Eljött a drónok totális háborúja, és az ukránok most új fejezetet akarnak nyitni

2020. szeptember 27-én az azeri fegyveres erők elindították a Vasököl hadműveletet. Az örmények lakta Hegyi-Karabah feletti ellenőrzést akkor döntően a helyi fegyveres milíciák és az őket támogató örmény reguláris alakulatok gyakorolták. Az emberemlékezet óta vitatott hovatartozású terület nehezen támadható hegyi védvonalai miatt úgy szerepelt az első híradásokban, mint egy újabb elhúzódó háború véráztatta frontvonala. Ám a geopolitikai elemzők ezúttal nagyot tévedtek. Azerbajdzsán hadserege 44 nap alatt minden paraméterében felülmúlta az örmény fegyveres erőket. Döntőnek leginkább a dróntechnológia rendszerszintű használata bizonyult. Ma már tudjuk, ott a hegyekben a haditechnika új korszaka kezdődött, ami az ukrán frontvonal poklában mára a drónok totális háborújává fejlődött.

A kétezres évek elején a haditechnikai szakemberek már úgy beszéltek az ember irányította, de közvetlen pilóta nélküli eszközökről, mint amolyan elkerülhetetlen jövőről. Elméletek sokasága próbálta sorra venni az alkalmazás lehetséges területeit. Meglepő módon a szakemberek többsége az elektronikai hadviselés részeként képzelte el a drónok szerepét. Az élenjáró amerikai fejlesztések is leginkább a megfigyelésben, a vizuális és elektronikus hírszerzésben, területek feletti ellenőrzésben, valamint a célpontok kijelölésében és a célrávezetésben gondolkodtak.

Az amerikaiak csúcsdrónja, az MQ-9 Reaper mára bőven meghaladta elődje, az MQ-1 Predator eredeti képességeit. A húszméteres szárnyfesztávolság, a 23–42 órás repülési idő, az 1900 kilométeres hatótáv és az 1700 kilogrammos szállítható hasznos teher valóságos szörnyeteget jelent. Igaz az ára is kiugró: 32 millió dollárról indul, de speciális esetekben meghaladhatja a 700 millió dollárt. Vagyis olyan szédítően drága „háborús játékszerekről” van szó, amilyeneket nem sok ország hadereje engedhet meg magának. Ezzel meg is válaszoltuk azt, hogy miért folytattak a repülőgép formátumú óriások mellett a másik véglet irányába kutatásokat a nyugati világ katonai tervezői. Meg is születtek a tenyérnyi, vagy még apróbb, tíz-egynéhány grammos mikrodrónok. Ezek speciális helyszíneken, kis hatótávval a testesebb testvérek munkáját hivatottak előkészíteni. Szinte minden elképzelhető katonai funkció ellátásara történtek előrehaladott fejlesztések. A cél minden esetben az élőerő, az ember mint megóvandó érték távoltartása a fronttól, a közvetlen érintkezéstől volt. Az elméletek tökéletesen működtek, egészen a valóságos háborúkig, az igazi vizsgával felérő lövészárkos csatákig.

Az élet, pontosabban a háború, ahogyan minden mást, úgy a haditechnika fejlődését is új mederbe terelte. A II. világháborút követő évtizedekben a katonai célú kutatások voltak a technológiai fejlődés motorjai. A legszemléletesebb példa erre a repülés világa. A katonai repülők fejlesztőinek, amerikai, szovjet, európai mérnököknek köszönhetjük, hogy a mai polgári repülés a luxuskategóriától eljutott a mindenki által megfizethető közlekedésig. A drónok esetében az ukrajnai háborúval terelődött váratlan mederbe a fejlődés. A karabahi háborúban az azeriek által bevetett török Bayraktar drónok rendszerszintű alkalmazásuk révén sokkolóan hatékonyan elláttak minden fontos funkciót a felderítéstől, a csapásmérésig, a megfigyeléstől a célravezetésig. Ez látványosan működött az ukrajnai hadszíntéren is az első hónapokban.

