Harminc évvel Dayton után: hamu alatt izzik a parázs Boszniában, Orbán Viktor csak súlyosbítja a helyzetet

Énnekem nem tetszik Orbán Viktor külpolitikája, ami Bosznia-Hercegovina felé van. Én köszönöm neki, hogy magyar állampolgár lettem, de nem szavazok rá, mert én nem adózok ott. Büszke vagyok rá, hogy magyar állampolgár lehetek, de a külpolitikájára nem vagyok. Nem egyformán gondolkozunk, hála Istennek! – mondja Vég Zoltán szarajevói idegenvezető az ilidžai idősotthonban. A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés 30. évfordulóján az országot megbénító etnikai politizálásról és nacionalizmusról beszélgetünk. És a magyar kormányfőről, aki a szuverén belpolitikáját sivalkodva védi a külföldi beavatkozástól, de szívfájdalom nélkül belegyalogol szintén szuverén országok belügyeibe.

– A politikusok csinálják a szembenállást. Azért csinálnak mindent, hogy hatalmon maradjanak. A nép önmagával jóban van, egymáshoz járunk – mondja Zoltán, és példákat hoz. A föderációban vasárnap zárva vannak a boltok, ezért Szarajevó szerb területére járnak vásárolni. Odamennek sertéshúsért is, ami a muszlim hagyományok miatt elvétve érhető el náluk.

Az idősotthon tágas hotelszobájában beszélgetünk Zoltánnal. Az elővárosban van családi háza is, de a rehabilitációs kezelések miatt ritkán van ott. Általában akkor találkozik a feleségével, amikor dolgozik, ilyenkor a párja tolja a kerekesszékét. Negyven év után sem hagyott fel a munkával, az utazási irodák és a magyar turisták ragaszkodnak hozzá.

Célkeresztben a magyar rendszámok

Harminc évvel ezelőtt ért véget Boszniában a legvéresebb háború, amelyet 1945 óta Európában vívtak. A 1995 novemberében kialkudott daytoni békeszerződés lezárta ugyan az öldöklést, de a bosnyák-horvát Bosznia-Hercegovinai Föderáció és a Boszniai Szerb Köztársaság etnikai alapú összeabroncsozása máig feszültségekkel teli. Senki sem tudja, mivé lennének a délszláv szikrák az Európai Unió Szarajevóban állomásozó békefenntartó erői nélkül.

A daytoni szignók évfordulója után két nappal választáson erősítette meg a szeparatista Dodik-párt kormányzását a szerb entitás. A balhés populista ezúttal nem indulhatott, bíróság tiltotta el a közügyektől, mert semmibe vette a nemzetközi főképviselő döntéseit. Olajat a magyar diplomácia öntött a tűzre még tavasszal, amikor a magyar terrorelhárítás Banja Lukában gyakorlatozó erői kerültek kínos gyanúba, miszerint az akkoriban börtönbüntetéssel fenyegetett Dodik kimenekítésére készültek.

A szóbeszéd a szarajevói Butmir tábor magyar EUFOR-katonáinak a misszióját is kockára tette. Orbán Viktor bajkeverését, amivel sivalkodva őrzi oroszpárti (vagyis kőolaj-vásárlással Vlagyimir Putyin háborúját finanszírozó) politikáját a külföldi befolyástól, de csizmaszárig gázol más ország belügyeiben, megsínyli a törékeny balkáni biztonság. Illiberális virtusát már a magyar járművek épsége is bánja.

Bosznia-Hercegovina a titói Jugoszlávia, vagyis a különutas balkáni szocializmus 1990 után szabaduló utódállamainak vesztese. Az alig több mint fél Magyarországnyi területen fekvő, nagyjából 3 millió lakosú és muszlim többségű szuverén állam a legnagyobb vérveszteséget szenvedte el a II. világháború óta, és harminc év után is mindennapos etnikai feszültségekkel él az egyedülálló alkotmányos rendben. Az EU-tagjelölti státusza ellenére gazdasága rosszul teljesít (GDP-értéken 114. az apró Izland és a szegény Szenegál után).

