a programjainkban, azonnali kapcsolatot tudnak teremteni ezekkel a múltbéli fiatalokkal az identitás témáján keresztül. Általuk rögtön látják azokat a mintázatokat, amik öröktől fogva elkísérnek bennünket. Mik azok a dolgok, amiket ők megéltek, amiket én megélek, és amiket utánam is meg fognak élni nagyon sokan?

Ez az élmény pedig feloldja a „csak velem és senki mással” érzését, nem?

Így van. Megnyugvást tud jelenteni az, hogy tartozom valahova és egy közösség része vagyok. Hogy vannak a személyiségemben és az identitásomban olyan elemek, amikben osztozom másokkal. Miközben talán még fontosabb annak a tudatosítása, hogy az unikalitásunk tesz bennünket mégiscsak végeredményben azzá, akik vagyunk. A tény, hogy senki sem megismételhető. Hogy mindaz, ami téged alkot: a gondolataid, a legbelsőbb érzéseid mindig is csak hozzád fognak tartozni. Hiszen mondanom sem kell, hogy ez a mindenkori tizenévesek életében kruciális pont: a saját maguk helyének a megtalálása úgy, hogy közben képesek legyenek bátran felvállalni azt, ami őket egyedivé teszi.

Anélkül, hogy a világ ezért megbélyegezné őket.

Az egyik kiállításunk címe: Ha az lehetek, aki vagyok. 2016-ban mutattuk be először, és nem hittük volna, hogy az aktualitása egyre csak nőni fog. Ezen a tárlaton Anne Frank története mellett van egy kortárs rész is, ahol hat mai fiatal a saját nevén, a saját történetével szerepel és mondja el azt, hogy ő hogyan éli meg a mindennapjait a sokszor őket negatívan megkülönböztető környezetben. Vagy éppen, hogy az identitásuk mely elemére adott kirekesztő válaszok okoznak nekik nehézséget.

Milyen környezetek ezek?

Holland fiatalokkal indultunk, majd később készítettünk egy magyar panelt is. De alapvetően nagyon könnyű velük azonosulni, különösen egy európai környezetben. Van egy muszlim lány és egy meleg fiú is a karakterek között. 2015-ben még a muszlim lány volt a bűnbak kategóriában a migránspropaganda miatt, most pedig a meleg fiú. Sok intézmény pont emiatt nem meri bevállalni ezt a kiállítást, külön missziónk hát, hogy minél több helyre eljuttassuk. Fontos, hogy mindenki tabuk nélkül tudjon beszélgetni nem csak a saját, de egy másik ember identitásáról is anélkül, hogy ezért megbélyegeznék, vagy épp attól félne, hogy mindez esetleg veszélyt jelenthet a fiatalokra. Sőt. A képzéseken is tapasztalom, hogy mennyien nincsenek tisztában azzal, hány diák rejti el önmagát a közössége, és gyakran a családja előtt is a környezet toxikussága miatt.

Írnak-e naplót a mai fiatalok? Csak Anne Frank idejében volt ennyire elterjedt, vagy még ma is van létjogosultsága?

Úgy látom, hogy történt egy hatalmas változás, különösen az elmúlt körülbelül 15-20 évben. Bár nem biztos, hogy mindenki bevallja, hogy ír, pontosan amiatt, mert többen esetleg elavult műfajnak tartják. Volt egy időszak, amikor a blogok (először a zártak, majd a nyitottak) voltak nagyon népszerűek. A blog megnyitásával jött a kérdés, hogy mi is az, amit elmondhatok nyilvánosan? Mert amit csak magamnak írok, az mindig másféle lesz, mint egy nyilvánosságnak szánt szöveg. És Anne Frank éppen ebben egyedi, hogy ő meg tudta őrizni azt, ami bensőséges, és kész volt rá, hogy megmutassa a világnak.

Azaz még életében eldöntötte, hogy kiadja a naplóját?

