Szinte már közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy bár nekünk, magyaroknak nincsenek nagy filozófusaink, nagy írókból nem szenvedünk hiányt. A magyar kultúra valóban irodalomcentrikus – ahogy Nyáry Krisztián mondta –, jelenleg is több potenciális irodalmi Nobel-díjas alkotó köthető Magyarországhoz. Ehhez azt is érdemes hozzátennünk, hogy bár a nemzetközi filozófiai diskurzusban valóban kevésbé vagyunk jelen, vannak íróink, akik a bölcselet területére is bemerészkednek. Ilyen volt Esterházy Péter is, aki erőszeretettel hivatkozott is (a legtöbbször talán) német és osztrák filozófusok (így például Ludwig Wittgenstein) gondolataira – halálakor a német sajtó többek között mint olyan írót méltatta, aki „filozófiailag kóborolta be családja történetét és saját életét”.
Esterházytól mind stílusban, mind mondanivalóban (és még sok másban is) különböző szerző a friss Nobel-díjas Krasznahorkai László. Az a bizonyos filozófiai mélység azonban, amely a Harmonia Caelestis írójának műveiben felfedezhető, megtalálható a Sátántangó megalkotójánál is. Krasznahorkai esetében a filozófiai inspirációk egy része minden bizonnyal tudatos, hiszen interjúiban maga is felemleget különböző gondolkodókat, a bölcseleti mélységek más része pedig – különösen az idővel kapcsolatos és az ontológiai jellegű leírások – gyaníthatóan a filozófiatörténet jelentősebb koncepcióitól független, ám azokkal rokonítható gondolatokból áll. Krasznahorkai László teljes munkásságát elemezve valószínűleg erre is, arra is találhatnánk példákat, itt és most azonban én mindössze egy-egy olyan érdekes momentumra hívnám fel a figyelmet (szigorúan a teljesség igénye nélkül), amelyek azt jelzik, hogy Krasznahorkai gondolatvilága miképpen kapcsolható filozófiai koncepciókhoz. Ez nem csak a Gyulán született írónk gondolatait segíthet jobban megérteni, de fordítva is működhet: Nobel-díjas szerzőnk egy-egy mondata új perspektívába helyezhet olyan filozófiatörténeti koncepciókat, amelyek a mai napig misztériumként, adott esetben titokként vannak jelen a gondolkodástörténetben.
Az idő misztériuma
Kezdjük egy olyan példával, amelyet az is ismerhet, aki még nem olvasott Krasznahorkait. Az alábbi mondatot (amely a Sátántangó első oldalain olvasható) nemzetközi szinten is az egyik legjobb irodalmi mondatként tartják számon. Nem véletlenül; amellett ugyanis, hogy igencsak hatásos irodalmi eszközökkel él, számos filozófiai gondolat is megbúvik benne. A szóban forgó mondat így hangzik:
„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.”
Ebben az egyetlen mondatban benne van a teljes egzisztencialista filozófia lényege, az emberi lét értelme és tragikussága egyben.
Martin Heidegger semmiből jött, és a semmibe vetett emberének (Dasein) féleleme és szorongása, valamint az arra való ráébredés, hogy létezésünk végső értelme nem lehet más, mint a nekünk rendelt idő. A mi időnk, amelynél nem az a kérdés, hogy eleve elrendeltetett-e (bár bizonyos esetekben, választásunk kimenetele előre megjósolható – sok jóra ne számítsunk például akkor, ha hamiskártyásokkal keveredünk partiba); az igazi kérdés inkább az, hogy miként viszonyulunk hozzá. Vállaljuk-e önmagunkat a nekünk rendelt időben, tudván, hogy létezésünk véges? Vállaljuk-e sorsunkat akkor is, ha tisztában vagyunk vele, hogy a vége kudarc? Szembe merünk-e nézni a semmivel, ahová tartunk? És szembe merünk-e nézni magával az idővel, amely Krasznahorkai leírásában paradox módon egy nagy változatlan egészben („az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében”) változik („bohóckodik”) folyamatosan.