A két, már az eurózónában lévő ország, Szlovénia és Horvátország után Bosznia 1992-ben harmadikként kiáltotta ki a függetlenségét, de a Karadžić vezette boszniai szerbek és Slobodan Milošević szerb kormánya (mindketten háborús bűnökért feleltek Hágában, de Milošević meghalt az ítélet előtt) és a Jugoszláv Néphadsereg támogatásával etnikai védelem alá vették a sajátjaikat. Ez a bosnyákok és horvátok erőteljes kiszorításával, és ha máshogy nem ment, likvidálásával járt: 1995 nyarán Srebrenicában több mint nyolcezer bosnyákot, többségében férfiakat gyilkoltak meg. A népirtás tényét csak az ellenérdekeltek vitatják, és a szélsőségesek. Utóbbiak között Magyarország múlt év májusában (19 nemzet egyikeként) nem szavazta meg azt az ENSZ-határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánította volna. Szijjártó Péter így indokolt: nem szabad feszültséget szítani a Balkánon (lásd még: Dodik-imádat fényes nappal.) Egyébként 82 igen mellett 68 állam tartózkodott, az is egy megoldás lett volna. A nemmel viszont rákerülhettünk a Srebrenicai Anyák Egyesületének Potočari emlékparkba tervezett szégyenfa-tervére az orosz, a szerb, a belarusz, az észak-koreai és a nicaraguai minőség mellé. Söpredékek menedéke, „egy a jelszónk, tartós béke”.

Orbán Viktor békétlenséget szít

A szintén vajdasági születésű Juhász-Pašić Éva egykor az egyetem állatorvos-tudományi fakultására érkezett Szarajevóba. Azért oda, mert alig tudott szerbül, itt viszont csak a kivételes tanulmányi eredménye számított. Csaknem negyven év élettanoktatás után ugyanerről a tanszékről ment nyugdíjba tavaly. Ha szavazás volt, minden évben ő kapta a legjobb tanár díjat. Boszniai magyarként a nyugalmazott élettanprofesszor sem híve az orbáni külpolitikának.

– Orbán Viktor a legnépszerűbb külföldi politikus volt a daytoni szerződés megalkotója, Bill Clinton elnök után. Szerbek, horvátok, bosnyákok, makedónok, montenegróiak – mindenki tisztelte. Most jelentősen megnehezíti az életünket, hogy a politikája 2017 óta olyan, amilyen. Nekem sosem volt nehéz magyarnak lenni Szarajevóban. Lehet, hogy nehéz volt embernek, polgárnak, munkavállalónak lenni, de magyarnak nem. Minket elfogadtak, szerettek. Most magyarázkodnom kell. Először életemben. Száz évre visszamenőleg most a legnehezebb a magyarok helyzete a föderációban – komorodik el Éva.

Nemcsak a magyaroknak nehéz: a boszniai identitás általában is problémás, merthogy alig létezik, legalábbis egyetlen politikai erő sem tűzi lobogóra. A nacionalizmus közérthetőbb.

Számos fórumon osztotta meg a véleményét erről Asim Mujkić muszlim szociológus. A demokráciapárti professzorral az egyetem díszes rektori épületében, a Dayton 1995–2025 konferencián találkozunk, pár lépésre Richard Holbrooke főtárgyaló, amerikai külügyminiszter-helyettes és Erdoğan török elnök díszdoktori címétől. Azt mondja, hazánk mindig konstruktív szerepet játszott a régióban, a magyar álláspontváltás egybeesik az ukrajnai háború kitörésével.

– Orbán ekkor nyíltan Vučić és Dodik oldalára állt – mutat rá a professzor. – Mindketten radikális nacionalisták, és ahogy a szerb radikális nacionalizmus lerombolta Jugoszláviát, úgy ássa alá most Boszniát.

