- „Buta, kontrollmániás menedzserszemlélet uralja a magyarországi oktatást, lassú, de folyamatos a leépülés”

Nem telik el úgy tanév, hogy ne lenne valamilyen változtatás az oktatásban, sorra jönnek az újabb rendeletek, törvénymódosítások. Ez mindenhol így történik?

Nem, ez teljesen abnormális, Európában sehol sincs így. Máshol is vannak ugyan egészen szélsőségesen központosított oktatási rendszerek, mint Görögországban vagy Bosznia-Hercegovinában, de olyan nincs, ahol az intézményi autonómiát, az iskolák önállóságát annyira felszámolták volna, mint Magyarországon. Ugyanakkor egy ilyen bürokratikus, centralizált, nem kis mértékben politikai kontrollra épülő rendszer nem tud másképpen működni. Már évek óta nincs valódi oktatáskormányzás. A kormányzás ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy működtetni kell valamit, hanem azt is, hogy problémákat kell megoldani. Egy olyan rendszerben, amiben a kormányzat teljesen lefegyverezte saját magát, erre nincs lehetőség. Ezért csak a kormányzás látszatát lehet fenntartani különféle agyament intézkedésekkel, amelyek azonban alapjaiban semmin nem változtatnak, az iskolák nem képesek lépést tartani a folyamatosan változó jogszabályi környezettel.

Vagyis a gyakorlatban minden változatlan?

Nem egészen, a helyzet ennél sokkal rosszabb. Bár az iskolák napi pedagógiai gyakorlatába szinte semmi nem szűrődik le az állandó változtatásokból, a környezet folyamatosan változik: technológiai újítások jelennek meg, változik a gazdasági, munkaerőpiaci helyzet, az intézmények pedig spontán módon alkalmazkodnak, de leginkább a változások kirekesztésével. Ha nincs kormányzás, ami ösztönözné, támogatná az iskolák saját fejlesztési törekvéseit, az elzárkózáshoz vezet, ami képtelenné teszi az iskolákat arra, hogy pozitív módon alkalmazkodjanak. A 2010-es évek első felében több mint negyven rendszerszintű változás történt az oktatásban négy év alatt, amire soha, sehol nem volt még példa. Az azóta kiépült bürokratikus irányítási rendszer elfojtotta az alkalmazkodóképességet, és elindult egy lassú, de folyamatos funkcionális leépülés, ami még sokáig eltarthat.

Ön miben látja ezt a leépülést?

Például a pedagógushiányban. A mai magyar közoktatásban dolgozók horizontja arra szűkült le, hogy szerdán, a harmadik órában ki fog bemenni a 7. B osztályba, csak hogy legyen bent valaki. Egy másik egyértelmű jele a leépülésnek az, hogy az állami rendszerből eltűnnek a tanulók. Vagy azért, mert a hátrányos helyzetű gyerekeket kiszorítja, lemorzsolja az oktatás, vagy azért, mert a középosztály egyre nagyobb arányban menekíti ki a gyerekeket az állami oktatásból. Brutálissá vált szelekció is, egyre szűkebbre húzódnak az iskolák szakmai képességeinek határai, így azokat a gyerekeket, akiknek szakmai támogatásra, szakemberekre, profi fejlesztőkre és egyéb szolgáltatások sokaságára lenne szükségük, egyszerűen parkolópályára teszik.

Újabban a középiskolai felvételihez nyúlt hozzá a kormány. A hírek szerint az országos kompetenciamérés eredményeit is beleszámítanák a felvételi eljárásba. Van értelme?

Az, hogy a kompetenciamérés eredményeit érdemjegyekké alakítsák és beleszámítsanak a felvételibe, az egyik legnagyobb aljasság, amit el lehet követni a gyerekek ellen. Egy ilyen központi mérést pedagógiai értékelésre használni képtelenség, teljesen nonszensz. A kompetenciamérést arra találták ki, hogy az iskolák teljesítménye összehasonlítható legyen egymással és elősegítse az intézmények önértékelését, információt adjon a fejlesztendő területekről. A 2010-es év után elkezdték egyfajta adminisztratív kontrolleszközként használni. Arra, hogy az egyes tanulók fejlődését mérjék és értékeljék, teljesen alkalmatlan. Erre való a pedagógiai értékelés, aminek nem célja, hogy „objektív” legyen. A pedagógiai értékelés motivál, ösztönöz, visszajelzést ad a gyerekeknek arról, hogy miben haladnak jól, miben kell még fejlődniük. Egy standardizált teszteredményt, amilyen a kompetenciamérés, nem lehet erre használni. Ez is azt mutatja, hogy egy buta, kontrollmániás menedzserizmus uralkodik a magyar oktatásirányításban.

A központi írásbeli felvételi esetében ponthatárokat is „ajánlottak” a gimnáziumoknak, hogy ez alapján rangsorolják a felvehető diákokat. Miért pont most állt ezekkel elő a kormány?

Mivel a szülők állandóan leszavazzák azt az oktatáspolitikát, hogy minél több gyerek menjen a szakmunkásképzésbe, kormányzati szinten majdhogynem minden évben kitalálnak valamit, hogy a szakképzés felé terelgessék a diákokat. Van egy másik megfontolás is, mely szerint mesterségesen szűkítik a felsőoktatásba történő belépés lehetőségét, hiszen gyakorlatilag már csak gimnáziumból lehet egyetemen továbbtanulni. Mindig fel lehet hozni ilyen általánosabb megfontolásokat, de összességében szerintem a felelősség áthárítása és a dilettantizmus áll szinte minden intézkedés mögött.

