„Lenni és írni: egymást kizáró igék” – állapítja meg a novelláskötet egyik szereplője, mintha csak azt összegezné, hogy a létezés misztikuma nem vagy alig szavakba önthető. Hasonló ez ahhoz, mint amikor a legbelső, zsigeri vágyainkat szeretnénk megfogalmazni, ahogyan erre az Erősebb nálam szövegei kísérletet tesznek.
Valóban így van. Sokat gondolkozom azon, megbízhatok-e a nyelvben, ám éppen ezért tartom magam elsősorban költőnek. A költészet ugyanis megbízik a nyelvben, és megbízik a másik emberben is. Bízik abban, hogy a nyelv sugárzása révén juthatunk el egymáshoz, lélektől lélekig. Prózában ez nem egészen ugyanaz, hiszen történetre is szükség van, lehatároltabb a beszédhelyzet, ezért joggal merül fel, hogy bízhatunk-e a szavakban. Az idézett mondat azt a gondolatot rejti, amiről Szabó Magda is ír a Parainesis című szövegében, amelyet Szobotka Virgilnek címez, és amelyben azt mondja, hogy ha író vagy, csókolózni sem tudsz úgy, hogy behunyod a szemed. Vagyis vagy átengeded magad a pillanatnak, vagy kiugrasz belőle. Amikor írsz róla, akkor már kikerülsz a pillanatból – így pedig, ahogy a szavakban, úgy az időbeliségben sem biztos, hogy bízhatunk. A versek ebből a szempontból is tágabb asszociációkat engednek meg, míg a prózához nagy fegyelem kell.
Korábban úgy fogalmazott, a versírás egyfajta „ritmikus szédülés”. Eszerint ehhez az önfeledt állapothoz közelebb áll, ám éppen a próza keretei és fegyelmezettsége miatt gondoltam arra, hogy talán nem véletlenül novellákban igyekezett megragadni az olykor elementáris vágyakozást, illetve azt az átbillenést, amikor az ember megadja magát a vágyainak.
A kötetbeli szövegek éppen erről a ritmikus szédülésről szólnak. Egész életemben foglalkoztatott a reflexió mint tükrözés. Ez a könyv borítóján is megjelenik: Szilágyi Lenke csodálatos fotóján egy nagymacska árnyéka vetül a vizes aszfaltra. Hasonló látszik a Vagyok című kötetem borítóján is. A tükrözés mint eleve lehetetlen dolog érdekel, a lét megkettőződése, ami számomra egészen riasztó. A tükörnek van tetszelgő oldala, de van árnyékos része is, az árnyék pedig az, amit nem tudunk megfogalmazni, az, ami vadászik ránk. Én versben nagyon anyagszerű vagyok, ha úgy tetszik, földhözragadtabb, objektivitásra törekszem. Az árnyék azonban más: elmossa az arcot. A prózában az átjárások érdekelnek. Az átjárás szerelem és barátság, józanság és őrület, fény és árnyék között.
A novellák szereplői sokszor vágynak szerelemre, nemritkán testi szerelemre, de sokan „csupán” a szülői figyelmet vagy a barátságot szomjazzák. Különböző korú, nemű és élethelyzetű karakterek, a legkülönfélébb sóvárgásokkal. Milyen a viszonya hozzájuk?
Érdekes, most, hogy a sóvárgás szót használta, ettől hirtelen hangsúlyos lett számomra a só, ami a sóhaj szóban is benne van. Hogy vágyjuk és szeretjük a másikat? Mint az ember a sót. Gyakran előfordul velem, hogy egy szóból indulok el – ha eleget nézem vagy hallgatom, megérkezik hozzá a történet. A novellák mind azt fejezik ki, hogy olyan elemi szükségünk van egymásra, mint a sóra. Valamire vagy valakire mindenkinek, még a legzártabb embereknek is szükségük van. Nagyon nagy élmény volt, amikor a szereplők elkezdtek tovább élni, és írás közben megszólalt bennem valaki másnak a hangja. Némelyik történet a saját életemből táplálkozik, de van olyan is, amit megálmodtam. De mindegyik novella az egymás felé mozdulásról szól: ebben a könyvben a szereplők egyfajta vad táncot járnak a parketten. Közelednek és távolodnak egymástól, ám végül a vonzás, a sóvárgás egyre erősebb, nem lehet neki ellenállni. Olyan dolog ez, amiről beszélni nagyon nehéz. Énekelni, ordítani, táncolni lehet róla.
Mert a szavak már eltávolítanak a zsigeriségtől? Racionalizálnak?
És dramatizálnak is. Van olyan történet, amelynek a szereplője fel is habosítja kicsit, amit átél, mintha mítoszt teremtene köré. A kérdés tehát az, hogy mítoszban élünk-e. A kötetnek volt olyan címváltozata is, hogy A faunfejes fotel (az egyik novella címe – a szerk.), amelyben éppen annak a veszélye fejeződik ki, hogy minek engedjük át magunkat. A szenvedély és a szenvedés ugyanis nagyon hasonlít, könnyen át tud fordulni egyik a másikba. Ezzel együtt az Erősebb nálam egy színpadi könyv, nem is csak a már említett táncparkett és nem is a nyelve miatt, hanem a benne lévő történetek okán, amelyek, bár a hétköznapi élet részei, mégis megemeltek: mítoszt teremtenek maguk köré.