Korábbi kijelentése, miszerint nem tudja, mitévő legyen kétmillió bosznia-hercegovinai muszlimmal, több mint ijesztő. Különösen a hozzám hasonlókat dermesztette le, akik Magyarországon szinte otthon érezzük magunkat, és akik intellektuálisan Lukács György, Heller Ágnes, Bibó István és Kis János szövegeinek olvasása révén értek meg.

Az orbáni dorongdiplomácia említett pillanata 2021-ből való, és komoly ellenérzést váltott ki Boszniában. Husein Kavazović főmufti szerint „ha ilyen ideológiák válnak az egyesült Európa politikájának az alapjává, akkor az visszavet bennünket azokba az időkbe, amikor az európai egységet hasonló fasiszta, náci, erőszakos és népirtó ideológiákra építették, amelyek a holokauszthoz és egyéb szörnyű bűncselekményekhez vezettek.”

Ez az elszabadult orbáni muszlimozás-migránsozás agyrémének egyik szomorú emlékműve.

A mesterlövész sikátor

A boszniai háború, s benne Szarajevó négyéves ostroma (1992–96) a világháború utáni modern Európa leghosszabb véres konfliktusa, s egyben legsúlyosabb humanitárius kudarca. Három sztálingrádi csata belefért volna 1425 napjába. A Nagy-Jugoszlávia maradékába kapaszkodó boszniai szerbek szisztematikus öldöklése 13 952 áldozatot szedett, az elhunytak csaknem fele civil volt. A szerb mesterlövészek a magasabb épületekről, de még az 1984-es téli olimpia Trebević-hegyi bobpályájának teknőiből is tüzeltek a kimerészkedő civilekre. A dermesztő hírek szerint az embervadászathoz pénzes nyugati „sniperturisták”, orvlövészek is csatlakozhattak: idén novemberben indult nyomozás a józan ésszel nehezen felfogható gyilkosságok ügyében.

– A Sniper Alleynél még mi is felvettük a sisakot és a páncélmellényt – emlékszik a szarajevói ostrom napjaira Balogh László fotóriporter. – Egy kollégámat meg is lőtték. A páncélmellény ugyan felfogta a lövést, de akkorát esett, mint egy ház. Összetört a fotógépe is, ahogy eldobta.

Az első nemzetközi Pulitzer-díjas magyar fotóriporter 27 évig szállította a Reutersnek a világlapok vezetői fotóit. A rangos elismerést hírügynökségük vezető fotósaival, köztük Szabó Bernadett-tel megosztva kapta a menekültválság idején készített drámai fotójáért 2016-ban. A menekültellenes narratívába nem illeszkedő megközelítés miatt idehaza nem ünnepelte hangosan a kormány, de csendben sem.

– meséli László. – Ez addig tartott, mígnem az egyik kollégánk autóval fölrobbant. Ráment egy aknára. Nagy baja nem lett, de nem sokon múlott, hogy meghaljanak. Attól kezdve mindenünk volt. El is várták, hogy mellényben járjunk, amit nem tettünk természetesen. Azt gondoltuk, mi is egyek vagyunk a többiekkel, és ha nekik nincs semmijük, akkor miért legyünk mi kivételezett helyzetben.

Balogh László nem egyszer ment túl közel a halálos veszedelemhez. Az egyik emlékezetes pillanat a szarajevói repülőtér francia ellenőrzőpontjánál esett meg vele. Hálátlanul sík terepen.

– Persze, a hülye fotós nem megy páncélautóval, mert az lassabb, és nehezebb vezetni, ezért egy Lada Nivában ültem. Álltam a sorban, vártam, hogy történjen valami, amikor a fejem fölött egy centivel süvített el egy golyó. Berongyoltam a fedezék mögé, ahová a franciák nem engedtek be előtte, ordítottam is a parancsnokukkal – emlékezik a fotóriporter.

A lövés után vételezett egy üveg whiskey-t, a felét megitta egy szuszra. Csak ez segített.

