Évszázadokkal korábban az Alföld valóban a vizek földje volt: hosszan kanyargó folyók, mocsarak és tavak tarkították a tájat. Azonban az elmúlt másfél évszázad vízrendezései, a lecsapolások drasztikusan megváltoztatták a térséget. Gátak közé szorították a folyókat, a talajvíz nem kap utánpótlást, a még meglévőt pedig felhasználják a növények, vagy kipárolog. De nem ez az egyedüli probléma.
– Ha egy heves esőzés által hamar elfolyik a csapadék, nincs ideje beszivárogni, így a talaj számára rendkívül keveset ér
– magyarázza a csapadék elfolyását illetően Bartholy Judit, az ELTE meteorológusa. – A lejtős területeken az elfolyás okoz vízveszteséget, a sík területeken pedig a párolgási veszteség növekszik.Az ország egyik legszárazabb vidékén, a Népszava kiskunsági terepszemléje során helyi gazdák mondják, hogy egyes területeken, Orgovány, Izsák térségében például 500-600 milliméter csapadék is hiányzik a talaj telítettségéhez.
– Az előrejelzések szerint az évi hőségnapok száma megduplázódhat a Kárpát-medencében, ami a jelenlegi 20 nap helyett akár 30 napot is jelenthet 2100-ig. A Kiskunság a leginkább veszélyeztetett régiónk – mondja meg az aszályok várható hatásáról Bartholy Judit.Az aszályos időszakok egyre hosszabbak lettek és egyre súlyosabb következményekkel járnak, a termőföldek vízhiánytól szenvednek. Mivel a jelenlegi mezőgazdasági területek két-három százalékán tudnak csak öntözni, így a gazdálkodók is egyre többen hagynak fel tevékenységükkel.
– Ez rámutat arra, hogy helyi szinten is nagy szerepe lehet a vízfelületeknek, zöldfelületeknek. Az Alpok hegyes-erdős térségéből alászálló levegő ugyanis jóval több párát tartalmaz, ekképpen az ország nyugati fele is több csapadékot kapott – teszi hozzá a meteorológus.
Hortobágyon a helyzet…
A belvíz megtartása kulcsfontosságú lenne a védekezésben, tudjuk meg Pinke Zsolttól, az ELTE természetföldrajzi tanszékének klimatikus tényezőkkel is foglalkozó tudományos főmunkatársától. A tavasszal elvetett kukorica és napraforgó szempontjából is tolerálható még, ha a szántókon visszatartanak a belvízből annyit, ami a vetés idejére fel is szívódna. Ugyanakkor nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a nemrégiben meghirdetett Vizet a tájba! program sem. Az alapgondolat dicséretes, ám a megvalósítása már annál reménytelenebb, hiszen a 2026 végéig áhított cél, vagyis a hárommilliárd köbméter (másfél Balaton vízmennyiségével megegyező) többletvíz visszajuttatása jelenleg még csak 150-200 milliónál tart.
– Ármentesített mezőgazdasági területeink jelentős része, mintegy egymillió hektár olyan területen húzódik, amelyek folyóink egykori árterületének mélyen fekvő részei voltak, és mezőgazdasági szempontból értéktelen vagy közepesen értékes földek. Ilyenek találhatók a Tisza és a Körös folyók egykori árterületein is. Ha egy részükre visszaengednénk a vizet, azzal árvízvédelmi beruházásaink nagy részét is megtakaríthatnánk. Százmilliárdos nagyságrendről van szó – jegyzi meg Pinke Zsolt.
De hogyan lehetne meggyőzni az itt gazdálkodókat afelől, hogy földjüket átadva hagyjanak fel eddigi tevékenységükkel, és adjanak teret a víznek? Konfár Imre homokhátsági gazda, vegyész és tanársegéd szerint a Hortobágyon sem jobb a helyzet. A Keleti-főcsatornából lehetne ugyanis kivezetni a vizet a rossz termőképességű földekre. Az akadályt a Hortobágyi Nemzeti Park szikes élővilágának védelme és egy helyi, állattartással foglalkozó vállalkozás jelenti.
Már létezik a megoldás, amivel enyhíthetnének a Homokhátság szárazságán: a ráckevei Duna-ágról leágazó Duna–völgyi-főcsatorna vízhozamára alapozó elárasztásos módszerrel, meglévő szivattyúkkal és zsilipekkel. A Homokhátság területe enyhén a Tisza felé lejt. A talajvíz természetes mozgását kihasználva pedig jóval nagyobb területet lehetne átnedvesíteni. A téli elöntés után nem maradna tartósan a felszínen, hanem fokozatosan a talajba szivárogna, így emellett gazdálkodni is lehetne. Ez naponta 800 000 köbméter vizet jelent, ami körülbelül 11 000 hektár szántóföld és legelő harminc centiméter mélységű elárasztására elegendő.
– A vízpótlás költsége ebben az esetben kifejezetten alacsony, mindössze három forint köbméterenként, összesen úgy kétszázmillió forint.
