A nagy csend festője

Missa Solemis, a Kilencedik, a késői zongoraszonáták, az utolsó vonósnégyesek: közismert, hogy Beethoven 11–12 éven át komponált teljesen siketen remekműveket, hallásának fokozatos elvesztése utóbb „szublimált belső útként” mitizálódott. Bedřich Smetana mindenesetre teljesen összetört, amikor néhány hét alatt elveszítette a hallását. Nemcsak zeneszerző volt, karmester is, a siketség elszakította az identitásától. Mégis: a Má vlast (Hazám) ciklusának nagy részét már teljes siketségben alkotta meg, az 1. vonósnégyesébe belekomponálta azt a magas E-hangot is, ami olyan kínzón zúgott állandóan a fejében, hogy sokszor gondolkodni sem tudott tőle. (Megrendítő volt hallani e művet az idei Summerfesten.) Gabriel Fauré késői dalciklusait, a kamarazenéjének egy részét alkotta meg erősen torzult hallással, Ralph Vaughan Williams is már nagyothallott, amikor a 9. szimfóniáját megírta. Leoš Janáček nagyon „szerencsés” volt: ő csak az egyik fülére volt siket.

Ám van, aki teljes talajvesztésként éri meg a hirtelen jött fogyatékosságot. Gondolnánk, egy képzőművésznek „csak” látnia kell, egy ilyen tragédiát könnyebben feldolgoz: ám amikor Francisco de Goya 46 éves korában, egy súlyos betegség után elvesztette a hallását, pszichésen teljesen összeomlott. Ekkor változott meg a stílusa, kezdődött el a sokkal sötétebb, belsőbb világú korszaka. A „minden civilizált társadalomban megtalálható, számtalan őrültséget” bemutató Los Caprichos sorozat, A háború borzalmai, illetve a Fekete festmények sorozata is ezt az időszakot jelzik. Olyan művek, amelyekkel mai is azonosítjuk Goyát. Az amerikai posztimpresszionista Granville Redmond gyerekkorában veszítette a hallását, lírai tájképeket festett. A művei ma is népszerűek Hollywoodban, és nem csak amiatt, hogy Charlie Chaplin volt a barátja, akinek a filmjeiben is feltűnt. A siket identitás vizuális kifejezését a modern amerikai Deaf Art mozgalom egyik alapítója, Chuck Baird állította művészetének középpontjába: ő a jelnyelv formáit dolgozta bele a kompozícióiba. A siket lét sajátos vizuális élményeit, a „hallás nélküli” érzékelés intenzitását művészeti formába lehet önteni: a Deaf Art mozgalom ezt állítja, nem pedig azt, hogy a „siket emberek is festenek”.

Tihanyi Lajos (1885–1938) festőművész kedves és humoros emberként a kávéházi művésztársaságok kedvence – és a nők bálványa – volt. A pesti polgárfiú – akinek apja a Rákóczi úton működő Balaton kávéházzal próbált konkurenciát teremteni a közeli New Yorknak – tizenegy éves korában veszítette el a hallását agyhártyagyulladás következtében, csak sejteni lehet, ennek terhét hogyan hordozta magában élete során. „Mintha ólomfalak között élt volna, nem hallott semmit a világ zajából. Csakúgy nem érzékelte a madarak énekét, mint az emberek kétértelmű fecsegését, vagy az ágyúk rémületet keltő dörejeit. Szegényebb és tragikusabb figura volt nálunknál, de ugyanakkor gazdagabb és boldogabb is” – írta Tihanyiról Kassák Lajos.

A hangja eltorzult, nehezen beszélt, de megtanult szájról olvasni és „kommunikációs jegyzetekkel” is kifejezte magát. Könyvekből megtanult franciául, angolul, németül. Magántanulóként fejezte be a gimnáziumi tanulmányait, akadémiai iskolákat nem végzett. De járt Nagybányára, festőkkel, írókkal barátkozott, a korszak értelmiségi köreiben mozgott. Szoros kapcsolatban állt a nyugat írógárdájával. Ady Endrével baráti viszonyt ápolt. Csatlakozott a neósokhoz, azokhoz a fiatal festőművészekhez, akik már nem az impresszionizmust, hanem Cezanne-t tartották követendőknek. Tőlük és mindenkitől tanult, de sajátos festői és rajzstílusát – a fogyatékos helyzetéből adódóan – a világhoz viszonyuló egyéni látásmódja alakította. A Nyolcak művészcsoport fontos alakja lett, 1918-ban a Kassák-féle MA-kör kiállítótermében volt önálló kiállítása. Kassákkal „komoly” konfliktusa támadt amiatt, hogy ő a tájképekeit reprezentálta volna inkább, míg Kassák a portréit. Oskar Kokoschka portréfestészetével párhuzamba állítható, expresszív hangvételű munkáin olyan hírességeket örökített meg, mint Kassák Lajos, Fülep Lajos, Ady Endre, Babits Mihály, Tersánszky Józsi Jenő, Kosztolányi Dezső, Pátzay Pál, Bölöni György. S bár ezek a portrék – majd később Ivan Goll, Diego Rivera, Tristan Tzara, Marinetti, Brassaï portréi – kétségtelenül csúcsművek, a tárlat látogatója Tihanyi szempontjait is megérti.