A sóvárgás számos történetben a testiséghez kötődik, legyen szó egy fiatalabb, még ruganyosabban mozgó testről, vagy éppen a másik testéről, arról a „patetikus gyönyörről”, amely a mottóul választott Rakovszky Zsuzsa-versben szerepel.
Vannak olyan pillanatok, amelyek túlmutatnak a józanságon, vagy ahogy T. S. Eliot írja az Átokföldjében: van, „mit a józanság kora se tud majd visszavonni” (Vas István fordításában – a szerk.). Egyébként ez a versrészlet lehetne a kötet másik mottója: „Egy önfeledt pillanat vakmerése / Mit a józanság kora se tud majd visszavonni / Ettől léteztünk mi, és csakis ettől”. És ahogy Beckett darabjában, Az utolsó tekercsben a Krapp nevű szereplő újra meg újra visszatér az életét elmesélő magnószalagjaihoz, illetve ahhoz a jelenethez, amikor egy nővel üldögélt boldogan egy csónakban, úgy mindenkinek van az életében egy olyan pont, amelyhez szeretne visszatérni, vagy nem akar visszatérni, de krónikusan visszatér, attól függően, hogy traumáról van szó, vagy örömről. Ez a pillanat sokszor váratlanul érkezik, mint a Rakovszky-vers elején az „otromba, komor, ómódi jármű”, amely egyébként szépen rímel a borítón látható, elfektetett kerékpárra is. Előbb-utóbb mindenkit elér, egyszerre organikus és végzetszerű.
A testiséget és a határátlépéseket együtt vizsgálva az volt a benyomásom, hogy a test és a lélek kapcsolatában akkor, amikor a józanság átcsap az őrületbe, mintha a test kerekedne felül a lelken, az öntudaton. „Tudatod alá ne temesd”, így figyelmeztet a Test című versében is. A test lesz az, ami „erősebb nálam”.
Ez nagyon szép gondolat. Noha én az érzelmek elhatalmasodására gondoltam, való igaz, hogy ezek testi érzetekben manifesztálódnak. És ez ijesztő is tud lenni, amikor gyerekként először találkozunk a primer testi érzetekkel.
„Mindketten tartottak a testtől, a sajátjuktól, nem a másikétól” – olvashatjuk a Csiga című történet fiatal szerelmespárjáról.
Ez a pár éppen ezért nagyon közel áll hozzám. Azt fejezik ki, hogy a szerelemben a vadság és a gyöngédség között kell lavírozni. Én magam nagyon gyöngédségpárti vagyok, mert bár a szenvedély nagyon fontos, de a szenvedély öl. Minden árnyék, minden lopakodó szenvedély kibillentheti az embert a biztonságából, amelybe, bár mindig visszavágyik, nagyon nehéz visszakerülni. Minden emberi kapcsolat az önátadás és az önvédelem harca, ami erős testi érzetekkel is jár.
Az Erősebb nálam novellái közül számos kötődik a karácsonyhoz, olvashatunk decemberi osztálytalálkozóról, honvággyal teli ünnepekről és egy szenteste napján meghozott sorsfordító döntésről is. A Neked hoztam versgyűjteményes adventi könyvecske középpontjában is a vágyakozás, illetve a vágyakozás és a várakozás ünnepe áll, persze egészen más megközelítésben.
Számomra is meglepő módon fonódik össze ez a két könyv, hiszen mindkettő borítóján egy macskaféle található, és Máray Mariann macskás rajzában is megbújik a fény és az árnyék játéka, utalással az antik istenekre. Ezenkívül pedig végtére is mindkét könyvben ugyanaz a vágy szerepel: az örömre való vágyakozás, hogy tudjunk örülni, másokkal együtt örülni valaminek. Számomra a karácsony a fény ünnepe, és ehhez kapcsolom a megváltást, mert a húsvétot túlságosan véresnek találom. Karácsony ünnepe tiszta pillanat. A Neked hoztam nem az ünnep mitológiájával foglalkozik, hanem a szeretet kisebb-nagyobb, olykor idétlennek ható, játékos megnyilvánulásaival, amelyek az egymáshoz való, apró ajándékokon keresztüli közeledést szolgálják. Azt szerettem volna megmutatni, hogy advent idején, ha sárban és latyakban is, de valahova megyünk, akár egymás felé, akár magunkba, befelé, amikor leülünk meginni egy csésze teát.
És szemben a novellákkal, ahol az öntudatlanság kerül sokszor a középpontba, a Neked hoztamban már az első vers arra int, hogy tudatosan éljük meg az ünnepet, mert „széthullunk, ha nem vigyázunk, ha nincs igaz ünnepünk”.
A tudatosság nagyon fontos. Az ünnepet akarnunk kell. A kötet ihletadója egyébként egy közös játékunk Gyurival (férjével, Dragomán Györggyel – a szerk.), amely egyben egy írói gyakorlat is. Ha látunk valamit, hazavisszük a másiknak: ezt láttam, neked hoztam, írd meg. Így mesélünk el egymásnak történeteket, amelyek akár évtizedek múltán kerülnek be egyikünk vagy másikunk szövegeibe. Nem csak tárgyakat lehet tehát adni. Ajándék lehet belehelyezkedni egymás bőrébe, egy levegőt szívni, de a karácsony persze a lét ajándéka is, a szent idő, amikor mindannyian kinyílunk, mert minden felfénylik. Ahogy egy szem, egy mosoly, egy arc is fénybe borul ajándékozáskor.
