El is kaptam, csak jóval később, hosszú lappangás után, évtizedek múltán jelentkeztek a nyavalya első jelei. Az amúgy ártatlan idő, ahogy az elevenbe mélyeszti a karmait: megjelöl, majd lassan elsodor.
Szerencsére a nagyszüleim tompították bennem ezt a félelmet, hiszen ők minden gesztusukkal azt sugallták, hogy a nagypapaság és a nagymamaság jó buli, amit az élete utolsó harmadában érdemel ki az ember. Addig persze át kellett esni ezen-azon, világégésen és diktatúrák születésén, szívzűrökön és fájdalmas kudarcokon. Akkor még csak sejtettem, hogy amikor meglátogatott minket egy-egy bácsi vagy néni, a nagyszüleim barátai, mindig temérdek történet foglalt helyet a nyikorgó fotelekben. S bár a gyerekek kotnyelesek, és mindig van tartalékban jó pár kérdésük, ma már pontosan tudom, hogy az öregekben rejlő élettapasztalatot nem lehet bármivel előcsalogatni, még akkor sem, ha amúgy kimondottan beszédesek. Az igazi kérdések feltételéhez (és a válaszok megemésztéséhez) elengedhetetlen, hogy a kérdező is maga mögött tudjon egy pályát, őt magát is faggatni, csipkedni kezdje az élet. Ma inkább könyvekből próbálom kiolvasni azt, hogy milyenek lehettek az ő generációjuk mindennapjai, amikor a II. világháború sokkjából és éhezéséből a kommunizmus kelet-európai kísérletében találták magukat. Hogyan lehetettek boldogok a történelem satujában? Ma, amikor már félszavakból is értenénk egymást egy tea mellett, a régi beszélgetések elejtett morzsáira kell hagyatkoznom: félszavakra és félmosolyokra.
Viszont ma már egészen másként látom az öregséget és az öregeket is. Jó lecke, hogy időnként meglátogatom anyámat a zuglói idősek otthonában, ahol csak elég kiülnöm a padra, hogy nézhessem az elvonuló sorsokat, az elillanó időt, amely ugyan a test romlásaként mutatja fel önmagát, mégis számos kincset rejt: a túlélők számomra is jól hasznosítható receptjeit. Persze akadnak olyanok, akik már beletörődtek a végzetbe, kimondva vagy kimondatlanul feladták, és megadóan, a már nem menekülők bölcsességével várják az utolsó nagy találkozást. Ám a legtöbben épp ellenkezőleg: nagyon is vitálisak, mintha a holnapok végessége még inkább megédesítené azt, ami még hátravan. Hát nem az utolsó kortyok és falatok mindig a leghatásosabbak? Nem azok döntik el az egy-egy fogásról alkotott ítéletünket? Nem szeretjük azt hangoztatni, hogy minden jó, ha a vége jó?
Amikor először meghallottam, hogy anyámnak az élet kacskaringós, de nagyon logikus törvényei szerint „udvarlója” is akadt, nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Rosszabb komédiaként vagy tanulsággal kecsegtető tragédiaként fogjam-e fel a dolgot. De ez megint olyan hozzáállás, intettem magamat, amivel az öregeket szeretjük betolni az általunk elképzelt szűk kis odúba, hogy ott csak vénüljenek nyugodtan hétfőtől vasárnapig, amíg meg nem kapják a végső behívót, oszt' jó estét. És addig lehetőleg ne is mutassanak frivolabb életjeleket, mert az ránk, még fiatalokra tartozik. Szerencsére annyira már nem vagyok fiatal, hogy hosszabb ideig értetlenkedjek a dolgon, ne fogjam fel, hogy az anyám zavart mosolya, az udvarló szinte megható kitartása és elszántsága még igenis lehet adomány, olyasfajta ajándék, amelynek nem derül ki rögtön az értelme, az ajándékozó szándéka. Lehet, hogy csak pillanatnyi gondűzés, sokat ígérő reklámblokk két epizód között, mint ahogy olyan fűszereket is rejthet, amelyeket csak a kor súlya hoz elő, és teszi azokat felejthetetlenné. Nem tudom, és milyen jó is, hogy nem tudom.
Én is szeretnék ilyen lenni két évtized múlva. Vagy még inkább olyan, mint a nyolcvan feletti Henry a nagy sikerű francia regényben, a Mona szemében. A régi-vágású öregúr, akit a szerző, Thomas Schlesser csak így jellemez: „békés úthenger, amelyet az élettapasztalat és műveltség hajt”, a teljes vaksággal fenyegetett tízéves unokáját vezeti be a festészet titkaiba, abba az érdekfeszítő párbeszédbe, amit a művészet az élettel folytat már hosszú évszázadok óta. Hiszen kell a kapaszkodó, ha a kislány világát elönti a sötétség. Irigylem az ő kettősüket, miközben falom a könyvet, mert én is hasonló beavatásra vágytam volna, ha időben meg tudom fogalmazni a kérésemet. De ne legyek igazságtalan: az én nagyapáim is megtették a magukét, néha csönddel, néha szavakkal. Beszéltek nekem szerelemről, késeiről és korairól, zsákutcákról és az újrakezdés bizonytalanságairól, még ha kicsit meseszerűbben is adták elő, hogy fenntartsák az érdeklődésemet. Máskor meg a hallgatásuk adott mélységet a kimondhatatlan történetnek.
Hálás lennék a sorsnak, ha belőlem is hasonló öregurat faragna. Ha nem gyűrne le idő előtt a keserűség és a magány, ha az utolsó szakaszában is annak látnám az életet, ami: kiaknázhatatlan csoda, olyan varázslat, amely velünk újul meg nap mint nap. Ha hagyjuk.