Az, hogy az írás egyfajta belső szükségszerűsége, hamar kiderült számára. A rejtekhelyen nagyon sokat írt, mindent a naplóba ventilált. Nyilván azért is, mert a nővérén Margot-n és egy három évvel idősebb fiún, Peteren kívül nem volt jelen más potenciális barát vagy kortárs, akivel megoszthatta volna a benne zajló gondolatokat, érzelmi folyamatokat. Így elképzelt és részben létező barátnőinek címezve írta le a mindennapjait. De az igény, hogy történeteket formáljon a leghétköznapibb dolgokból, mint egy krumplipucolás, a bolha kergetése, egy összeveszés, vagy épp egy eldugott darab étel, már 1943-tól kezdődően megjelenik. Emellett kis fikciós történeteket, de filozofáló esszéket is ír. Ezek kevésbé ismertek, nem is képezik a napló részét, önállóan jelentek meg Mesék és történetek a hátsó traktusból címmel. Az Eva álmát, ez volt az általa legjobbnak tartott története, szerette volna megjelentetni anonim formában már a bujkálás idején egy holland lapban. Értelemszerűen nagyon rizikós lett volna, így erre nem került sor. Tehát ez a fajta igény már ott volt benne. Majd 1944 márciusában egy rádióközvetítés hatására születik benne az elhatározás. Az emigráns holland kormány Londonból az Oranje rádión keresztül rendszeresen kommunikált a holland állampolgárokkal – melyet a rejtőzők titokban hallgattak – és Gerrit Bolkestein, az oktatásért felelős miniszter 1944. március 28-i beszédében arról beszélt, hogy minden a háború alatt írt naplót, levelet, memoárt meg kell őrizni, mert nagyon fontos dokumentumértékük lesz majd a háború után. Anne azonnal megszólítva érezte magát. Úgy sejtjük, hogy körülbelül egy hónappal később kezdte el tudatosan újra rendezni és szerkeszteni az ekkorra több füzetet megtöltő naplóját, hogy azt kiadásra előkészítse. Különálló lapokon tisztázta le korábbi bejegyzéseit, amikből 215 papírlap maradt ránk. Ez nagyon szisztematikus, komoly munka volt, de sajnos már nem tudta befejezni.

A saját nevén akarta megjelentetni?

Persze. Megváltoztatta ugyan a szereplők nevét, pontosan azért, hogy védje őket, eleinte még a saját családnevét is, de aztán utóbbi esetben mégis visszatért az eredetihez. Az identitásának lényegi részét adta az a meggyőződése, hogy tud írni, tehát fontos volt számára, hogy a saját neve alatt publikáljon.

Mit jelent ez valójában egy napló, egy önvallomás esetében?

Ez egyrészt fakadhatott abból, hogy jó érzést okozott számára az írás folyamata, azaz felismerte, hogy ha őt ez örömmel tölti el, az már épp elég fontos. Másrészt pedig azokat a szövegeket, amiket különösen jónak érzett, felolvasta a többieknek, és egyértelmű sikert aratott vele. Anne egy hihetetlenül önkritikus ember volt. Folyamatosan elemezte önmagát, konkrétan az utolsó napló bejegyzése is erről a vívódásáról szól. Arról, hogy: tudom, hogy én mélyen belül milyen vagyok, és azt is tudom, hogy mégis egy másik Annét látnak a többiek. És lehet, hogy csak akkor tudnék igazán képes önmagam lenni, amilyen én szeretnék, ha nem lennének más emberek is a világon. Ez egy rendkívül őszinte és erős vallomás -amit nyilván idézőjelbe kell tennünk-, mert mutatja, hogy a belső valóság az valamilyen szinten mindig konfrontálódik azzal, amit a külvilágban megélünk. Arról a maszkról beszél, amit mindenki visel, és amivel próbál megfelelni és úrrá lenni magán.

Mi volt a napló útja pontosan onnantól, hogy rajtuk ütöttek? Elrejtette, vagy magával vitte?

