Nemrégiben a londoni magyar nagykövetség adott otthont Adam LeBor The Last Days of Budapest (Budapest végnapjai) című könyve bemutatójának. A történelemnek ezt a korszakát behatóan ismerő Kumin Ferenc nagykövet folytatott beszélgetést a szerzővel, aki később, immár budapesti munkavégzés közben a Zoomon nyilatkozott külön is lapunknak.
Hogyan, miért szánta el magát egy 500 oldalas vállalkozásra a második világháború végkifejletéről?
A hosszú távú gyökere, hogy a 90-es évek elejétől körülbelül 25 évig külföldi tudósító voltam Budapesten, mindig is megértve és érezve a történelem súlyát Magyarországon. Emlékszem, amikor 1991-ben megérkeztem, még mindig lehetett látni a második világháború következményeit. Sok épületet repesznyomok és golyó ütötte lyukak borítottak. Azután íróként kezdtem utánajárni, mit lehet tudni a második világháborús Budapestről. Nagyon sok történelmi és szépirodalmi könyvet, naplót és egyéb írást találtam az ostromról és a magyar zsidóság szörnyű sorsáról, de az volt a benyomásom, hogy senki nem próbálta meg elmondani az akkor másfél milliós város teljes történetét. Én legalábbis megpróbáltam összeszőni a különböző szálakat. Személyesen is érintett voltam néhai apósom, Ligeti, akkor még Lichtenstein Róbert révén, aki 14 éves gyerekként csoda folytán menekült meg a nyilaskeresztesektől.
Úgy érzi, hogy továbbra is van érdeklődés háborús és holokauszttémák iránt az Egyesült Királyságban?
Feltétlenül, különösen az idősebb generáció részéről, beléjük mindez mélyen bele van kódolva. A holokausztról való megemlékezés is még mindig erős. Ezt láthattuk januárban, amikor III. Károly a királyi család részéről elsőként elment az Auschwitz felszabadítására rendezett megemlékezésre. Magam is hihetetlenül sokat tanultam. Fogalmam sem volt például arról, hogy az Egyesült Királkyságnak, bár más szövetséghez tartozott, egészen 1941 áprilisáig, amikor a németek Magyarországon keresztül szállták meg Jugoszláviát, működő nagykövetsége volt Budapesten. Az érdeklődést jelzi, hogy a kötet nagy figyelmet kapott, számos elismerő kritika jelent meg róla, sőt a The Times „a hét legjobb könyvének” minősítette. Keressük a magyar kiadásban gondolkodó kiadót.
Lehetett ennek köze ahhoz, hogy a magyar uralkodó elitben létezett egy nyugatbarát, sőt kifejezetten anglofíl vonulat? Hogyan botlott bele ebbe a furcsa körbe, az Odeschalchikba, Andrássykba, Pallaviciniakba?
Igen, és amikor a levéltárakban nézegetni kezdtem iratokat, találtam egy hihetetlen történetet herceg Odescalchi Károlyné, született Andrássy Kláráról, aki privilegizált helyzete, a legismertebb arisztokrata dinasztiákhoz tartozása mellett is erős szociális felelősségérzettel bírt. Bátorsága, sőt kalandvágya révén lényegében brit ügynökké vált. Káprázatos otthona, az Andrássy Palota a németekkel szembeni ellenállás központjává vált. A lengyel ellenállással összefogva több tízezer katonát és polgári menekültet, köztük sok zsidót mentett meg. Sok arisztokrata volt nagyon aktív a háborúban, egészen a németek megszállásáig, amikor többen letartóztatásba, sőt, lágerekbe kerültek. Magyar történészek foglalkoztak vele, de története majdnem teljesen ismeretlen az Egyesült Királyságban.
A könyv kiindulópontjai a Special Operations Executive (SOE) Magyarországról szóló aktái voltak. Mi volt ennek a szervezetnek a szerepe a háborús években Budapesten?
A SOE-t a brit kormány hozta létre, hogy ellenállást szervezzenek a vonalak mögött. Az SOE-t általában a Franciaországba ejtőernyővel érkező ügynökökkel azonosítjuk, de tevékenykedett a budapesti brit nagykövetségen is. Egy Basil Davidson nevű ember, korábban újságíró, később történész vezetésével leginkább a propagandát próbálták megváltoztatni, befolyásolni az embereket, hogy megnyerjék a rokonszenvüket a szövetségesek iránt.
