Ha még emlékeznek az olvasók – nem volt olyan régen, egy év sem telt el még azóta –, Földes György egy tanulmánya alapján hosszú vitacikket publikált lapunkban A baloldaliságról címen. A gondolatgazdag, jól felépített, követhető szövegtől azt remélte, vitára ösztönzi az idehaza baloldalinak nevezhető szellemi közösséget. Volt is néhány reagálás, nem is érdektelen, a pezsgő diskurzus azonban elmaradt. Nem akadályozta senki, lettek volna hozzá platformok. Adott volt a véleménynyilvánítás teljes szabadsága is, senki sem várt el bólogatást, bármilyen kritikát, más alternatívát is meg lehetett volna fogalmazni. A lehetőség mégis keveseket ösztönzött nyilvános megszólalásra.
Év végén az MSZP volt székházában azért sor került még egy záró kerekasztal-beszélgetésre. A meghívott előadók teljesítették feladatukat, mondtak valamit arról, mit kéne, hogy kéne. A zömében ősz hajú hallgatóságból is érkezett hozzászólás: ez így most nem jó, ezért meg azért, hibák, tévedések, így kéne meg úgy kéne. Rendben, ennyi volt, pont.
Belerévedten
Földes György, a politikai szerepvállalásoktól sem idegenkedő kiváló történész alighanem ott tévedett – azokkal együtt, akik hittek a vitaanyag pezsdítő hatásában –, hogy elhitette magával, létezik még összetartó, szenvedélyesen elkötelezett baloldali közösség. Valahol a mélyben. Csak meg kell kicsit öntözni, és máris kidugja a fejét a föld alól. Ugyan baloldali emberek léteznek szép számmal, vannak baloldali véleménymondó értelmiségiek, kisebb csoportok is, de tág értelemben ma nincs ilyen közösség.
Ennek ellenére az idősebb nemzedék még mindig könnyen tudja beleringatni magát régi mintákba, pozíciókba. Nemrég egy másik ismert baloldali értelmiségi, irodalmár, egykori kultúrpolitikus, Agárdi Péter könyvbemutatóján (Nemzeti irodalom – történelmi emlékezet) gyűlt össze szépszámú őszes közönség, fiatalabbakkal díszítve. Mint lapunk január 18-i beszámolójából is kiderül, a könyv tartalmáról kevés szó esett, helyette a prezentáció elmozdult az 1980-as évek pár kultúrpolitikai ügyének (Csalog Zsolt háttérbe szorítása, a Mozgó Világ főszerkesztőjének leváltása) egyfajta újratárgyalása felé, milyen kompromisszumokat lehetett felvállalni. Az egészből elindulhatott volna akár egy Agárdi-vita is, „a 70-es, 80-as években”, ahová a résztvevők visszafeledkeztek.
Ezek az ösztönös időutazások nemcsak a baloldalra, hanem egy tágabb értelmiségi nemzedékre jellemzők. Amelyik tudja – nemrég éppen Lányi András fejtegette a Válasz Online-on –, mégis nehezen képes belátni, hogy vége az államszocialista korszakban megszokott értelmiségi pozíciónak. A váteszszerepnek. Annak a rendszernek a hatalmi-társadalmi kötőanyagában fontos szerepet játszott az ideológia. Ráadásul egy céltételező, társadalomépítő ideológia, amely izgalmas szellemi feladványként is felfogható. Hogyan lehet eljutni egy igazságos, közösségi formációhoz? A hatalom maga köré szervezte az értelmiséget, a tömegkommunikációtól a tudományos szféráig platformokat teremtett számára, amelyeket összekapcsolt. Súlya lett a szavaknak, véleményeknek, mert politikai alternatívákat, hatalmi csoportok küzdelmét is tükrözték. Akár egy fontosnak tartott film, könyvkritikáin vagy éppen valamilyen történelmi esemény elemzésén keresztül, még akkor is, ha nem ilyen céllal íródtak. És akik részt vettek ebben a kontrollált, kompromisszumokra kényszerítő, de mégiscsak valóságformáló diskurzusban, helyzetben, sokáig azt hitték, a rendszerváltás után megtarthatják a szerepüket, csak még szabaddá is válnak. Csakhogy a pragmatikus polgári világ politikai-gazdasági elitjének nincs szüksége nemzeti szinten szervezett, társadalomformáló értelmiségre. Beéri lojális tanácsadókkal, propagandistákkal.
A kritikai szemléletű, a közéletet befolyásolni szándékozó értelmiségnek – főleg a társadalomtudományok területén – újra kell gondolnia helyét, feladatait, lehetőségeit. És úgy tűnik, ez a folyamat zajlik is. Méghozzá egyéni szinten. Semmi értelme hát úgy felvetni a kérdést: Mit kéne tennie az értelmiségnek? Mint ahogy a baloldalt sem ébresztheti fel, ha általában a baloldaliságon töpreng. Alighanem előrébb jutunk, ha mindenki maga végzi el, amit akar, amit fontosnak tart. A létező, az egyes emberek fejében megszülető baloldali világképeknek, alternatíváknak kéne nyilvánossá válniuk valamilyen formában. Aki eljutott valameddig, mondja ki! Ne a szakirodalmi támaszt keresse hozzá évekig, hanem mondja ki! Nem érdekes, hányan figyelnek rá, kivált-e valamilyen vitát. Ha fontosnak érzi, mondja ki! A többi csak ezután dőlhet el.
