Még nem szólaltak meg a Bécsi Filharmonikusok a tévében, még a petárdák nyomait szedi össze a korán kelő nejem a reggeli kutyasétáltatáskor a megszokott kis rétünkön, Dusinak pedig kész öröm, hogy ez az év is vakációval kezdődik, és kész öröm nekünk, hogy még szeret velünk lenni, mert még nem vagyunk a világ legelvetemültebb és legfélresikerültebb szülei, ahogy azt majd a kamaszkor diktálja a hormonzuhatagban.
Nem könnyű elfeledni a távozó esztendőt. Azt, hogy végül statisztaszerepet játszottunk a nagyon várt Európa-bajnokságon, hogy megint olyan ember vezeti majd a világ egyik legnagyobb hatalmát, akire egy üres akváriumot se bíznék. Nehéz elfeledni, hogy bár recsegni-ropogni látszik a több évtizedre berendezkedő NER birodalma, továbbra sem látok olyan kihívót, aki megnyugtatna. Valójában egy higgadt, művelt, megfontolt és kevésbé megosztó államférfira vágynék, talán egy Göncz- vagy Sólyom-reinkarnációra, bár tudom, hogy nem efféle kvalitásokkal lehet lebontani azt a monolitot, amit a mostani hatalom jelent. Mégis. Könnyű viszont elfelejteni a soros EU-s elnökségünket, amely minden csinnadratta ellenére sem hagyott semmi nyomot maga után, tán még lábjegyzetnek is sok lenne a készülő törikönyvekben.
Szerencsére már leszoktattam magam arról, hogy egy évet leginkább a politikai események felől ítéljek meg. Leszoktattak róla az egyre populistábbnak tűnő politikusok, akik mintha egy másik bolygón élnének. Egyre fontosabbá vált, hogy milyen új műveket hozott az esztendő. Mert milyen klassz lenne megvitatni, hogy Závada, Grecsó, vagy Darvasi még monumentálisabb regénye, Parti Nagy vagy Háy verses összegzése volt-e a 2024-es év igazi teljesítménye, netán Jánossy Lajos vagy Láng Zsolt dobott-e most (megint) nagyot, és nem azon morfondírozni, hogy Menczer vagy Magyar nyerte-e az év tahóversenyét. Miért engedtük el azt, hogy arról beszélgessünk hosszan, hogy kinek mi volt a legnagyobb filmes vagy tévésorozatos élménye, ki milyen jó zenét hallgatott, ki mit ítélt korszakosnak vagy épp csalódásnak színházban, koncertteremben vagy galériában, és egyáltalán: hol tartunk most emberként az új kihívások közt? Merre kanyarodtunk ebben a sűrű, olykor áthatolhatatlannak tűnő erdőségben?
Ne értsék félre, bár szeretek efféléken tűnődni, én magam sem ezen tépelődtem szilveszter estéjén. Négyesben voltunk otthon, mert elijesztettek minket a kinti mínuszok, és Bellát sem akartuk kitenni a petárdáknak és a pukkanó tűzijátékoknak. Kutyás barátunk mesélte, hogy ők ilyenkor a reptéri hotelben töltik az estét, mert ott semmi nem hallatszik a durrogtatásból, és a házikedvenc-barát szálláson nem kell az állatnak az asztal alá bújnia rettegve, mert odakint megbolondult a világ. Már jó előre lefoglalják a szilveszterre a szobát (hasonlóan más aggódó kutya- és macskatulajdonosokhoz), és ott átpezsgőzik, beszélgetik az éjszakát. Ezért maradtunk mi is a lakásunk biztonságában, hiszen Bellának ez volt az első óévbúcsúztatása, nem nagyon tudtuk, hogyan reagálna a felfokozott hangulatra. Mint kiderült, a dühösebb és nem a félős énje jött elő, megugatott minden pukkanást, majd igencsak elégedetten bújt hozzánk: helyretette a kizökkenni látszó világot.
Ettünk, társasoztunk, megnéztük a laptopon Kovács András Péter egyik estjét, nagyokat nevettünk életünk apró betűs részein, gyerekpezsgővel koccintottunk a bécsi keringő taktusaira (itt ezt játsszák éjfélkor a rádiók). Lehet, hogy sokan ezt már az idegenszívűség legbiztosabb jelének látják, de engem egyre jobban felszabadít, hogy nem a magyar himnuszt és nem a mindenkori magyar államfők közhelyparádéit hallgatom az újév első perceiben (bár idén ez elmaradt). Nem, egy cseppet sem lettem labancabb, és a magyarságom sem tűnt el csak úgy a bécsi tartózkodásunk ötödik évében. Egyszerűen másként élem meg. Diszkrétebben, kevesebb látványossággal, ám annál intimebben. Nagy út vezetett idáig az erdélyi szilveszterezésektől, amikor a nagy bulik idején mindig a magyar éjfél jelentette az igazi csúcspontot a román helyett (az időeltolódás miatt egy órával később ünnepeltünk igazán).
Reménykedem benne, hogy Dusinak ezek már nem lesznek olyan húsba vágó kérdések, mint nekem. A válaszokat nem nehezítik az önkényt különféle fokozatban gyakorló rendszerek. Egy olyan európai identitásba ágyazódik majd bele az övé, amely a „magyarságát” természetes módon tágítja ki, és nem szűkíti le, ahogy arra nálunk játszik évek óta a politika. Koccint a családjával, csendre inti a kutyáját, és másnap könnyen ébred. Kevés súllyal, várva az újév új kihívásait. Bízom benne, hogy efelé tettünk most is egy lépést, és nem távolodunk tőle háborúkkal, frusztrációval, megszegett ígéretekkel.