Juhász-Pašić Éva családjával Szarajevóban élte meg az ostromot. Arról kérdezzük, hogy bosnyák muszlim ateista férjével kétnyelvűnek nevelték-e a fiukat, de válaszával váratlanul belecsöppenünk a háborúba. Akkor apadtak el a magyar szavak.

– A lakásunk már a háború második hónapjában találatot kapott – idézi 1992 áprilisát Éva. – Lukakkal a falakban nem lehetett áttelelni, így ismerősökhöz mentünk helyi menekültstátusszal. A nappaliban bosnyák, a hálószobában horvát család lakott, a gyerekszobában pedig én a fiammal. Férjem a sérült lakásban maradt, hogy ne foglalják el a Boszniából érkező menekültek. Ott volt öt gyerek, két kis bosnyák, két horvát, meg az én keverék fiam. Szó szerint foglyok voltak a lakásban. Ritkán engedtük ki őket, akkor is megbántuk. Muszáj volt elfoglalni őket. Én voltam a mesélő, körülöttem gyülekeztek a gyerekek háromtól hét évesig. Nem tehettem meg, hogy az én fiamnak magyarul mesélek, a többieket meg kihagyom. Ekkor maradt le a fiam a magyar nyelvről.

Egy év után tértek vissza a lakásukba az élelemhiány miatt.

– 1993-ban akkora volt az éhínség, hogy azt Európában el sem tudják képzelni. Fejenként fél kiló lisztet, másfél deci olajat kaptunk 15 napra humanitárius segélyből. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága által meghatározott minimális fejadagnak 2,5 kiló élelemnek kellett volna lennie, ezért mindig beletettek fél kiló szappant. A háború után köbméteres tömbben állt a szappan a pincében. Augusztusban kaptunk három 20 dekás húskonzervet. Egyet megettünk, kettőt eltettem karácsonyra és újévre. Szükség volt rá.

Úgy kellett élniük, hogy nem tudhatták, mikor lesz vége a vérontásnak.

– Ha arról az időszakról kérdeznek, 1993-ban nem érzékeltem a háborút. Csak azt tudom, hogy 10-15 napot járkáltam, mire fél kiló tejport tudtam szerezni a fiamnak. Jártam-keltem a Miljacka partján. Volt, hogy legyalogoltam 8–10 kilométert, hogy önzetlen nyugdíjasoktól kapjak 20 dekát.

A városban nem állt meg az élet, a tanítás sem szünetelt. Tömbösítve tartottak órákat. Tanítványt nem veszítettek, de egy ismerős háziorvos lányát az egyik hídon lelőtték. Éva családjában nem volt emberveszteség, a férjéében igen: 8 éves kislánytól a 25 éves fiatalemberekig.

– A férjem édestestvéreinek a gyerekei voltak. Semmi közük nem volt se politikához, se katonasághoz. Civilként haltak meg. Mindmáig nem dolgoztuk fel a háborút – mondja Éva harminc év távlatából. – A fiam 35-40 éves korosztálya is hordozza a sebeket. A generációm is tele van a poszttraumás szindróma minden következményével. Senki sem egészséges.

Etnonacionalista rémálom

1995 júliusa. Nedžad Avdić három golyó ütötte sebbel, félholtan feküdt a lemészárolt bosnyák férfiak és gyerekek között.

– Azokban a pillanatokban csak meghalni akartam, mert leírhatatlanul szenvedtem – idézi fel a halálközeli pillanatokat a ma 47 éves férfi. – Isten mentett meg, mert annyi katona volt, annyi automata fegyver dördült el. Nem gondoltam, hogy túlélem. De azt hiszem, a Teremtő mindig hagy valakit, aki tanúskodhat.

Avdić az apját és három nagybátyját veszítette el. Azon kevesek egyike, akik túlélőként visszaköltöztek a városba. A Srebrenica-Potočari Emlékezet Központ munkatársa. A 2000-es évek elején Hágában tanúskodott a népirtással vádoltak pereiben.