Idővel ki fog derülni, mi termékenyít meg mit. Kiderül, milyen témák tudnak lökést adni a társadalomtudományos gondolkodásnak. Kiderülnek a hatékony működési formák, mert a jelenlegi intézményrendszer normái elég nehézkesnek, korszerűtlennek tűnnek. A jegyzetapparátussal szembeni igények lankasztják a lendületet, takaréklángra teszik a forrásponton bugyogó gondolatokat, míg érdektelen tartalmakat tekintélyessé díszítenek.
Megy a bal
Lehet, hogy sokan azt gondolják, csupán pillanatnyi bizakodó hangulat szülte ezeket a sorokat. Nem. Egyszerűen – és persze nem csak a szűkebb baloldalon – komolyabban kell venni, ami van. Márpedig sok minden van. Nem szűnt meg az Eszmélet folyóirat, a 141. számnál tart. Lehet régimódinak tartani, de rengeteg izgalmas tanulmány jelent meg itt. Populárisabb szinten létezik az Új Egyenlőség. És a fiatalok sem alszanak. Nehéz körülmények között, de a Mérce közvetíti az újbaloldali szemléletet, napi szinten reagál a legfontosabb eseményekre, könyveket mutat be, izgalmas esszéket ad közre, és nyitott az idősebb nemzedék véleményére is. Működik a Helyzet Műhely, fontos fórumot teremtve a kritikai gondolkodásnak. A társadalomelméleti Fordulat folyóirat eddigi 33 száma mély áttekintést ad fontos elméleti szerzők munkásságáról, és bátran vállalja a mai globális világ ellentmondásainak elemzését is. Utóbbi igazolásául néhány szám címe: Globalizációkritika, Egyenlőtlenség, Neoliberális állam, Rendszerváltás, Digitális kapitalizmus, Szolidáris gazdaság, Klímaváltozás és kapitalizmus, Kultúra és kapitalizmus, Kína. Gulyás Márton nem sokat sírdogált a 2018-as választás után, hogy kéne egy műhely jellegű baloldali audiovizuális médiafórum. Megcsinálta a Partizánt. És ne legyünk szemérmesek: a Népszava is létezik, és kész segíteni abban, hogy ez a gazdag gondolati kincs utat találjon minél szélesebb rétegek felé.Ismét hangsúlyozom, a kritikai, demokratikus szemléletnek minden iránya izmosodik, és elérhető különféle csatornákon. Aki nem tudná, még mindig van Élet és Irodalom, de ott a Magyar Hang, a Válasz Online, a 444, a Telex, az Átlátszó. Egyetemi, intézeti, alapítványi kutatóhelyeken is folyamatosan születnek értékes elemzések a jelen folyamatairól. És a könyvpiacon is szinte áttekinthetetlen bőségű a demokratikus, progresszív szellemű kínálat. Jómagam most éppen Pogátsa Zoltán könyvét, A globális elitet olvasgatom. Egy-két közgazdasági fogalom nehézséget okoz, de fel lehet fogni belőle a neoliberális kapitalizmus működését. Egyáltalán nem olyan titokzatos, és joggal kelthet indulatokat, félelmeket a társadalomban. Egy ilyen népszerűbb hangon megírt munka olvasása után jobban dereng, milyen érdekeket szolgál a populizmus, milyen veszélyeket rejt, ha a trumpi Egyesült Államok, a putyini Oroszország és Kína osztja fel érdekszféráira a világot.
És hogy amihez asszisztál az Orbán-kormány, annak semmi köze a szuverenitáshoz, a nemzetállamok önállóságához. Bármilyen kérdés alaposabb megértéséhez találunk forrást.
Nem szórakozni vagyunk
Ennek ellenére az ember folyamatosan azt érezheti, hogy nem áramlik körülötte megfelelő mennyiségű és mélységű baloldali, demokratikus szemléletű, vagy egyszerűen csak alaposan kiérlelt gondolat világunkról. Hogy tehetetlen az értelmiség, vagy éppen nem végzi a dolgát. Tévedés. Létezik értelmiség (baloldali is), és tisztességgel dolgozik. Más kérdés, hogy az eredményei nem válnak közéleti erővé. Nem érintkeznek a különböző szálak, nyilvánossági formák, szintek. A tömegmédia és a politikai propaganda bulvártémák köré tematizálja a közéletet: ki mond még durvábbat, ki hallgat le kit, ki volt orgián, ki kinek az ügynöke. Közben pedig állandóan azt kell figyelni, hogyan áll a pártok népszerűsége, vajon ki nyeri majd az épp esedékes választást. Mindez valahol a szórakoztatóipar része, fölemészti az érzelmeket, energiákat, ami egyáltalán nem vicces. Ez nem fog magától vagy értelmiségi felszólításra megváltozni. És amíg így van, a kritikai, elemző, tényfeltáró szellemi tevékenység eredményei elszigetelten lebegnek a társadalom feje fölött. Föl kell értük mászni, amit sokan tudnak, de általában nincs hozzá erejük. Úgyhogy nincs más út, mint türelmesen kivárni, hogy megjelenjen egy új, határozott arcélű, figyelmet vonzó politikai szereplő (szervezet), aki megnevezve, és nem kisajátítva beépíti üzeneteibe, irányvonalába a szellemi élet fontosnak vélt megállapításait, gondolatait, szerzőit, beszivárogtatva őket a közéleti diskurzusokba. Ilyen szerepvállalásra nem lehet senkit felszólítani, nem lehet senki morális kötelességévé tenni. Ez belső parancs. És előbb-utóbb mindig akad, aki felvállalja.
