Stratégiai sokkot okoz Donald Trump, szétverte a Nyugat 80 éve fennálló hatalmi pólusát

Az elmúlt bő egy hét fejleményei úgy tűnik, súlyosan megrengették az észak-atlanti együttműködést és Ukrajna helyzetét. Egyetért ezzel?

Mindenképp, ezeket a fejleményeket – kezdve Trump és Putyin első ismert egyeztetésétől, a Müncheni Biztonsági Konferencián elhangzottakon át, az amerikai–orosz tárgyalások keddi megkezdéséig – olyan stratégiai sokknak látom, mint amilyen a 2022-es orosz agresszió volt, azzal a különbséggel, hogy Európa biztonságára ez sokkal direktebb és kellemetlenebb hatást fejt ki. Ugyanis azon az alapvető architektúrán, amiben eddig gondolkoztunk, most nap mint nap újabb repedések keletkeznek. Köthető ez Ukrajnához, a NATO-hoz, de elsősorban Donald Trump hatalomba való visszatéréséhez. Lezárulni látszik a kontinenst biztonságát az elmúlt 80 évben garantáló észak-atlanti együttműködés, amely az azon a politikai hiten alapult, hogy a felek minden nézeteltérésük ellenére számíthatnak egymásra. Nagon sokáig a Nyugatot egy közös hatalmi pólusnak tartottuk, de azt gondolom, hogy Münchennel megszűnt annak lenni. Az elmúlt évtizedek összetartása kapott az új amerikai kormányzattól egy nagyon kemény ütést, és az alapját képező bizalom legalább négy évre odaveszett.

Szemére vethető-e Európának és Ukrajnának, hogy Trumpba vetette a bizalmát, miközben számos jel mutatott rá, hogy ő más előnyökért kész beáldozni szövetségesei érdekeit?

Egyelőre nem temetném el az egész ukrán ügyet Trump e heti vadabbnál vadabb nyilatkozatai miatt. Várjuk meg, hogy nem fordulnak-e a tárgyalások valamilyen konstruktívabb irányba. Ezzel együtt Ukrajnának nem nagyon volt más lehetősége, mert ők függnek az amerikai támogatástól, mindenekelőtt a NATO amerikai eszközökkel végzett légi és műholdas hírszerzésétől és a valós idejű információ-megosztástól. Európa viszont elmulasztotta, hogy önálló, megvalósítható elképzelést alakítson az európai védelemmel és az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban is. A Biden-adminisztráció adott számára 3-4 év haladékot a transzatlanti kapcsolatok és a NATO működésének átgondolására, ám ez nem azt az őrült sürgölődést váltotta ki, hogy „jó-jó, de mi van, ha mindez megváltozik?”, pedig a szakértők a 2010-es évek közepe óta látták, hogy az Egyesült Államok lassan elfordul Európától. Bár ilyen éles váltással csak kevesen számoltak, legalább az ukrajnai háború elmúlt három évében lehetett volna valamit tenni annak érdekében, hogy ne érjen minket meglepetésként ez az ügy. Ennek számos oka közül az egyik az, hogy Európa belekényelmesedett a békébe, és elmaradt a szembesülés azzal, hogy a békét, biztonságot nem csak úgy adják, hanem időnként tenni kell érte.

Miközben mindenki az ukrajnai háborúval volt elfoglalva, a múlt héten mintha egy teljesen új térbe csöppentünk volna: Oroszország felé tett amerikai nyitást látunk, Moszkva elszigeteltségből való kiengedését.

