A Nobel-díjas Krasznahorkai László 1999-ben megjelent Háború és háború című regényében egy vidéki levéltáros, Korin György a munkahelyén egy kéziratot talál, amely négy férfiről szól, akik a világtörténelemben bizonyos időpontokban és helyeken felbukkannak, és mindig háborúval és rombolással találják magukat szemben. Mit gondol, miért térnek vissza a háborúk folyamatosan az emberiség történetében?
Hérakleitosz, az ókori görög gondolkodó ezt pontosan látta; az 53. töredékében arról beszél, hogy a „háború mindennek atyja, mindennek királya”. A XX. századi német filozófus, Heidegger pedig erre építi a lételméletét, hiszen szembe kell helyezkedni a másikkal, akik nem mi vagyunk, hogy meghatározzuk magunkat. És ezzel máris megérkeztünk a háborúhoz. Ezért nem hiszem, hogy valaha is elkövetkezik az, amiről Immanuel Kant álmodott, vagyis a világbéke. De nekem még eszembe jut a szintén Krasznahorkai László egyik regényéből, Az ellenállás melankóliájából készült Werckmeister harmóniák című Tarr Béla-film, melyben egy kisvárosban összegyűlt emberek káoszba fordítják a települést egy vezető parancsaira. A filmben és a regényben leírt történések pedig, úgy tűnik, nemhogy elmúltak, hanem jönnek. Ami most zajlik, az se nem háborús, se nem békés állapot, az igazi küzdelem pedig nem a testek között zajlik, hanem a fejekben, és ez a résztvevőkben szül egy tehetetlen vágyat a megváltás iránt.
Akkor úgy látja, hogy az emberi természethez hozzátartozik, hogy mindig lesz háború?
Az emberi természet ilyen értelemben pontatlan kifejezés. Azt tudnám mondani, hogy az emberi léthez tartozik hozzá, mert pont az a lényeg, hogy az embernek alapvetően nincs természete, ezért föl kell magát fedeznie, meg kell magát határoznia, és meg kell konstruálnia azt, ami az emberi természete lesz. De ehhez a konstrukcióhoz az ember ellenséget keres, aki tulajdonképpen „hozzájárul” ahhoz, hogy tudjam, én ki vagyok. Az ellenség által határozom meg magamat.
Ha már filozófiai síkon mozgunk, akkor megkérdezném, hogyha a béke jobb helyzet, mint a háború, mégis miért zajlanak állandóan harcok?
Az emberi lét alapvetően konfliktusos. És bár a béke kétségtelenül jobb helyzet, hiszen olyan állapotot eredményez, melyben az értékek megteremtése, halmozása és egyáltalán az építés a jellemző, mégis a békében benne van a háború lehetősége, ahogyan a szépségben benne van az elmúlás és a rútság. Egy ponton túl pedig, amikor újabbnál újabb nemzedékek születnek, a harmóniát már nem lehet fenntartani. Mert noha „kidobtuk” a háborút, a következő generáció számára az visszatér. És most pont azt látjuk, hogy a második világháború emléke átalakult kommunikációs emlékezetből kulturális emlékezetté, aminek következtében kipusztultak az emberek tudatából azok a kollektív engramok (az emlékek fizikai lenyomatai – a szerk.), amelyek a háborúnak ezt a rettenetét tulajdonképpen átélhetővé és közvetlen tapasztalattá tették. És mivel az új nemzedék nem tudja, mit jelent valójában a háború, ezért könnyebben belecsúszik egy ilyen helyzetbe.
Az interneten viszont folyamatosan elérhető a múlt, a felhasználók olvashatnak a korábbi háborúkról, vagy dokumentumfilmeket is nézhetnek a témával kapcsolatban. Miért ismétlődik meg ennek ellenére a történelem?
Ahogy Tabi László humorista mondta: „Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek vannak. Egy újszülöttnek minden vicc új.” Ezt átfordítva, egy újszülöttnek minden tragédia új, vagyis az emberek nem tanulnak a korábbi generációk hibáiból. Másrészt a létfeltételek stabilak, amióta az ember harmincezer éve megjelent ezen a földi színpadon, azóta is ugyanazokkal a kihívásokkal kell megküzdenie – persze az idők során más és más ökoszisztéma vette körül. Ilyen értelemben véve én nem látok más alternatívát, a háborúk visszatérésébe bele kell nyugodnunk, mert az antropológiai állandók nem változnak. Egy ponton túl pedig a béke tarthatatlanná válik, azáltal, hogy azok a problémák, melyeket annak idején a szőnyeg alá söpörtek, egyszerűen felszínre kerülnek megint. 1945-ben béke lett Európában, de az igazi alapproblémák nem oldódtak meg, és pont ezt látjuk most az orosz-ukrán fronton. Illetve manapság a háborús hangulat felerősödésében nagy szerepe van a populizmus térhódításának, amelyet messzemenően kiegészít, alátámaszt és felgyorsít a közösségi média.
Miben térnek el szociológiai szempontból a XXI. század háborúi a XX. századiaktól?