– Látjuk, hogy az ítéletek nem elegendőek. A népirtást nemcsak tagadják, hanem egyfajta diadalérzéssel, a háborús bűnösöket dicsőítve teszik. Isten megengedte, hogy túléljem, és bűn lenne békében élni valahol, miközben a gyűlölet és a gonosz egyre agresszívabbá válik. De soha nem használnám fel a tragédiámat arra, hogy még több gyűlöletet terjesszek. Az én szerepem, ha már küldetés, az lehet, hogy az emberek, különösen a fiatalok tanuljanak a tapasztalatainkból. Nincs olyan közösség, amely immunis lenne a gonoszra. Ez bárkivel bárhol megtörténhet. Nem csak mások tudnak gonoszságot elkövetni, mi is elkövethetjük, mert emberek vagyunk. Ezt fontos megérteni.

Nővérével könyvet írt A hágai tanú címmel. A népirtástagadókat a tudatosságuk és megfontoltságuk miatt rosszabbnak tartja, mint a háborús bűnösöket.

– Aki tagad, szándékosan a gonosz oldalára áll. Emiatt néha frusztrált vagyok, és persze érzek haragot, undort, de egy csipetnyi szánalmat is, mert a gyűlölet először azt pusztítja el, aki gyűlöl. Egy konfliktus esetén a régióban Bosznia ismét célpont lenne, mert az ország megosztása, amit az előző háborúban terveztek, nem valósult meg. Mi itt, Srebrenicában annyit vesztettünk, hogy nem tudom, mit élhetnénk még túl. Attól tartok, mások sokkal többet veszíthetnek. De remélem, nem fajul idáig a dolog.

Srebrenica, a kelet-boszniai bosnyák enklávé a földi poklot jelentette több tízezer civil számára. Szerbek által lefejezett csecsemők, gyerekeik szeme láttára sorozatban megerőszakolt anyák, erdőben meztelenre vetkőztetett és elvágott torkú fiúk, akkurátusan fejbe lőtt férfiak – nincs a bestialitásnak olyan foka, amit ne látott ez a véráztatta föld. És amit ne látott volna a 370 elégtelen fegyverzetű, tehetetlen holland kéksisakos.

Balogh László fotóriporter tavaly a Financial Timesnak dolgozott Srebrenicában. Óriásplakátot is látott, amin az állt: Srebrenica nem volt népirtás. Mind mondja, a szerbek folyamatosan tagadják a népirtást, és már a magyar kormány is így tesz. A délszláv szembenállás okáról sarkos véleménye van. Szerinte a horvátok, szerbek és bosnyákok is saját nacionalizmusuk áldozatai.

– Abban a pillanatban, ahogy a demokrácia bejött, jöttek a nacionalista idióták is, például a Dodik nevű. A Balkán mindig hotspot marad, bármikor történhet valami. Ezért Magyarországnak beleállni abba a nagy nacionalista kavarodásba, ami ott folyik, idiotizmus. Semmi közünk hozzá. Nem kéne háborús bűnösökkel jóban lenni, és fogadni őket – bírálja a magyar kormányt.

A gonoszságot az etnikai feszültségek szításában ragadja meg Asim Mujkić is, aki szerint az etnikai megosztottság ideológiai jege kétségtelenül olvad, de nem olyan gyorsan, mint szeretnék.

 – köztük politikai, bírói, biztonsági eszközökkel – vallja a szociológus.

Hadžibegić Vedad bosnyák jogász a békés együttélésért küzd. És bár nem tud magyarul, a Szarajevói Magyarok Egyesületének tagja (ahogy Zoltán és Éva is). Élete a balkáni-közép-európai népek keveredésének megnyugtatóan szép lenyomata (vö.: „mi nem vagyunk kevert fajúak”).