Ukrajna lerohanásának első néhány hetét követően eljutottak a világhoz a felperzselt orosz menetoszlopokról készült felvételek. Miután kiderült, hogy az ukránok nem akarják megadni magukat, világossá váltak az új játékszabályok is.

 A vállról indítható Javelin önrávezető rakétákat, és a hasonló elven működő ukrán Sztrela páncéltörő rendszert még tudták értelmezni. A drónokat már kevésbé. Kiderült, hogy a teljes orosz hadtudomány – a haditechnikától a modern harcászatig – nem vett tudomást a világban zajló drónforradalom előjeleiről. Így fordulhatott elő, hogy nem vették komolyan amikor az ukrán hadsereg alakulatai között „civil” kezdeményezésként megjelent az első, quadcoptereket támadásra bevető egység.

Míg a világ számos fejlett államában dollármilliárdos költségvetésű programok eredményeként születtek meg a hi-tech drónok, addig Ukrajnában álcahálókkal rejtett bunkerbázisokon a napi harcászat tapasztalatait alkalmazták a filléres kínai hobbidrónok fegyverré alakításával. Robert Brovdi, apai ágon kárpátaljai magyar üzletember néhány tehetséges fiatal ukrán katonatársával létrehozta a Magyar Madarai nevű pilóta nélküli drónos alakulatot. A kezdeti garázstuning lassan fejlesztő, gyártó üzemmé vált. Az organikus fejlődés révén a Magyar katonai hívónevű parancsnoknak meg kellett szerveznie az online pénzgyűjtéstől a drónpilóta operátorképzésig mindent.

Azért érdemes ilyen részletességgel kitérni az ukrán drónforradalom kezdeteire, mert hiba lenne azt feltételezni, hogy ilyen értékek a semmiből születnek. Akik a világban katonai technikákkal, fegyvergyártással foglalkoznak, pontosan tudják, hogy a Szovjetunión belül milyen szerepet töltött be Ukrajna. A katonai fejlesztések jelentős része, maguk a repülőgépek, a repülőgépek és helikopterek hajtóművei, a rakéták mind ukrajnai szakemberek munkájának az eredményei. Így nincs mit csodálkozni azon, hogy a Magyar Madarai életre hívója mára az ukrán hadsereg Pilóta Nélküli Repülőgépes Erőinek parancsnokságáig jutott.

Három évvel ezelőtt még az ukrán hadsereg vezetésében is sokan csak legyintettek, amikor szóba kerültek a drónok. Úgy gondolták, bohóckodás az egész és inkább a hagyományos fegyvernemek fejlesztésére kell erőfeszítéseket tenni. Hogy mekkorát tévedtek, azt a háború kegyetlen valósága mutatta be. A pontosan vezetett, és videófelvételekkel dokumentált statisztikák szerint az agresszor haditechnikájának közel 80 százalékát, az orosz élőerő veszteségek felét drónokkal, vagy azok közreműködésével okozzák. Azon ma már senki sem vitatkozik, hogy az agresszor létszám- és haditechnikai fölényét ellensúlyozni a leghatékonyabban a hitech színvonalú modern fegyverek alkalmazásával lehet. De ebben az esetben nem kizárólag az eszközökről érdemes beszélni, hanem arról is, hogy mennyire megváltozott minden, ami a hadviselés taktikai részét illeti.

A drónoknak köszönhetően a harcmezőn a feleket egy 15-20 kilométeres senkiföldje választja el egymástól. E szürkének nevezett övezetnek egyik jellemzője, hogy az ellenség minden mozgását, minden aktivitását azonnal érzékelik. Korábban az orosz alakulatok a támadásaik többségét századnyi élőerő bevetésével, tankok és páncélozott csapatszállítók alkalmazásával, lehetőleg tüzérségi előkészítést követően indították. Ahogy a katonai akadémiák tankönyveiből tanulták. Sok vas, nagy tűzerő, nagy létszám, és mindezt koncentráltan, a frontvonal egy kijelölt szakaszára irányítva, elsöpörve minden ellenállást.