Valóban szükség lenne arra, hogy többen tanuljanak a szakképzésben?

Önmagában az nem probléma, hogy arra ösztönözzenek gyerekeket, hogy szakmunkásképzőbe menjenek és valamilyen szakmát tanuljanak. A probléma azzal van, hogy ez egy nagyon beteg és torz gazdaságpolitikai stratégiába illeszkedik, ami arról szól, hogy Magyarországnak nem a magas hozzáadott értékű termékekkel és szolgáltatásokkal kell versenyeznie, hanem összeszerelő üzemként kell működnie. Ez a szemlélet azért torz, mert a valós munkaerőpiaci visszajelzések azt mutatják, hogy a diplomások bérelőnye nemzetközi összehasonlításban Magyarországon nagyon nagy, ami azért alakult így, mert a magyar gazdasági szereplők megpróbálnak magas hozzáadott értékű termékeket, szolgáltatásokat előállítani, de nincs hozzá elegendő munkaerő, a diplomáshiány jelenleg sokkal nagyobb, mint a szakmunkáshiány. Ehhez képest a fiatal, 25-34 éves diplomások aránya folyamatosan csökken Magyarországon, míg szinte egész Európában növekszik.

Tavaly nőtt a jelentkezők és a felsőoktatásba bejutók száma, amivel a kormány is eldicsekedett.

Attól függ, mihez képest nőtt, mondjuk 2010-hez vagy 2022-höz képest? A 2010-2011-es évet követően jelentősen, több tízezerrel csökkent a felvételizők és a felvettek száma is. A felsőoktatás irányító dicsekedhetnek, hogy most néhány ezerrel többen jelentkeztek vagy jutottak be, de ezek az apró ingadozások már egy eleve alacsony szinten történnek, ami a csökkenő tendenciát nem fordította meg. Ez ugyanúgy a kommunikációs háttérzaj része, mint az, hogy most többen jelentkeztek pedagógusnak.

Már említette a pedagógushiányt, de kormányzati oldalról folyton azt halljuk, nincs hiány. Kinek van igaza?

Nem azzal van gond, hogy számszerűleg kevés pedagógus van Magyarországon, hanem azzal, hogy döbbenetes mértékben szétaprózódott iskolarendszerünk van. A pedagógusok ott vannak a rendszerben, de túl sok az iskola, ahol dolgozniuk kell, így lényegében mindenhol pedagógushiány van. Erre a helyzetre még rárakódik, hogy 2023-ban és 2024-ben 80 ezer alá esett a születések száma, ami azt jelenti, hogy öt-hat év múlva mintegy 15 ezerrel kevesebb gyerek fog belépni a közoktatásba, az amúgy is szétaprózódott iskolarendszerbe. A rendszer tökéletesen fenntarthatatlanná válik annyi iskolával, amennyi most van. A kormányzatnak a következő négy évben el kell majd kezdenie a rendszer racionalizálását. De ez a 2026-os választások előtt biztos, hogy nem fog megtörténni.

Racionalizálás alatt azt érti, hogy meg kell szüntetni, össze kell vonni iskolákat?

Igen. Már most be lehetne zárni 400-500 iskolát, nagyjából ennyivel van több, mint amennyire szükség lenne. Emiatt borzasztóan pazarló a foglalkoztatás és a források felhasználása is. Magyarország GDP-arányosan nagyjából annyit költ oktatásra, mint általában a fejlett országok, 5 százalék körül. Mégis borzalmas állapotban vannak az iskolák, a pedagógusbérek alacsonyak. Ez azért van, mert elképesztően szétaprózódott és pazarló rendszert tartunk fenn.

Az iskolabezárás mindig kényes téma. Meg lehet ezt lépni szakszerűen, emberségesen?

Ha a mostani, agyonközpontosított rendszerben állnának neki, az valóban katasztrófa lenne. A racionalizálás nem úgy zajlik, hogy valamilyen világtól elszakadt kritériumrendszer alapján valakik központilag eldöntik, hol, mennyi, milyen iskolákat kell bezárni. A kormányzatnak nincs olyan információja, ami alapján ezt el tudja dönteni. Ehhez egy olyan decentralizált és helyi, mondjuk járási szintű hálózatirányítási rendszer kellene, ahol egy hosszú tervezési folyamatot követően a helyi döntéshozók meg tudnak állapodni, mely iskolák maradjanak meg.

Tud példát mondani hasonlóra?

Például Észtországban, miután rájöttek, hogy a gimnáziumi intézményhálózat messze meghaladja az igényeket, a kormányzat azt mondta, bizonyos körzethatárokon belül egyetlen gimnázium működését hajlandóak finanszírozni egy három évvel későbbi időponttól kezdve. Megmondták a helyi szereplőknek, döntsék el ők, melyik lesz ez a gimnázium. Egy nagyon kínkeserves alkufolyamatban, ám végül mindenhol eldöntötték, melyik lesz az az intézmény. Szerintem ez még egy olyan országban sem lenne megoldhatatlan, mint Magyarország, ahol a különböző szereplők közötti együttműködés kultúrája nem annyira fejlett. Nem igazán lesz más választás. Már csak a demográfiai folyamatok alakulása miatt sem lesz fenntartható a mostani állapot, ha nem lépnek, valóban rá fog dőlni a döntéshozókra az egész rendszer.