– Az identitás megőrzése nem csupán formális hovatartozás, hanem belső szükséglet: az ember természetes igénye, hogy megőrizze gyökereit, családi értékeit és hagyományait. A magyar közösséghez tartozás számomra tisztelet az édesanyám, a nagymamám és minden ősöm iránt, akik identitásom részét képezik – mondja Vedad, aki a sokszínű Boszniát ünnepelve évről-évre megemlékezik november 25-ről, az egységes államiság napjáról (a szerb köztársaság negligálja az ünnepet).

– A konfliktusmegelőzés nem a parlamentekben kezdődik, hanem a közösségekben, párbeszéddel, oktatással, kulturális együttműködéssel és kölcsönös tisztelettel. Ha minden közösség biztonságban és megbecsülve érzi magát, a szélsőségeknek nincs táptalaja. Európa ereje a sokszínűségben rejlik, Bosznia-Hercegovinában is – hangoztatja a Szarajevói Kanton nemzeti kisebbségek tanácsának alelnöke.

Tóth Szilárd János politológus azt mondja: Dayton a rendszer destabilizálásában érdekelt nacionalista politikai eliteket erősíti meg hatalmukban. Ők abban is érdekeltek, hogy külső fenyegetéssel riogassák saját etnikumukat, és ezzel a horvát, a szerb és a bosnyák nemzetiségek közötti megbékélést lassítsák, lerontsák. Ami nagyon nem jó.

Sokat elmond az utóbbi másfél év eseménysorozata a daytoni rendszer 30 éves örökségéről, és arról, hogy mennyire sikerült stabilizálni a bosnyák államot. A rendszer intézményesítette a szerb, a horvát, és a bosnyák etnikai csoport nacionalista vezetéseit, megerősítette a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke, Milorad Dodik hatalmát is. Dodik-rezsimnek vélhetően tudatos volt a stratégiája, amikor az országot irányító nemzetközi főképviselőt provokált. Rendelkezést hoztak ugyanis arról, hogy nem kell kihirdetni a közlönyben, és nem kell végrehajtani Bosznia-Hercegovina alkotmánybíróságnak és a nemzetközi főképviselőnek a rendelkezéseit. Ez nyilvánvalóan szembe megy a Dayton által szabályozott alkotmánnyal. Két forgatókönyv volt elképzelhető ezután. Ha nem szankcionálják Dodikék lépését, amire azért nem volt nagy esély, akkor nyertek, mert tovább bővítették a köztársaság autonómiáját. Ha viszont szankció éri Dodikékat, akkor az is győzelem, az elnök rögtön áldozati pózba tudja vágni magát vágni, és stabilizálni tudja saját választói bázisát. Mondván, itt az újabb bizonyíték arra, hogy a szarajevói kormányzat és a nemzetközi főképviselet elnyomja a szerbeket, csorbítani próbálja a politikai autonómiájukat.

A politológus szerint a kialakult helyzet még még annak ellenére is győzelem a Dodik-pártnak, hogy viszonylag súlyos döntést hozott a bíróság, bár nem olyan súlyosat, mint eredetileg tette. Első fokon ugyanis börtönre ítélték, amit végül pénzbírságra és a közügyektől való eltiltásra mérsékeltek. De talán még ezt is ki tudja játszani az elnök, mert a választáson ugyan csak az embere indulhatott, de a pártelnöki szerepét megtarthatta. Mindez plasztikusan érzékelteti, hogy daytoni rendszer miként ösztönzi a a nacionalista politikusokat. feszültséget fönntartására.

