Odáig jutottunk, hogy jelenleg Lázár János hódmezővásárhelyi jogász a Fidesz legfőbb teoretikusa. Felgyorsult az idő: Kövér Lászlót hónapok óta rejtegetik - pedig hogy fel tudta volna dobni az adventet meg a kampányt egy jóízű köteles beszéddel -, de arra is alig emlékszünk már, amikor még Orbán Balázs mutatta az utat mindnyájunknak – ő most féllegalitásba vonulva egy bírósági úton nettó hazugságnak minősített és betiltott agitprop-kiadványt dugdos éjszakánként a postaládákba (nemhiába pallérozódott a legjobb hazai jogi egyetemeken).
Egyszóval más jelentkező híján, Lázártól kell várnunk az ideológiai irányt. A dübörgő ménesek és száguldó vasparipák terelgetésében egyaránt otthonos miniszter úgy látja: a polgárok nem szöszmötölésre vágynak, hanem világos beszédre és cselekvőképes politikai akarnokokra. „A jelenlegi demokratikus intézményrendszer nem képes kiszolgálni a választói igényeket”, mondja, és rögtön fel is hozza jó példaként Orbánt, aki ezek szerint éppúgy kívül esik a demokratikus struktúrák hatósugarán, mint a másik megnevezett példakép, Donald Trump – rájuk van kereslet, meg a neonáci AfD-re. „Az embereknek elegük van a vacakolásból meg a pöcsölésből (sic!), rendet akarnak”: democracy at it best, szinte már látjuk magunk előtt, mennyivel jobb, amikor sokat látott fideszes lány- és fiúfuttatók helyett felkészült börtönőrök és más egyenruhások verik a gyerekeket a Szőlő utcában.
Komolyabbra fordítva a szót, kétségtelenül tapasztalható egy antidemokratikus (illiberális) trend Európában meg a világban, ebben Lázár Jánosnak tökéletesen igaza van.
Egyvalami nem látszik – pedig mondjuk Magyarországon, 15 év illiberalizmus után már bizonyára látszania kellene -: hogy ezek a (lázári szóhasználattal) nem pöcsölő vezérek bármit is megoldottak volna azok közül a problémák közül, amelyek a politika fősodrába lökték őket.
Vegyük például a Covid-járványt, amelyet Orbánék klasszikus rendőrállami megoldásokkal próbáltak kezelni, fegyveres felügyelet alá helyezve a hazai kórházakat a pandémia idejére. Mit sikerült vele elérni? Egyrészt nálunk szedte a kór messze a legtöbb halálos áldozatot, másrészt (és ez sajnos szorosan összefügg az előbbivel) Magyarország lett az egyetlen állam a fejlett világban, ahol a járvánnyal a betegágyaknál folytatott küzdelem a maga drámaiságával és – sokszor – kilátástalanságával egy az egyben kimaradt a médiából, elrejtve és eltagadva a valóságot a szemünk elől. A következményt ismerjük: a fél ország máig azt hiszi, hogy a Covid valójában nem is létezik, az mRNS-oltás pedig jobb esetben valami drága úri huncutság, rosszabb esetben lassan ható sejtméreg.
Mit tehetnénk, erre volt választói igény. Meg arra, nyilván az előbbi sikerek nyomán, hogy ugyanezek a fegyveresek vegyék át az uralmat (ugyanazon sikerminiszter vezényletével) a magyar államműködés másik nagy problémagóca, a gyermekvédelem javítóintézeti válságzónájában is. Mire lehet ennek nyomán számítani? Több felkészült pedagógus, pszichológus és segítő dolgozik majd az állam gondjaira bízott legproblémásabb gyerekek körül? És maguk az érintettek reményt kapnak rá, hogy az intézményrendszer vissza tud pótolni valamit abból, amiből család híján kimaradtak? Nyilván nem, ilyesmit nem is ígér senki. Ami ehelyett történik: még ridegebb parancsuralom, meg (a kormány reményei szerint) még kevesebb kiszivárgó információ a rendszerszerű benti borzalmakról.
S ha már az igények meg a megoldások: az illiberalizmus gazdaságilag is működésképtelen. A mintaállamok közül Argentína a földbe állt, az USA belassult, Magyarország (és Szlovákia) épp csak vegetál, Törökország inflációs sokkal küzd, Oroszországban a bérek és a nyugdíjak fizetése is akadozik, Kína pedig akkorát fékezett, hogy az egész világnak cseng a füle a csikorgástól. Ami működni látszik, az egyedül a demokrácia visszavágása/felszámolása a fokozódó káoszra és a választói akaratra hivatkozva. Amitől ugyan a világ egy szikrányival sem lett jobb hely, de legalább az autokraták jobban érzik magukat benne – 2025 végén nagyjából ennyi az, amit az illiberalizmus fel tud mutatni eredményként.