Anne 1944. augusztus elsején írt utoljára a naplójába és negyedikén ütött rajtuk egy SS tiszt és néhány holland rendőr, akik rögtön az értékek után kezdenek el kutatni a hátsó traktusban. Úgy sejtjük, hogy valamilyen tippet kaphattak arra, hogy bujkál ott valaki, de azt nem tudták, hogy pontosan hány emberre számítsanak. Szemtanúk beszámolóiból tudjuk, hogy egy nagyobb kocsiért kellett küldeniük, amiben mind a nyolcukat elszállíthatják. A nácik azt is hitetlenkedve fogadták, hogy már 25 hónapja voltak ott, és nem rendszeresen cserélgették a rejtekhelyeiket. Tehát az ő bujkálástörténetük ilyen értelemben igen rendhagyó, már-már unikális eset volt – persze a végét leszámítva. Zárójelben hozzáteszem, hogy a hátsó traktus a napló megjelenését követő hosszú évekig meghatározta a nagyközönség képét arról, hogy milyen körülmények között bujkáltak a zsidók a háború alatt. Anne maga is rögzíti a naplójában, hogy az övék egy ideális rejtekhely, ideális segítőkkel, ideális környezetben, „biztonságban”. Ez össze sem vethető mindazzal, amit a bujkálni kényszerülők többsége átélt. Amikor a letartóztatáskor felforgatták a rejtekhelyet, megláttak egy táskát Otto Frank ágya mellett, ahol Anne a naplóit őrizte, mert szerinte ott voltak a legnagyobb biztonságban. A táskát kirázták, és sok-sok papírt kizuhogott belőle a földre. Ott volt Annénak az első kis kockás naplója, ami fél év alatt betelt, így nyitnia kellett újabb füzeteket, ott volt az idézetgyűjteménye, a meséi és különálló itatóspapírokon a szerkesztés alatt álló oldalak. Mikor később Miep Gies, aki saját életét is kockáztatva segítette őket több mint két éven át, néhány társával visszament a rejtekhelyre, rögtön felismerte, hogy ezek Annénak a papírjai, amik akár veszélyt is jelenthetnek rájuk a tartalmuk miatt, így összeszedte és olvasatlanul az irodai fiókjába tette azokat.

Igen nagyon érdekes, hogy mennyi aspektusból olvasható később egy ilyen írás.

Abszolút. Mert mindent leírt arról is, ami a külvilágban történt. Hallgatták BBC-t, a segítők is, amit tudtak elmondtak nekik, tehát ilyen értelemben is forrásértékű kordokumentum a napló, amit történészek is használhatnak. Hiszen, ha a BBC 1942 októberében bemondja, hogy elgázosítás zajlik Kelet-Európában a megszállt területeken, akkor nehéz elhinni, hogy 1944-ben még senki sem tudott semmit, hiszen Anne is hallotta a rádióban! Később, Magyarország német megszállásának hírét is lejegyezte. De írt arról is, hogy ki hova megy, melyik zöldséges hajlandó árut adni a megfelelő számú élelmiszerjegy híján is, és kiről derült ki, hogy mondjuk esetleg ő is bújtat valakit... Vagy, ha csak a beszélgetéseikre fókuszálunk: hogy az érintettek között milyen kommunikáció zajlott, miről mit gondoltak, mit feltételeztek, mi az, amit biztosan tudtak? Hogyan cselekedtek, milyen dilemmákkal szembesültek?

Mikor került elő az anyag a fiókból?

Amikor Otto Frank visszatért a felszabadulás után, még reménykedtek, hogy a lányok esetleg valahol túlélték a háborút. Nagyon hosszú folyamat volt, amíg a táborokból különböző ütemben haza tudtak jönni a túlélők. 1945 nyarán egy levélben érkezett egy tanúságtétel valakitől, aki látta a lányokat meghalni Bergen Belsen-ben. Ezt a levelet éppen ott, az irodában olvasták, és akkor Miep kihúzta a fiókot és odaadta Otto Franknak a köteget: ez itt a lányod a hagyatéka! Otto ekkor bement a hátsó irodába és nem jött ki egész nap. Nyilván az fel sem mérhető, hogy mi zajlott benne. Sok ideig hozzá sem tudott nyúlni, nemhogy elkezdeni olvasni. Később ő maga mesélte el, hogy mikor végre nekikezdett, mennyire bonyolult volt egy kronológiát felépíteni, a különböző verziókat egymáshoz simítani. Anne kiadásra előkészített újra dolgozása ugyanis lefedett olyan időszakokat, amiknek az eredeti verziója nem maradt fenn. Otto Frank – a közhiedelemmel ellentétben – nem tervezte kiadni a naplót. Először csak legépelt részeket belőle azoknak az embereknek, akiket Anne megemlít a szövegben és akik szintén túlélték a háborút. Ők győzték meg arról, hogy meg kell tennie, hiszen ez volt a lánya akarata.