Radikálisan mások. Az igazi nagy különbség, hogy régen a klasszikus háborúkat a szárazföldön, a vízen és a levegőben vívták, most pedig a kibertérben is vívhatják, és a fejlett technológia miatt emberekre sincsen szükség, hanem mesterséges intelligencia által vezérelt drónokkal is lehet támadni, melyek az emberi tudat közreműködése nélkül képesek eldönteni, hogy hova csapódjanak be, mit pusztítsanak el. Az ember tehát mint tudat és mint test kivonódik a harci cselekményekből. A másik különbség, hogy a háború sokkal globálisabb, mint valaha volt. Úgy mondanám, hogy jelenleg negatív globalizáció zajlik. Annak idején a globalizációhoz csomó pozitív asszociáció társult, hogy általa mennyivel jobb világ fog beköszönteni, amelyben kölcsönös megértés, a kultúrák egymásra hatása, gazdasági haszon és kooperáció lesz. És valóban voltak ilyen következményei, de egy ponton túl kiderült, hogy a negatív globalizáció erősebb. Gondolok itt a klímaproblémákra, a túlnépesedésre, és az abból adódó migrációra, illetve a kórokozó baktériumok/vírusok migrációjára is. Ilyen értelemben a világ sokkal betegebb lett, mint valaha volt, ez pedig visszahat a háborús cselekményekre is. Az a komplex rendszer, amit úgy nevezünk, hogy az emberiség élete a Földön, olyanná vált, hogy ha ebben a szisztémában egy ponton jelentéktelen változás történik, az képes összeomlasztani az egészet. Ha például Kínában valami történik, mint pár évvel ezelőtt a vuhani piacon, akkor annak az lehet a következménye, hogy Európában vagy Amerikában valami traumatikus esemény játszódik le. Tehát nagyon komplex a világ, és a kis változások kiszámíthatatlan, nagy változásokat képesek eredményezni – ezért sem tudjuk olykor megmondani, hogy egy háború hogyan jött létre, mitől van, meddig fog tartani, mert a rendszer maga komplex. Úgy érzem, mintha Hankiss Elemér, aki nincsen köztünk jó pár éve, ma is élne, mert ő ezeket a jelenségeket már előre megmondta, körülbelül húsz évvel ezelőtt. Ilyen szempontból teljesen érvényes, amit ő akkor leírt a bizonytalanság kora kapcsán. Ezért ami ma van, abból semmi, de semmi nem ad alapot arra vonatkozóan, hogy megmondjam, mi lesz holnap. Az idő teljesen cseppfolyóssá vált.
Mindenezek ellenére ön hogyan látja a jövőt?
A háborúnak Európában nyilvánvalóan egyszer véget kell érnie. De hogy mikor és hogyan, és azt követően, hogyan kezdődik újra, ezt én nem tudom megmondani, de azt hiszem, más sem.
Ön szerint Európában miért sikerült 1945-től egészen máig megőrizni a békét?
Ez feltétlenül a második világháború utáni francia–német kibékülésnek köszönhető, amihez csatlakozott Olaszország és a nyugat-európai országok java, így létrejött az Európai Unió magja, amely később bővült Kelet-Európával is. Az Európai Uniót tehát az egymásrautaltság felismerése hozta létre. Ami viszont hátrány, hogy közben megjelent a migrációs feszültség. A határ, mely a fejlett és a fejletlen világot elválasztotta, megszűnt. De a tulajdonképpeni problémát abban látom, hogy amikor az EU a kelet-európai országokat is beolvasztotta, akkor nem gondolta át, hogy egy menedzselhetetlen mennyiségű ország kerül egyetlen tárgyalóasztal köré egy szövetségbe. Ezért létrejött egy furcsa állapot, mely ha akarom föderáció, ha akarom, konföderáció – azaz szövetségi állam vagy államszövetség. De közben inkább csak egy bürokratikus vízfej. Amikor államtitkár voltam, és kijártam a Tanács-ülésekre, akkor rögtön láttam, hogy így lehetetlen tárgyalni. Egy hosszú, futballpálya nagyságú tárgyalóasztal mellett ült huszonhét ország minisztere, akik mind mást mondtak, ráadásul nem is tudtak azonos nyelven beszélni. Az Európai Unióban csak olyan dolgokban lehet megegyezni, mint a gyufás skatulya mérete, vagy az ásványvizes műanyag palack lecsavarhatatlan kupakja. Miközben, amit meg kellene oldani, az a védelmi politika. Másrészt a hidegháború viszonylag világos vonalat rajzolt, mely elválasztotta a két felet. A Nyugat bennünket úgy nevezett, hogy rab nemzetek, mi magunkat úgy, hogy béketábor. Mi pedig úgy hívtuk őket, hogy imperialisták, ők meg úgy nevezték magukat, hogy szabad nemzetek. De a különféle elnevezésektől függetlenül a határ világos volt. És ez bizonyos értelemben kordában tartotta a feleket, legalábbis Európában. Amikor viszont fölbomlott ez a rendszer, és megszűnt a határ, és szappanbuborékként szétpattant a Szovjetunió, akkor rögtön elkezdődött a délszláv háború, hisz az 1945-ös jaltai megállapodás Jugoszláviára nem vonatkozott. Bosznia-Hercegovina még mindig egy csendes háború állapotában leledzik. Ilyen értelemben véve semmi garancia nincs arra, hogy itt valamiféle békés jövőnek nézünk elébe. Annál is kevésbé, mert úgy látom, napjainkra az igazi nagy játékos Kína lett. Az összes lap az ő kezében van.