Ez elenyésző ahhoz képest, hogy mekkora pozitív hatást gyakorol a talajvízviszonyokra, a mikroklímára, valamint az őszi vetés biztonságára. A Homokhátság talajvizét nagyban pótolná az alacsonyabb területeken – emelte ki Konfár Imre.
De ha már rendelkezünk a szárazságot enyhítő megoldással, miért nem alkalmazzuk? Egyrészt a vízszivattyúzás a vízügyi hatóságok költsége lenne. Másrészt a gazdálkodók kisebb részét érintő belvíz, amit ők nem kívánnának a területükön. A vízügy idén alig jutott valamire a vízmegtartás terén, például a holtágaknál, ami nem pótolja a talajvizet, és idővel ugyanúgy előállna a probléma.
Lapáttal az aszály ellen
– A víz kincs. Hosszú idő vezetett idáig, és legalább ugyanennyi időre lenne szükségünk rehabilitálni a környezetet – mondja egy helyi gazda, aki szintén a Vízőrzők soraiban tevékenykedik. A kiskunmajsa-marispusztai szervezet összefogással igyekszik enyhíteni a vízhiányt, s egyben példát mutatni más települések számára is. Legfontosabb eredményük, hogy a közeli termálfürdő és kertészet által használt, lehűtött, majd tisztított termálvizet egy csatornába épített zsiliprendszerrel és egy földút megemelésével nem engedték teljesen lefolyni, hanem egy árasztásra kijelölt területen visszatartották az év elején. Ez a vízfelület aztán a nyár elejéig nedvességet biztosított a környező talajnak. Egyes gazdák szerint az elárasztástól két kilométeres távolságban érezhető volt annak pozitív hatása a talajvízre.
– Ennek a hozadékaként állapították meg meteorológusok, hogy a május elsején kialakult helyi zápor kialakulásában szerepe lehetett az elárasztásnak is – mondja Nagyapáti Oszkár, a vízőrzők vezetője. Az országban egyedül itt volt ezen a napon eső.
A marispusztai kezdeményezésben a modern vízgazdálkodási ismeretek mellett a régi paraszti tudás is szerepet kap. Az idősebb gazdák emlékei, hogy hol állt meg régen a víz, mely rétek zöldelltek legtovább, vagy hol húzódtak a természetes vízjárások, felbecsülhetetlen értékűek.
– Az egykor élettől hemzsegő vizes élőhelyek visszatértek, és hamar madarak otthonává váltak. Marispusztán is tanyát vertek a tavaszi elárasztáskor a vízimadarak, amelyek közül számos ritka, védett faj is megfordult, illetve fészkelt, mint például gémek, récék, bíbic vagy a fokozottan védett nagy goda, piroslábú cankó és gólyatöcs – számolt be a siker másik oldaláról Oszkár.
Esőben is csontszáraz
Bár ottjártunkkor éppen esett az eső, az szinte semmit sem ért. A homokos talaj felső egy centimétere vizes volt ugyan, de az alatta lévő rész csontszáraz. Mindez jól látszott a földúton is, az autók kereke által formált vájatok mentén. A változó éghajlat lenyomatát a táj is magán viseli: a növényvilág is igyekszik alkalmazkodni a gyorsan változó körülményekhez, a földút mentén homoki gyepfajok jelzik, hogy változnak a körülmények. A tavaszi árasztás helyére kiérve természetesen már nem volt víz, egykori helyéről kikandikáló nádcsonkok és egy élelem után kutató nagy kócsag tanúskodott. A vízőrzők pedig készülődnek, hogy már idén év végén újra eláraszthassák a kijelölt területet: látogatásunk során éppen a fürdő felől érkező csatornarendszer átereszeit tisztították.
A marispusztai árasztás engedélyeztetési eljárása két hónapon keresztül tartott, annak ellenére is, hogy a vízügyi hatóság, a Kiskunsági Nemzeti Park és az érintett gazdák is támogatták az ötletet – tudtuk meg Oszkáréktól. A vízmegtartó beavatkozások is gyakran akadnak bürokratikus akadályokba, holott nyilvánvaló és egyértelmű a szándék is. Hasonló tapasztalatokra hívta fel a figyelmet Konfár Imre is: egy-egy vízvisszatartó megoldás kivitelezésekor ugyanis előfordulhat, hogy ütköznek az érdekek. Ami a legtöbb gazdának hasznos lenne, ott néhány gazda lehet, hogy minimális belvízzel szembesül a területén.
Egy olyan kezdeményezésről van szó, amely bizonyítja, hogy helyi szinten is lehet érdemi lépéseket tenni a vízhiány ellen, példájuk pedig bátoríthat más közösségeket is arra, hogy a vízmegtartást közös felelősségként kezeljék. A marispusztai elárasztás pedig egy olyan új korszak nyitánya lehet a magyar tájgazdálkodásnak, amelyben a vizet nem elvezetik, hanem értékelik és megtartják. Változtatni és tenni a politika is csak akkor fog, ha látja, hogy van jelentős közösségi igény és összefogás is erre.
