Nemsokára eljön az újévi fogadalmak és kívánságok ideje. Sejtem, hogy sokan a kormányváltást is beleszövik majd ebbe, még akkor is, ha egy friss felmérés szerint a teljes népességben többségben vannak azok, akik nem hisznek benne. Vagy meggyőződésből, vagy politikai józanságból, vagy puszta elkeseredésből. Én egy kicsivel többet kívánnék magunknak: visszatérhessünk végre a civil életünkhöz. Ne függjön az életünk a politikai hisztériáktól, leginkább azért, mert nincsenek politikai hisztériák, vessük le végre a harciasság kényszerű jelmezét, mert egyre kevesebb, amin fel kellene háborodnunk. Hagynánk végre a politikát azokra, akiknek ez a hivatásuk. Persze ehhez az kellene leginkább, hogy ne akarjon a politika folyton betörni az életünkbe, meg- és átszabni mindent, ami körülöttünk történik, gyanúsnak minősítve minden civil szempontot, szakmaiságot, hozzáértést.
Nyilván a kormányváltás sem hozná magával ezt automatikusan. Ezért kívánok még magunknak megértést is. Tudom, hogy mindkét oldalon van olyan réteg, amelynek szemében a túloldalon lévők egyes érveinek vagy nézőpontjainak megértése, netán elfogadása már-már árulással ér fel, mert ami „onnan” jön, az maga a sötétség. De enélkül nem fog menni. A gyűlöletté fajuló értetlenség ugyanis örök harcra kárhoztat minket újabb és újabb sebekkel. Ma szinte az is felfoghatatlannak tűnik, hogy mindkét oldalon vannak őszinte békepártiak (most komolyan, ki az, aki valóban háborút szeretne?), csak más elvek mentén szeretné, ha rendeződne a helyzet. Talán már az is megnyugtató lenne, ha felfognánk, hogy nem a célokon, hanem valójában a mikénteken vitázunk. Már ha vitázunk, és nem veszekszünk.
Kezdhetnénk például azzal, hogy elolvassuk Kepes András új könyvét (Igazad van), amelyben azt boncolgatja, hogy miért nem értjük egymást és miért ragaszkodik mindenki annyira a maga igazához. Minapi interjújában a diagnózist is igen pontosan állította fel: „Amikor valakinek nincs hiteles érvrendszere, csak a saját és környezete hatalmát és vagyonát akarja védeni, akkor legfeljebb azokkal hajlandó »vitázni«, akikkel egyetért.”
Emlékszem, eleinte abszurd kabarétréfának fogtam fel azt a megosztottságot, ami mára az életünk részévé vált, holott miért ne maradhatott volna meg ez csupán a politika szintjén. Miért ne fogadnánk el, hogy a rivalizáló ideológiák, világnézetek ellenére lehetne egy olyan közös tér, amelynek békéjét, normalitását ez nem túrhatja fel, nem szüntetheti meg. Persze ehhez el kellene távolodni a totális háború képzetétől. Attól, hogy a hatalom megtartása érdekében nincs érintetlen terület, minden csak és kizárólag a politikán, a hatalom gyakorlóin múlik. Hiányzik a vécépapír a kórházban: politika! Kiszáradnak a fák az utak mentén: politika! Másfajta történelmet tanul a gyerek az iskolában, mint amit szeretnék: politika! A békénk azon is múlik, hogy az életünk jelentős részét mikor választjuk le erről. A csőlátást mikor cseréljük le töprengőbb tekintetre, amelyik nem automatikusan siklik át mások felett.