A II. világháborút követően a szovjet, és a napjainkig érvényes orosz támadó hadműveleti tervezésben minden e gondolkodásnak volt alárendelve. Tábornokok generációi úgy jutottak el a nyugdíjazásig, hogy nem ismertek mást, csak a szovjet Tuhacsevszkij marsall nevével fémjelzett „mély hadművelet” elméletét. Ugyan a tankönyvek tartalmát felfrissítették a német Wehrmacht hadtudományi okosságaival, de a lényeg máig érintetlen maradt. Hiába egészült ki a tudás a csapásmérés nagyobb távolságaival, a nagyobb tűzerővel, a légi támogatás elméletével és egy-két elektronikai képességgel, az alapvetésekhez nem nyúltak.

Pár hónap leforgása alatt kiderült, hogy a technológiai fejlődés mindenkit, támadó agresszort és védekező honvédőt egyaránt alkalmazkodásra kényszerít. A Bayraktar TB2 drónok például védteleneknek bizonyultak az elektronikai zavarkeltéssel szemben. Ami az egyik nap csúcstechnológia volt, az a következő bevetéskor béna vasdarabként vált irányíthatatlanná. Ezzel szemben az egyre nagyobb robbanótölteteket célba juttató quadcopterek fejlesztői gyorsabban tudtak reagálni a kihívásokra.

Napjainkra odáig jutott a fejlődés, hogy a három évvel ezelőtti „madarak” már mosolyt csalnak a szakemberek arcára. Az ukránok legújabb fejlesztései ma már a mesterséges intelligencia eszköztárát használják a drónok irányításában és autonóm célravezetésében. Ami a fejlesztések legújabb irányáról kiszivárgott, az arra enged következtetni, hogy a drága, speciális képességű pilóta nélküli repülőgép jellegű drónok mellett az olcsó, nagy tömegben gyártható, de modulárisan gyorsan újra és újra korszerűsíthető quadcopterek és sugárhajtású rakétadrónok iránt van a legnagyobb kereslet. Ez utóbbiak váltak az ukránok nagyobb hatósugarú, az orosz hátországot szisztematikusan romboló eszközeivé a saját gyártású szárnyas rakéta, a Flamingo és a ballisztikus Szapszan mellett.

Természetesen az oroszok tanultak a háború első éveiben elkövetett hibákból. Az iráni származású Shahed-136 drónokkal, mióta ráálltak a a sorozatgyártásukra, egyidejű, nagy darabszámmal végrehajtott támadásokkal okoznak fájdalmas rombolást a polgári infrastruktúrában. Kínai és iráni fő elemekből összeszerelve, már új nevén Geran-2-ként vetik be, miután jelentősen megerősítették az elektronikus zavarás elleni védelmét. A másik orosz fejlesztés először a fapadosságával lepte meg az ukránokat.

Ez annyira bevált, hogy ma már ukrán alakulatok is használnak Vespa-15 névre keresztelt száloptikás quadcopteres drónokat. Hatósugaruk 15–20 kilométer és minden nehézség nélkül kikerülik a dollár százmilliókért kifejlesztett rádióelektronikai zavarást végző radarokat.

Ne legyen kétségünk, hónapok kérdése, és mindennapossá válik az orosz-ukrán háború frontjain, valamint a hadban álló felek hátországában a rajokban végrehajtott dróntámadás. Állítólag 50–100 drón egyidejű, összehangolt csapásmérésével terveznek új fejezetet nyitni a drónok háborújában az ukránok. Egy ilyen művelet irányítását műholdas, radar-repülőgépes támogatás mellett, vagy akár anélkül, egy tapasztalt drónpilóta is el tudja majd végezni. Méghozzá úgy, hogy mondjuk a Moszkvához közeli kőolaj-finomítóra rárepülő drónrajt egy nyugat-ukrajnai bázison kávéját kortyolgató operátor irányítja. Egyedül.

És ez nem a távoli jövő. Ez a holnap, és már ma itt van a szomszédban.