Hogyan lehet értelmezni ezt a paradoxont? Segítségül hívhatjuk például a preszókratikus filozófust, Parmenidészt, akinek kozmológiája ugyan nem elsődlegesen az időről szól, mégis az egyetlen „tárgyat”, amiről beszél, s ami maga a létező, azt nagyon hasonlóan írja le, mint ahogyan Krasznahorkai mutatja be az időt. Ez az egyetlen tárgy Parmenidésznél – egy keletkezés és pusztulás nélküli, homogén, mozdulatlan és változatlan, határolt gömb – nem lehet más, mint a mindenség maga. Bár ez a leírás valóban analóg Krasznahorkai örökkévalóságának mozdulatlan gömbjével, az ilyen homogén, változatlan metafizikai megállapításokkal az a probléma, hogy a hétköznapokban a világot nem ilyennek érzékeljük. Környezetünkben sokféle és változó dolgok vesznek körbe minket, ami így ellentmond az örök, mozdulatlan változatlanságnak. Ezt az ellentmondást Parmenidész azzal oldotta fel, hogy az „igazság” (tehát az örök, mozdulatlan változatlanság) és a „halandók vélekedése” (a doxa) kétféle perspektívából írja le a mindenséget: az előbbi úgy, ahogyan az értelem számára feltárul, az utóbbi pedig az érzéki tapasztalat szempontjából. Krasznahorkai idő-leírását is értelmezhetjük így, azonban ez nem az egyetlen lehetséges megfejtése az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodó idő rejtélyének.
Krasznahorkai László maga kérte, hogy a 2020-ig összegyűlt irodalmi hagyatékát az Osztrák Nemzeti Könyvtár gondozhassaEnnek a titoknak a feltárásához egy új utat mutathat a szintén kissé misztikusnak ható nietzschei örök visszatérés tanítása. Bár Friedrich Nietzsche nem adott sok fogódzót rejtélyes gondolatának, az ugyanannak örök visszatérésnek értelmezéséhez, titokzatossága ellenére feltárható annak mélysége. Az egyik legérdekesebb magyarázat szerint ez a gondolat nem azt jelenti, mint amire elsőre asszociálnánk róla, jelesül, hogy a világ egésze ciklikusan újra és újra megismétlődik. Inkább arról van szó, hogy a már meglévő világ-egész mentén az egyetlen jelen az, amely örök körét rója. (Vagyis az eleven egyszeriség öröklétéről szól ez a kör, amelyben egy örökkévalóságba dermedt mozgás van.)
Ez a magyarázat is sok ponton rokonítható Krasznahorkai fentebb idézett gondolatával, ami azonban talán ennél is érdekesebb (és ami a filozófia iránt kevésbé érdeklődő olvasó előtt is hamar világossá válhat), az ebből a bohóckodásból, „a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva” megjelenő emberi minőség. Ezt az emberi minőséget Nietzsche a manapság kissé rossz hírű Übermenschben találta meg. Ne legyünk előítéletesek akkor, amikor meghalljuk ezt a szót, a német filozófus embert felülmúló emberének eszményképe ugyanis nem egyenlő a náci felsőbbrendű ember ideológiájával. A filozófiai Übermensch esetében ugyanis egy olyan ideálról beszélünk, amely nemcsak, hogy vállalja önmagát, de akarja is a neki adatott időt. Még akkor is, ha egy pillanatba fagyva, örökké ismétlődően kell megélnie annak egészét, megfosztva akár még a reménytől is, hogy egyszer hazatalál...