Érez különbséget a zsidóüldözésekkel, a deportálásokkal kapcsolatos felelősség megítélésében az elmúlt 34 év Magyarországán? A könyvben sok szó esik házmesterekről, szomszédokról és más egyszerű emberekről, akik elvetemültsége nélkül Adolf Eichmann soha nem tudta volna végrehajtani 600 ezer zsidó és más áldozatok megsemmisítését.
Igen, megváltozott a perspektíva. A 90-es évek elején, amikor idejöttem, az volt az álláspont, hogy mindaz, ami történt, a nácik bűne volt. Ma már a kormány nyíltan elismeri, hogy a magyar állam elmulasztotta a kötelességét, cserben hagyta a zsidókat. Munkám részletesen szól arról, milyen aktív szerepet játszott a magyar állam a deportálások megszervezésében. Az a tény is, hogy a követség látta vendégül a könyvbemutatót, bizonyítja, mennyire kész a nyílt vitára a kormány az 1944-ben történtekről.
Könyvében érthetően nagy teret szentel Horthy Miklós kormányzónak, nagyon is árnyalt képet adva róla, ami nem feltétlenül igazolja a ma egyesek által iránta táplált nosztalgikus érzelmeket. Milyen pozitívumokat lehet felsorakoztatni?
El kell ismerni, hogy 1920 és 1944 között Magyarország egységes, működő állam volt. Összehasonlításban 1942-re Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia nem létezett. Horthy volt az a vezető, aki egyben tartotta az államot. És a német megszállásig a magyar zsidók nagy része biztonságban volt. Persze én brit vagyok, így nehéz megmondanom, mi zajlik mások fejében, de ez az érv, amit hallani lehet. A védelmezői azt is mondják, hogy megmentette a budapesti zsidókat, ami igaz, megállította a deportálásokat. Persze ott van mindjárt az ellenérv, hogy ha hatalma lehetővé tette a budapesti zsidók megmentését, miért nem állította meg a vidéki zsidók elhurcolását?
A könyvbemutatón úgy fogalmazott, hogy „kötelessége volt elmondani a történetet”. Nem könnyű olvasmány, sok benne az elborzasztó részlet, ahogy a nyilaskeresztesek vérengzéseit gyorsan követték a felszabadító szovjet katonák által elkövetett megerőszakolások és fosztogatások. Nem lehetett volna ezekből kevesebbet betenni?
Mindenkinek ismernie kell annak az országnak a történelmét, amelyben él, és ha ezek a szörnyű dolgok itt történtek, tudniuk kell róluk.
Mindezekhez képest felemelő érzés olvasni a magyar zsidók vakmerő megmentőiről, nem pusztán a leghíresebbekről, Raoul Wallenbergről, Carl Lutzról, Angelo Rottáról, hanem az árnyalattal kevésbé ismert olasz Giorgio Perlascáról. Jól érzékelem, hogy mintha a legnagyobb csodálattal egy keresztény doktornőről, Mádi Máriáról írna?
Valóban, ő egyszerű, de rendkívüli ember volt, semmilyen védettséget nem élvezett, mégis befogadott egy zsidó szomszédot és annak unokaöccsét, egy gyereket. Nagy kockázatot vállalva heteken át etette őket, akkor is, amikor már szinte nem volt mivel. Azért tudunk róla, mert kitűnő angolsággal naplót vezetett, hogy ez Amerikában élő lánya számára is érthető legyen. Ez a hétköznapi, nagyon intelligens ember nem restellte bevallani, hogy néha nagyon idegesíti a gyerek hangoskodása. Bár nem volt antiszemita, bejegyzéseiben jó néhány sztereotípia fordul elő zsidó emberekről. Akik miatt mégis kész volt feláldozni az életét.
Következő projektje is kapcsolódik Budapesthez vagy a második világháborúhoz?
Bizonyos fokig igen, mert lenyűgöz a kapcsolat a háborús idők Budapestje és Isztambul között, ahol a következő könyvem játszódik. Egyik szereplője egy Grósz Andor nevű férfi lesz, akit Budapest csempészkirályának neveztek és ingázott a két város között. Egy időben egyszerre dolgozott a magyar, a cionista, a német és az amerikai titkosszolgálatnak. Ez nem semmi, ugye? Megér egy regényt.
Infó: Adam LeBor: The Last Days of Budapest: Spies, Nazis, Rescuers and Resistance (Budapest utolsó napjai: Kémek, nácik, megmentők és ellenállók) Head of Zeus, 2024
