Hiszen olykor ez a legnehezebb, megadni a szövegnek az első löketet. És ahogy a fogorvosnak, úgy neki is mindig lesz munkája, mert amíg ember van a földön, addig szövegek is születnek sok-sok első mondattal. Ha már megírta ezt valaki (ha gyanakodnom kellene, akkor Cserna-Szabóra gyanakodnék), akkor lám, ez az irodalom jótékony hatása. Olykor elmossa a fikció és a valóság határait, és a jó sztorik szervesen beépülnek az életünkbe, bebújnak az emlékeink közé.
Vagy így, vagy úgy történt, de a lényegen nem változtat: egy jó barátság mindenből kisegíthet, bármilyen kátyúból kihúzhat. Még gyógyíthat is. Egy pillanatig sem becsülöm le az orvostudomány jelentőségét és szerepét, de abban is biztos vagyok, hogy a barátaim legalább annyit segítettek és segítenek a felépülésemben, mint a rafinált kezelések vagy a gyógyszerek. Nem könnyű erről írni, mert először a hálátlanságról kell beszámolnom. Volt egy időszak, még a betegség előtt, amikor nagyon begubóztam, talán csak azért nem ragasztották rám a bécsi remete címkét, mert elég nehéz teljesen elszigetelődni Európa egyik legnyugisabb, mégis eleven fővárosában. Magamra kényszerített magányosság volt ez, tele határidőkkel és a velük járó szorongásokkal, miközben teljesen elhanyagoltam azt a megtartó hálót, amit évek, évtizedek alatt szőttem magam köré sok szerencsének, véletlennek és némi tudatosságnak köszönhetően.
Sokan csak azt tekintik életműnek, ami kézzelfogható, amit úgy hagyunk magunk mögött, hogy más is bármikor megcsodálhatja: épületek, műtárgyak, könyvek, találmányok. Holott két olyan dolog is van, ami ennél többet árul el rólunk, bár jóval tünékenyebb a dologi világnál. Az egyik a történeteink, amelyek hálás kutyafalkaként követnek minket egy életen át, formálódnak és alakítanak, felépítenek és tükröznek minket, és amelyekből olykor kevesebbet vagy többet meg is osztunk a hozzánk közelállókkal. Néhány talán a halálunk után is fennmarad, néha még úgy is, hogy rég elfeledték, kivel esett meg. A másik pedig a barátok láncolata, azok az emberek, akiket képesek voltunk igazán közel engedni magunkhoz, és akik cserébe igazán közel engedtek magukhoz. Azt hiszem, az igazi „életművünk” ez: szerelmek és barátok szövedéke, amely a legtöbb boldog és önfeledt percünk őrzője és okozója, a közeg, amelyben félelem nélkül lehettünk önmagunk, amíg a szerepeink vissza nem húztak a hétköznapokba. A magányos, magának való ember, mindig is így véltem, eltékozolja az élet nagy lehetőségét.
A legfurcsább, hogy a munkamániás időszakban fel sem tűnt a hiányuk. Tipikus rövidlátás ez, amikor az előttünk tornyosuló gondokról hisszük azt, hogy halaszthatatlanul fontosak, holott elég lenne néhányat hátrébb lépni, hogy kiderüljön: a tornyok legfeljebb szerény kupacok. Lehet, hogy a rák nélkül nem léptem volna hátrébb, és még most is a leadási határidők rönkjei alatt hevernék, tán még elégedetten is a magamra rántott súly nyomása alatt. Hiszen a sok határidő olykor azt hitette el velem, hogy nélkülözhetetlen vagyok, ami talán a legnagyobb önhazugság. Önhízelgés, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom a családtól elvett idő miatt.
Csakhogy a barátok azonnal felhívtak, írtak, amint megtudták, hogy mi van velem. Nem tolakodóan, de határozottan jelezték: itt vannak, számíthatok rájuk bármiben, csak szóljak. Az amerikai filmek mindig olyan hatásosan képesek megjeleníteni az ilyen sorsfordító pillanatokat. Szól a zene, sírnak a hegedűk, kavarog a hó (legyen ez most egy téli jelenet), a giccsesre retusált táj szinte vigyorog a háttérben, amíg a szereplők könnyesen ölelkeznek. Nos, itt még hasonló sem történt, rendesen szét vagyunk szóródva a világban, ám a szavak mégis csodákra képesek: egy csapásra megteremtik a hiányzó közelséget a tátongó tér és az eltékozolt idő ellenére.
Karácsony van, és nekem idén ez a legnagyobb ajándék a fa alatt. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ne a dobozok mérete számítson. Ne érezzem rossz karácsonynak azt, amikor nem az én ajándékom a legnagyobb a fa alatt. Egyke voltam, aki nem akart osztozni a világon, és a szeretetet, ahogy azt az ünnep mai formája sugallja, centikben és kilókban mérte. Könyvnek persze ma is örülök, mint ahogy külön helye van a Dusi készítette figyelmességeknek, vagy a nejem által kiötlött ajándékoknak – ezek érzelmi értékét fel sem lehet becsülni. Viszont egy ideje azt képzelem a fa alá, ami a legjobb volt az adott évben, mintha az élet lepne meg a maga ajándékával. Volt, amikor családot hozott, új otthont és országot, kutyát és gyógyulást. Reményt, hogy jövőre egy kicsivel minden jobb lesz. Vagy legalább másként rosszabb. És persze remek első mondatokat meg utolsókat is, hogy gyarapodjanak a történeteink. És társakat, hogy legyen kiknek elmesélni.