Kezdettől nem tudtuk megmondani, hogy a Donald Trump által sürgetett béketárgyalások előkészítésének folyamatában időnként előkerülő, egy racionális stratégia részének tűnő dolgok milyen hatásra kerülnek be a rendszerbe. Tehát, hogy amikor valaki valami értelmezhetőt mond amerikai részről, akkor az az anomália, vagy az, amikor Trump az orosz dezinformáció elemeit használva arról beszél, hogy Zelenszkij diktátorként vezeti Ukrajnát, s ő tehet a háború kirobbanásáról. Trumpnak pedig – akinek van egy nagyon erős kultusza és mégiscsak ő az amerikai elnök – az egész adminisztráció bólogat. De az, amit láttunk a múlt heti európai tárgyalásokon, tehát amikor Pete Hegseth már Münchent megelőzően is azzal állt elő, hogy elengedik az ukrán NATO-tagság és az amerikai békefenntartók Ukrajnába küldésének ügyét – ezzel egyből két tárgyalási adut is eldobva, anélkül, hogy bármit is kaptak volna cserébe –, az nem volt egy jó előjel, még ha szakmailag tudok is érvelni mindkettő mellett. Legalább az elmúlt két évben én is azt képviseltem, hogy Ukrajna NATO-tagsága az adott körülmények között nem reális, viszont fontos lebegtetni, mert ez egy tárgyalási alap lehet.

A Rijádban nyilvánvalóvá vált, Oroszország felé történt nyitás mögött milyen megfontolások állhatnak?

Egyrészt van egy nagyon erős amerikai szándék arra, hogy Amerika kikerüljön ebből a háborús történetből, s ezt úgy keretezik, hogy akkor legyen béke, zárjuk le ezt a konfliktust. A fegyvereladások folyatását lebegtetik, mondván, hogy a Trump-kormány mostantól csak megtérülő befektetésként akar Ukrajna támogatásával foglalkozni. Ha ezt Kijev vagy Európa kifizeti és Ukrajna elfogadja az ásványi kincseihez és más gazdasági erőforrásaihoz való amerikai hozzáférést. Ami pedig az Ukrajna által kért biztonsági garanciákat, a pénzügyi-gazdasági támogatást vagy a majdani újjáépítés költségeit illeti, azokat viselje Európa. Ez azonban olyan nehéz helyzetbe hozza a partnereket, amit nagyon nehéz ellensúlyozniuk bármivel. Másrészt van egy stratégiai, geopolitikai jellegű ügy, ami amerikai részről abba a folyamatba illik, hogy az Egyesült Államok számára fontosabb régiókra, elsősorban a fő vetélytársnak tekintett Kínára akar koncentrálni. Az ukránok és az európaiak feje fölött zajló amerikai–orosz egyeztetésnek azonban egyelőre ismeretlen tényezője, hogy ezt azért csinálja Washington, hogy megpróbálja Oroszországot leválasztani Kínáról, vagy közvetlen gazdasági haszonszerzési és költségcsökkentési megfontolások vannak mögötte. Azzal kapcsolatban nekem nagyon komoly kételyeim vannak, hogy Oroszország leválasztható lenne Kínáról, de ez nem jelenti azt, hogy az amerikaiakat ez a remény nem mozgatja. Túl ezen, az amerikaiak geopolitikai elgondolásait úgy lehet jellemezni, hogy megpróbálják az úgynevezett opportunista agresszió lehetőségét elkerülni. Ez azt jelenti, hogy Kína például Tajvan ellen, Oroszország pedig itt Európában egymás fedezetében kövessen el katonai agressziót, kihasználva azt, hogy ezzel két irányban is lekötnék az amerikai politikát, gazdasági erőforrásokat, akár a katonai eszközöket, szétfeszítve az Egyesült Államok szövetségi rendszerét. Amerika tehát el akarja kerülni, hogy egyszerre két nukleáris nagyhatalommal kelljen konfrontálódnia, vagy esetleg Iránnal is, miközben Észak-Korea „is zörgeti a harasztot a háttérben”. Ennek megoldására az egyik lehetőségnek eddig azt tartottuk, hogy az amerikaiak az ukrajnai háború révén felmorzsolják az orosz képességeket. De úgy is ki lehet venni a képletből az orosz háborús forgatókönyvet, ha Moszkvát meggyőzzük róla, hogy viselkedjenek kulturáltan, Európa pedig erősítse fel magát annyira, hogy képes legyen megoldani a saját biztonsági problémáit.