Tihanyi már ismert művészként emigrált 1919 telén. Bécs, majd Berlin következett, rövid időt töltött New Yorkban is. 1921-ben kamarakiállításon mutatkozott be Berlinben, itt ismerte meg a Brassóból érkezett festőhallgatót, Halász Gyulát, a későbbi Brassaït, akivel elválaszthatatlan barátok lettek. Amikor ismerősei közül többen elhagyták Berlint, és Párizsba települtek, Tihanyi is elidegenedett a német városi élettől, Párizsba vágyott. Tihanyi eufórikus örömmel vette birtokába a francia fővárost, amely igazi otthonává vált. André Kertész segítette a párizsi beilleszkedését – ő készítette Tihanyi egyik legismertebb portréfotóját – és itt volt Bölöni György is. A párizsi művészvilág is hamar befogadta, többek között Jean Cocteau-val, Tristan Tzarával, Constantin Brâncușival is kapcsolatban állt. Életének utolsó éveiben izgalmas absztrakt képeket festett, 1932-ben csatlakozott az Abstraction-Création nemzetközi művészcsoporthoz. Váratlan halálát 1938-ban kiújuló agyhártyagyulladása okozta. „Az életnek akkora szeretetével és érzésével valóban kevés ember dicsekedhetett, mint Tihanyi Lajos, a festő. Képei is valami tömörített életvidámság kifejezői. A furcsának és mégis igaznak összekeveredése, a lényeglátás, az okos, nyugodt, nem bántóan gúnyoros mosolygás az életen” – írta ekkor Tersányszky Józsi Jenő a Nyugatban.

A száznegyven éve született művész alkotásait a hazai közönség az 1970-es évekig szinte csak fekete-fehér reprodukciókról ismerhette. Az életmű legnagyobb részét franciaországi barátai (Brassaï, Jacques de la Frégonnière és Preiss Marton Ervin) őrizték meg a második világháború alatt, majd a magyar államnak adományozták. A hagyaték ötvenöt évvel ezelőtt kalandos úton került Párizsból a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe, ez a tárlat is felidézi a fordulatos történetet. (Elképesztő történet: ezért is érdemes megvenni a kiállítási katalógust.) A galéria 1973-ban rendezett életműtárlatot Tihanyinak, amit csend követett: a szocialista kultúrpolitika még az 1970-es években is gyanakodva figyelte az avantgárd művészetet.

A nagyszabású tárlaton mintegy száz festmény, több mint ötven grafika, fotók és hagyatéki tárgyak láthatók. A kiállításon – ahogy Gergely Mariann művészettörténész, a tárlat kurátora fogalmazott a megnyitón – megláthatjuk Tihanyi Lajos életének összetettségét, a tragikumában rejlő érzékenységet és frusztrációkat, a nehézséget az életében, de személyiségének nagyvonalúságát is, a humorát, a barátokkal való nagyon szoros viszonyát, az intellektusát. És nem utolsó sorban azt a festői tehetséget, amit önerőből tudott ilyen mértékig kibontani és megvalósítani. „Egész életében azzal küzdött, hogy tisztában volt a saját erejével, tehetségével, de mégsem tudta életében azt az átütő elismerést megkapni, amire vágyott. Ezért is változtatta állandóan az élete helyszíneit. Minden alkalommal a teljes életművét ládákba csomagolva vitte magával, semmitől nem tudott megválni. De tudjuk jól a mai világunkból is: nagyon sok összetevőből áll, hogy valaki a művészeti életben érvényesüljön. Egy emigráns magyar művésznek – akár Berlinben, akár Párizsban – abban a dömpingben, ami a '20-as, '30-as években a művészeti élet intenzitását jelentette, ez rendkívül nehéz feladat volt. Mégis egy nagyon gazdag és tartalmas életművet hagyott maga után. Ha nem halt volna meg hirtelenjében, akkor lehetséges, még a párizsi szénában is lett volna lehetősége a legnagyobbak közé bekerülni” – mondta Gergely Mariann művészettörténész a megnyitón.

A kurátor nem elfogultságból véli mindezt: érdemes megnézni az aukciósházak katalógusait, milyen nagyra tartják Tihanyi Lajost. És nem alaptalanul.