Ha még emlékeznek az olvasók – nem volt olyan régen, egy év sem telt el még azóta –, Földes György egy tanulmánya alapján hosszú vitacikket publikált lapunkban A baloldaliságról címen. A gondolatgazdag, jól felépített, követhető szövegtől azt remélte, vitára ösztönzi az idehaza baloldalinak nevezhető szellemi közösséget. Volt is néhány reagálás, nem is érdektelen, a pezsgő diskurzus azonban elmaradt. Nem akadályozta senki, lettek volna hozzá platformok. Adott volt a véleménynyilvánítás teljes szabadsága is, senki sem várt el bólogatást, bármilyen kritikát, más alternatívát is meg lehetett volna fogalmazni. A lehetőség mégis keveseket ösztönzött nyilvános megszólalásra.
Év végén az MSZP volt székházában azért sor került még egy záró kerekasztal-beszélgetésre. A meghívott előadók teljesítették feladatukat, mondtak valamit arról, mit kéne, hogy kéne. A zömében ősz hajú hallgatóságból is érkezett hozzászólás: ez így most nem jó, ezért meg azért, hibák, tévedések, így kéne meg úgy kéne. Rendben, ennyi volt, pont.
Belerévedten
Földes György, a politikai szerepvállalásoktól sem idegenkedő kiváló történész alighanem ott tévedett – azokkal együtt, akik hittek a vitaanyag pezsdítő hatásában –, hogy elhitette magával, létezik még összetartó, szenvedélyesen elkötelezett baloldali közösség. Valahol a mélyben. Csak meg kell kicsit öntözni, és máris kidugja a fejét a föld alól. Ugyan baloldali emberek léteznek szép számmal, vannak baloldali véleménymondó értelmiségiek, kisebb csoportok is, de tág értelemben ma nincs ilyen közösség.
Ennek ellenére az idősebb nemzedék még mindig könnyen tudja beleringatni magát régi mintákba, pozíciókba. Nemrég egy másik ismert baloldali értelmiségi, irodalmár, egykori kultúrpolitikus, Agárdi Péter könyvbemutatóján (Nemzeti irodalom – történelmi emlékezet) gyűlt össze szépszámú őszes közönség, fiatalabbakkal díszítve. Mint lapunk január 18-i beszámolójából is kiderül, a könyv tartalmáról kevés szó esett, helyette a prezentáció elmozdult az 1980-as évek pár kultúrpolitikai ügyének (Csalog Zsolt háttérbe szorítása, a Mozgó Világ főszerkesztőjének leváltása) egyfajta újratárgyalása felé, milyen kompromisszumokat lehetett felvállalni. Az egészből elindulhatott volna akár egy Agárdi-vita is, „a 70-es, 80-as években”, ahová a résztvevők visszafeledkeztek.
Ezek az ösztönös időutazások nemcsak a baloldalra, hanem egy tágabb értelmiségi nemzedékre jellemzők. Amelyik tudja – nemrég éppen Lányi András fejtegette a Válasz Online-on –, mégis nehezen képes belátni, hogy vége az államszocialista korszakban megszokott értelmiségi pozíciónak. A váteszszerepnek. Annak a rendszernek a hatalmi-társadalmi kötőanyagában fontos szerepet játszott az ideológia. Ráadásul egy céltételező, társadalomépítő ideológia, amely izgalmas szellemi feladványként is felfogható. Hogyan lehet eljutni egy igazságos, közösségi formációhoz? A hatalom maga köré szervezte az értelmiséget, a tömegkommunikációtól a tudományos szféráig platformokat teremtett számára, amelyeket összekapcsolt. Súlya lett a szavaknak, véleményeknek, mert politikai alternatívákat, hatalmi csoportok küzdelmét is tükrözték. Akár egy fontosnak tartott film, könyvkritikáin vagy éppen valamilyen történelmi esemény elemzésén keresztül, még akkor is, ha nem ilyen céllal íródtak. És akik részt vettek ebben a kontrollált, kompromisszumokra kényszerítő, de mégiscsak valóságformáló diskurzusban, helyzetben, sokáig azt hitték, a rendszerváltás után megtarthatják a szerepüket, csak még szabaddá is válnak. Csakhogy a pragmatikus polgári világ politikai-gazdasági elitjének nincs szüksége nemzeti szinten szervezett, társadalomformáló értelmiségre. Beéri lojális tanácsadókkal, propagandistákkal.
