Soós Viktória: Nehéz szülés

Nagymártonhegyi Emőke épp az alsóneműjét húzta vissza az öltözőben, amikor a nagyhangú asszisztens odaszólt neki a függönyön keresztül.
– Kismama, a szüléssel kapcsolatban osonkodjon már be a szomszéd rendelőbe is, okéska?
Nagymártonhegyi Emőke bólintott, de csak a függönynek, mert hallotta, hogy máris nyílik az ajtó, és már be is lépett a következő beteg. Elrebegett egy viszontlátást, kiment, és az utasításnak megfelelően bekopogott a szomszédos rendelőbe, amelynek az ajtajára csak ennyi volt felírva: „szüléselosztó”.
Mivel ez volt az első terhessége, fogalma sem volt, ez mit takar, de vett egy nagy levegőt, és elhatározta, hogy nem retten meg semmitől, és akárcsak a reggeli hányingerével, megküzd az egészségügyi bürokráciával is.
– Menjen csak be, kedveske, nincs most bent senki – szólt oda neki a takarítónő, aki a folyosó padlójára ragadt gyanús foltokat mosta fel épp. – Túl kell ám esni ezen, mint az első matekdolgozaton! – tette hozzá még biztatólag, és kinyitotta neki az ajtót. Egy nagyhangú, mackós típusú orvos ült az íróasztal mögött, köpenyéből átható cigarettaszag áradt.
– Jó reggelt, kismama! Hogy vagyunk?
– A szomszédból küldtek… – magyarázta Emőke. – Héthetes várandós vagyok – tette hozzá –, már van szívhang. Ez itt egyébként mi? – nézett körbe.
– Itt választunk szülést a terhességéhez. Rutineljárás, pár perc, és már mehet is.
– Miért kell választani? Nem lehet csak úgy a testemre bízni?
– A testére! Még mit nem! Hát hol élünk mi, az őskorban? Az orvostudomány azóta fejlődött már egy pöttyet, tudja? Ma már nincsenek meglepetések! Na, lássuk csak! – nyitott ki egy hatalmas, lefűzött mappát az orvos, amely az íróasztalán hevert vérvörös borítóval. – Mikor is fog szülni?
– Áprilisban.
– Április, április, ravasz a tavasz… Hmmm… Eléggé betelt már az áprilisi lista. – Lapozgatás, lapcsörgés. A férfi felnézett a szemüvege felett. – Sajnos rossz hírem van. Már csak nehéz szülések maradtak.
– Hogyhogy csak nehéz szülések? Nem az van, hogy fejlődött az orvostudomány? Minek vannak még nehéz szülések akkor egyáltalán? – horkantott fel Nagymártonhegyi Emőke, aki bár némileg megszeppent kismama volt, de nem veszítette el lélekjelenlétét arra nézve, hogy a szorult helyzetekben is kiálljon magáért.
– Az statisztikai eloszlást tiszteletben kell tartani! Ha mindenkiből csak úgy kicsusszanna a gyerek, hipp-hopp, akkor miből élnénk mi, orvosok? Arra nem gondol? Szóval nehéz szülés lesz, és kész.
– Császár? Irtózom a műtétektől!
– Nem feltétlenül. Kaphat például huszonnégy órás vajúdást. Na, azt megemlegeti!
– Az még beleférhet.
– De ballonos tágítással és a végén megindítás oxitocinnal!
– Az nagyon fájdalmas!
– Ha majd nagyon könyörög, adunk epidurált. De mellé fogjuk szúrni, ezért évekig fájni fog a dereka.
– Muszáj?
– Mondom, hogy már majdnem betelt az április. Örülhet, ha nem lesz maradandó károsodása. Tudta, hogy a szülésbe még manapság is bele lehet halni?
– Na, azért már mindennek van határa!
– Szerencsére nem minden hónapban muszáj valakinek elhaláloznia, így azt megússza.
– De jó. Ha már így megszenvedek, legalább a baba egészséges lesz, ugye?
– Azt itt nem tudjuk. Kopogjon át a szomszédos újszülöttelosztóba. A viszontlátásra, kismama! Áprilisban találkozunk!