A kiválóak és az Akárki
Az Übermensch és az egzisztenciális filozófiák ehhez részben hasonló, hiteles emberképei, ha nem is hősként, de valamilyen módon visszatérően megjelennek Krasznahorkai László munkáiban, mint ahogyan a lealjasodott tömeglét világa is. Nézzünk egy olyan, a hanyatló társadalmat vizsgáló leírást, amely a 2013-as Háború és háború című kötetbe szerkesztve is megjelent, Megjött Ézsaiás című prózájában olvasható:
„(...) mert mindent megrontottak, amit megszereztek, és mivel egy őrlőn alattomos harcban mindent megszereztek, meg is rontottak mindent, mert hiszen amihez hozzáértek, márpedig hozzáértek mindenhez, azt megrontották, és ez így ment a teljes győzelemig, megszerezni és megrontani, megrontani és megszerezni, ekképpen zajlott a diadalmas, a nekik zsibongatóan diadalmas végig, vagy még pontosabban: hozzáérni, ezzel megrontani, és így megszerezni, vagy hozzáérni, megszerezni, és így megrontani, zajlott száz meg száz éven át, hol suttyomban, hol leplezetlen, hol finoman, hol nyersen, de ment, évszázadokon keresztül, persze csak úgy, és mindig úgy, mindig egyféleképpen, a lesből maró patkány példáját követve, mert ehhez a teljes és tökéletes győzelemhez kellett még természetesen, hogy ellenfelük, azaz minden, ami nemes, kiváló és nagyszerű, az belső okoknál fogva eleve ne bocsátkozzon semmiféle harcba (...)”
A mondatnak természetesen itt nincs vége, de már ennyiből is kezd kirajzolódni annak a hanyatló társadalomnak a képe, amelyet – Nietzsche szóhasználatával élve – a félresikerültek irányítanak. A tehetetlenségből fakadó bosszúvággyal telt csorda, amely vétkesnek kiáltja ki azokat, akik nem felelnek meg az ő elvárásainak. Az alulmaradottság érzése, a titkos harag és az irigység dolgozik bennük, a „ressentiment feltalálóiban”. Ők azok, akik megakadályozzák a kiválóságokat abban, hogy saját erejükből emelkedjenek ki a tömegből.
Krasznahorkai filozófiai mélysége a fenti mondat másik felében is megmutatkozik, amely így hangzik:
„(...) övék az, ami megszerezhető, és övék a megszerezhetetlennek egy döntő része is, mert övék az ég is ma már, meg az összes álom, övék a pillanat a természeti csendben, és övék, ahogy mondani szokás, a halhatatlanság, a rejtett közönségesség alpári halhatatlanságának alakjában persze, tehát minden, amint helytelenül, de joggal mondják az elkeseredettek, minden, és örökre, elveszett.”
Egyszerű irodalmi fogás lenne, hogy a félresikerülteké minden, ami megszerezhető, az ég, az álom, a pillanat s még a halhatatlanság is? Valószínűleg nem. Amiről Krasznahorkai itt ír, az Nietzsche filozófiájában a leginkább megvetendő életforma, az utolsó ember kényelmes tömegléte. Ez az a létlehetőség Heideggernél, amelyben „mindenki a másik, senki sem önmaga”. Az ezt a tömeglétet választó ember olyan csupán, mint bárki más; olyan, mint Akárki más. Ő maga válik Akárkivé, aki a lét valódiságát már rég elfeledte, létezésében a hétköznapok hétköznapisága van csak jelen. Ilyen Akárki mindig is ugyanúgy lesz, ahogyan most is van. Halhatatlan, a rejtett közönségesség alpári halhatatlanságának alakjában, persze...
Krasznahorkai László beérné egy A4-es lappal is, de a szülővárosának a könyvesboltja és a könyvtára nemigen mutat érdeklődést a Nobel-díja irántFontos megjegyezni, hogy Krasznahorkai László kiválóságai nem feltétlenül azonosíthatók egy az egyben (például) a filozófiai Übermenschsel, mint ahogyan az Akárki létlehetősége és a mindent megrontók világa között is lehet különbség. Ennek ellenére a fentebb bemutatott hasonlóságok, az eddig még meg nem jelent fölmagasló eszmény, s a középszerűség diadala az ideálon, nagyon is élő és érvényes diagnózis, amely sok szállal köthető a filozófiatörténet bizonyos áramlataihoz.
Fontos továbbá azt is megemlíteni, hogy Krasznahorkai munkásságának sokszínűsége természetesen jóval túlmutat a fenti példákon és e cikk keretein is. Remélhetőleg azonban már ez a pár, tagmondat formájában idézett gondolat és a velük párhuzamba állítható filozófiai koncepciók is jól szemléltetik a Nobel-díjas író filozófiai mélységeit, amelyek további kutatások alkalmával még részletesebben feltárhatók.