– A jövőre nézve három ismertebb szcenárió van – mondja a Balkán-szakértő. – Az egyik a „minden marad a régiben” forgatókönyve: a demográfiai és a gazdasági trendek még sokáig hatnak. Bosznia diszfunkcionális állam marad, elfogy, jelentéktelenné válik, és a romokon uralkodnak a régi politikai elitek. Ez borzasztó lenne, de erre látok a legtöbb esélyt. A második elképzelést a boszniai muzulmán közösség támogatja, amely azt mondja, az egész daytoni rendszert dobjuk ki. Ha azért ennyire rossz az etnikumközi viszony, sok a politikai konfliktus, mert etnikai kulcsok alapján, megbénultan működik a központi kormányzat, akkor legyen helyette többségi demokrácia. Nem meglepő módon ez a horvát és a szerb közösségeknek nem tetszik, mert szerintük egy bosnyák többségű rendszer leuralná a kisebbségeket. A horvát politikai elit által dédelgetett harmadik szcenáriónak azért látom kicsi esélyét, mert ha ezt megcsinálnák, akkor a bosnyákok föderális entitása csekély maradna. A horvát régió ugyan gyönyörűen illeszkedik a horvát határhoz, de az elszakadáshoz nincs valódi politikai akarat. Ez a megoldás kinyitná az ajtót a szerb szeparatizmusnak is.

Juhász-Pašić Éva szerint a háborús veszély emlegetése bizonytalanságban tartja az embereket, hogy arra szavazzanak, aki megvédi őket. A kisemberek többsége tisztában van azzal, hogy a háborús fenyegetőzés a hatalomféltő politikusok eszköze. Amíg ez a félelemkeltő politika uralkodik, nem lát kiutat.

– Egyszer már nagyot tévedtem: 1992 áprilisában, amikor már mindennel lőttek ránk, és mentem a munkahelyre, még akkor is azt mondtam, hogy ez nem háború, hanem erőszakos politika. Engedtessék meg, hogy másodszor ne tévedjek! Én a szerbekkel, a horvátokkal, a bosnyákokkal nagyon jól megvagyok. Nem látom a hajlandóságot, hogy egymásra lőjenek. A kisemberekben megvan a potenciál, hogy normálisan éljenek egymás mellett, ahogy évszázadokig tették, békében.

Dayton-süti

A békeszerződés aláírásának évfordulóján különleges eseményre készülnek a szarajevói Goethe Intézetben: a boszniai háború és az oroszok ukrajnai agressziója, a békemegállapodás és azok utóhatásainak kritikai vizsgálata a téma. „A most után – Navigálás a békében” című eseményt a kijevi intézettel és a Solomiya Magazinnal szervezték. Sebastian Wells berlini fotográfus azt mondja, a háború nem olyasmi, amit a térképen vagy egy műholdról látunk, amikor tudjuk, hogy ez nem érint minket. Ő gondolatban sorra veszi az Ukrajnában élő barátait, az összes odaveszett életet. Margarita Polovinko, az egyik munkatársuk, aki fegyvert fogott és belépett a hadseregbe, 31 évesen halt meg. Mindez egy nagyon-nagyon indokolatlan orosz birodalmi agresszió miatt. Ivanna Kozachenko művészeti író, szerkesztő szerint a szarajevói békefórum azért lehetséges, mert az ukrán katonaság küzd az orosz agresszió ellen.

Közben az intézet sötét termében Bojan Stojčić képzőművész Hope Hotel Phanton című rövidfilmje villódzik. A békeszerződés tárgyalóit elszállásoló ohiói hotelben forgatta.

Alapvető késztetést éreztem, hogy megnézzem, mit jelent az én bosnyák testem a mai Bosznia-Hercegovina születési helyén. Én voltam az egyetlen vendég a több száz szobás hotelben, ami tökéletes metaforája a tartalom és cél nélküli hatalmas békeszerkezetnek.

Ez egy állandó, ismétlődő indíték az elmúlt három évtizedben, és azt hiszem, nincs visszaút. Ez Európa új képe. Nemcsak Ukrajna, hanem Bosznia kontextusában is.

Bojan és egy videóhívásban bejelentkező washingtoni performance-művész Dayton-sütiket készít. A kiskanál hegyével szinte lassított felvételben helyezik el a megannyi színes, apró tortadarát. Fájdalmasan sokáig. Végül egyre türelmetlenül öntözik. Fájdalmasan türelmetlenül. De ők legalább megehetik az interkontinentális tortát, amit kisütöttek.