Vajon miért ment bele Moszkva az USA-val való tárgyalások gyors megkezdésébe? Sürgős volt neki az ukrajnai háború lezárása?

Sokan, különösen Ukrajna szeretné azt gondolni, hogy a gazdasági nehézségek vagy a katonai veszteségek presszionálják Oroszországot. Borzasztó veszteségeket szenvedtek el, recseg-ropog a gazdaság, és sok probléma van, de az orosz gazdaság és haderő működik, és ez fenntarthatónak tűnik legalább az idei év végéig. Tehát az oroszok nem voltak belekényszerítve abba, hogy egy hét alatt a semmiből elkezdjenek tárgyalni. Az amerikaiak több nagyon erős gesztust tettek. Kiengedték Oroszországot az elmúlt évek elszigeteltségéből és szégyenpadra ültetéséből. Több engedményt is tettek anélkül, hogy Moszkvának bármit is tennie kellett volna ezért. Az oroszokat így arra sem kényszeríti semmi, hogy eredmény szülessen a háború lezárását célzó tárgyalásokon. Ők eltárgyalhatnak itt hónapokig, miközben az Ukrajnára mért katonai csapások folytatódnak.

Egyesek szerint Trumpot csak az érdekli, hogy leálljanak a harcok, de annak terhét már Európára róná, hogy kössön meg valami békét, amit el tud érni.

Ennek nagy esélye van. Pontosabban a békekötés perspektíváját egyelőre nem nagyon látom ebben a történetben. Már az is nagy eredmény lenne, ha egy fegyverszünetig sikerülne elnavigálni, mert az oroszok pillanatnyilag nem tűnnek érdekeltnek ebben. De ahhoz, hogy ebből stabil békemegállapodás legyen, alapvető dolgoknak azért teljesülni kéne. Például, hogy Ukrajna ott legyen az asztalnál, és fogadja el a feltételeket. Valamit mondani kéne neki a területi kérdésekre, és nem csak azt, hogy akkor mindent elvettünk és örüljön, hogy még élni hagyjuk. Az oroszok pedig abban érdekeltek, hogy eljussanak egy Trump-Putyin csúcstalálkozóig, és utána az amerikaiakat lepattintsák erről az egész ügyről. Mert onnantól kezdve már csak az ukránokkal állnának szemben, akik azért gyengébbek, és az európaiakkal, akik részben megosztottak, részben egyelőre nem túl határozott elképzeléseik vannak a rendezés módjáról. Ez azt jelentené, hogy a gyakorlatban görög tovább a háború. Moszkvának az is megfelelhet, ha sikerül befagyasztani a konfliktust, fegyverszünet vagy békekötés nélkül.

Ön szerint milyen irányban folytatódhatnak a rijádi amerikai–orosz tárgyalások?

A következő ügy, amit szerintemhamarosan napirendre fognak tűzni, az a szankciók kérdése lesz. Az oroszok számára ez egy fontos kérdés, még akkor is, ha a világban megoszlanak a vélemények arról, hogy a nyugati szankciók megrendítették-e az orosz gazdaságot. Nagy örömforrás lenne számukra, ha Trump elintézné, hogy a szankcióknak legalább az amerikai részét vonják vissza. Hasonlóképpen az európaiakat is lehet presszionálni azzal, hogy ha ide akartok ülni a tárgyalóasztalhoz, akkor előbb valamit adjatok, úgymond a jó szándék jelekén. Arról nem is beszélve, hogy az EU-s szankciók megújítása hat havonta mindig konszenzuskényszert jelent, és hamarosan bekövetkezhet, hogy Szlovákia, Magyarország és még néhány, Moszkva iránt megértőnek mutatkozó ország megállítja a szankciókat, úgy, hogy Európa nem kap cserébe semmit.