De, ha jól tudom, az első kiadásból kimaradtak részek.

Igen, bár azt azért fontos hangsúlyoznunk, hogy senki nem írt bele, Otto nem adott hozzá semmit, alapvetően nem szerkesztette át, csak eleinte kivett bizonyos dolgokat, amikről ő vagy a kiadó úgy ítélték meg, hogy nem kívánatos. Ezek például olyan részek, ahol Anne az édesanyjával veszekszik, vagy például a kiadó nem nagyon akarta a szexuális témákat érintő, menstruációval kapcsolatos passzusokat beletenni, mert egyszerűen nem érezték akkor helyénvalónak. Otto erősen megcsonkított egy naplóbejegyzést, az 1944. február nyolcadikait, amiben Anne a szülei házasságát veszi górcső alá, és mindenféle állításokat megfogalmaz, amiknek egy része nem volt fair és különösen Edith emléke szempontjából nem az.

Mikor kerültek vissza a kihagyott részek az anyagba?

Ottó Frank 1980-ban halt meg és az összes papírt a Holland Háborús Dokumentumok Intézetére hagyta, akik ezután belekezdtek egy nagyon mély elemzésbe és kutatómunkába. Grafológusok bevonásával vizsgálták a papírt, a tintát, mindent. Évekig tartott ez a munka, hogy megjelenhessen a kritikai kiadás, amiben minden verzió benne volt. Ez különösen kutatóknak nagyon hasznos, hiszen össze lehetett vetni, hogy Anne saját magát hogyan cenzúrázta. Majd 1998-ban előkerült Otto egyik barátjától az a bizonyos február nyolcadikai bejegyzés teljes terjedelmében. Ez a bejegyzés, ahogy a többi korábban kivett, ma már minden magyar kiadásnak is részét képezi.

Nehéz a gyermekeink szemén keresztül magunkra tekinteni, igaz?

Mint ahogy bajba is sodorja a fiatalokat az, hogy gondolkodás nélkül kimondják a véleményüket, valóban azért mindig ott lapul valamiféle igazság, amivel esetleg egy idősebb generáció nem képes komfortosan szembenézni. Ezt Otto Frank is elmondta, amikor arról kérdezték, hogy miként ítéli meg a lánya naplóját. Azt válaszolta, hogy bár kifejezetten jó viszonya volt Annéval, a legbelső érzéseit mégis csak a naplójából ismerhette meg. Mindebből azt a konklúziót vonta le, hogy a legtöbb szülő nem ismeri igazán a gyerekét. Mindezt keserűség nélkül fogalmazta meg, inkább mint egyfajta tanulságot, vagy bölcsességet.

Akkor tehát mit gondol? Öreg történet Anne Frank írása, vagy sem?

Nyilván ahány ember, annyi olvasói élmény ezzel kapcsolatban, de azt szerintem kijelenthetjük, hogy semmiféleképpen sem az. Nem öreg történet addig, amíg tinédzserek vannak körülöttünk, bármilyen történelmi szituációban, ami nyilván tudja roncsolni, bántani, szűkíteni, keretek közé szorítani azt, hogy mit jelent fiatalnak lenni. A naplónak már-már frázissá váló üzenete az, amit bizonyít minden egyes leírt szó benne, hogy a lelkeket, különösen egy fiatal ember a lelkét nem lehet elnyomni, sem pedig elhallgattatni.