Jól látjuk, hogy a Trump-kormányzat Moszkvához hasonlóan szét akarja verni az Európai Uniót, például az illiberális kormányok és a feltörekvő szélsőjobb pártok felkarolásával?

Ez teljesen logikusnak tűnhet, de sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom, hogy a Trump-kormányzatban van-e ilyen szándék. Viszont ismerve Trump előző négyéves elnöki ciklusának az Európai Unióval szembeni tárgyalásait, a mostani első gazdasági lépéseit, és tudva, hogy Trump körül sündörög a techipar teljes vezetői kara, nyilván sokkal egyszerűbb lenne az amerikai nagyvállalatok élete, ha nem egy közös tárgyalási pozíciót képviselő EU ülne az asztal másik végén, amikor bármiről tárgyalni kell, hanem egy erősen töredezett, a konszenzust nem találó európai államok köre, és egyenként sarokba szoríthatná az európai hatalmakat. Ez beleillik abba a fajta tranzakcionalizmusba, hogy az Egyesült Államok elengedi az eddigi szabály alapú világrendet, azokat a szövetségi kereteket, amiben eddig gondolkoztunk, miközben még mindig ő a legerősebb szereplő gazdasági és katonai vonatkozásban is. Trumpék szempontjából racionális lépés lehet, ha megpróbálják ezt az európaiakra is ráerőltetni. Azt pedig tudjuk, hogy Trump ellenszenvet táplál mind az EU-val, mind annak vezetőivel szemben – akik az elmúlt évben vele szemben végig a demokrata elnökjelöltnek drukkoltak.

Milyen előnyöket kínál a Trump-párti magyar kormánynak az amerikai–orosz közeledés és az ukrajnai háború amerikaiak által elképzelt lezárása?

Nyilván előny lehet, hogy identitáspolitikai vonatkozásban végre van egy olyan világpolitikai szereplő, aki nagyon hasonló dolgokat mond, mint a magyar kormányfő. Közös platformokat lehet építeni a hasonló ideológiát képviselő csoportokkal Európában, lásd Patrióták, szélsőjobb és egyebek. Ugyanilyen haszon az, hogy ebből az egymásra találásból eredően végre nem piszkál minket az amerikai kormányzat a különböző viselt dolgaink miatt. Még ha ezzel nem értek el semmit akkor sem, amikor Obama volt, akkor sem, amikor Biden volt hatalmon, de hát akkor is, legalább nem piszkálnak. Jó lesz a kormánynak, hogy nincs itt egy amerikai nagykövet, aki időnként belemorfondíroz valamit a magyar sajtó fülébe, és akkor azon tud az ellenzék pörögni.

Az elmúlt hét világpolitikai fejleményei leértékelik-e az Ukrajna által a háború elmúlt három évében hozott áldozatokat?

Ha abból indulunk ki, hogy nem látszik még a konfliktus rendezésének tényleges esélye, akkor vissza kell utalnom arra, hogy Moszkva azt tervezte, hogy Ukrajna már az invázió első hetében megszűnik szuverén államnak lenni, az ukrán népet visszahajtogatják az orosz érdekszférába, lesz egy bábkormány és egy katonai megszállás, és további területeket leszakítanak maguknak az oroszok. Ehhez képest ebből elég sok mindent sikerült megakadályozni eddig, és minden olyan terület, ami nem került orosz fennhatóság alá, és ott mondjuk nem irtják ki, nem telepítik ki az ukránokat, nincsenek átnevelő központok, nem szűrik ideológiailag őket és így tovább, tehát nincs orosz hatalom alá hajtva, az mind nyereség Ukrajna számára. Moszkva szándékaihoz képest tehát Ukrajna még mindig egész jól áll. Azt azonban nehéz megjósolni, hogy Európával karöltve sikerül-e megtartania ezt az eredményt.