Dönteni kell – Önállóságról és önazonosságról Fábri Annával

Lenyűgözően frissen és részletgazdagon emlékszik vissza az elmúlt nyolcvan évre, legyen szó a gyerekkoráról, egy-egy reggeli kávéról a Magvető Kiadó szerkesztőségében, vagy hogy mit olvasott az első gyermeke születése előtt.

Az az igazság, hogy jó a memóriám, de korántsem működik hibátlanul. Sok mindent teljesen elfelejtek, különösen olyan eseményeket, amelyek engem, de még inkább a hozzám közel állókat kínosan érintenek. De előállhat ilyesmi akkor is, ha megterhelően sok érzelem kapcsolódik az adott történéshez: az első találkozásra az apámmal, aki a születésem után négy évvel tért haza a szovjet hadifogságból, például egyáltalán nem emlékszem. Pontosan fel tudom idézni annak a táviratnak megérkezését, amelyben hírül adták, hogy apám újra Magyarországon van. Első találkozásunk pillanata azonban olyannyira túltelített lehetett, hogy egyetlen mozzanatára sem emlékszem.

Az életéről szóló könyv címe Varázslat és valóság, számomra azonban az életútját megismerve másik két fogalom is hangsúlyosnak tűnik: az önállóság és az önazonosság. Mintha e kettő a gyerekkorától egészen a szerkesztőként és egyetemi tanárként eltöltött éveiig végigkísérné a pályáját.

Ha szellemeskedni akarnék, azt mondhatnám, hogy igen, mindig is a saját utamat jártam, elvégre már négyévesen elindultam kifelé a városból ahelyett, hogy óvodába mentem volna. Az egyik kedves volt tanítványom meg is jegyezte, hogy tulajdonképpen már a gyerekkoromban ott van életem minden későbbi mozzanatának csírája. Lehet, hogy igaza van. Mindazonáltal ezt a fajta önállóságot nem úgy kell elképzelni, mint egy XIX. századi regény hősnőjéét, aki elhatározza, hogy ő akkor egyenes léptekkel a saját útját járja. Az azonban kétségkívül igaz, hogy a saját véleményem kialakítása és az ahhoz való ragaszkodás mindig fontos volt számomra.

A fősodortól való eltérést számos munkája kapcsán kiemelte: a könyveiben nem kapott helyet az úgynevezett „vörös farok” – a pártállami cenzorokat megtévesztő stilisztikai fogás –, és kerülte a kritikai realizmus emlegetését is.

Ennek csak az egyik magyarázata az önálló gondolkodásra való törekvés, a másik inkább ízlés kérdése. A véleményemhez mindig ragaszkodtam, és nemigen alakítottam ki álláspontot semmiről sem addig, amíg nem gondoltam át alaposan. Ez egyetemi hallgatóként is jellemző volt rám: az első két évem végére jutottam el odáig, hogy hozzá is szóltam az órákhoz, és vélhetően valami értelmeset is mondhattam, hiszen ennek is volt köszönhető, hogy később az egyetemen az egyszakosság (akkor még szinte példátlan) szabadságát élvezhettem.

A pályája nemcsak a saját gondolatainak következetes képviselete okán tanulságos, hanem női életútként is. A mából nézve is irigylésre méltó, hogy azokkal a témákkal foglalkozhatott, amelyek érdekelték, szerkesztőként pedig – korát megelőzve – még a home office előnyeit is élvezhette.

Ez óriási dolog volt, igen, és az életemben több ilyen szerencsés helyzet is megadatott. Ilyen volt a már említett egyszakosságom is az egyetemen, és ilyen volt munkáimban az időm szabad beosztásának lehetősége. Ugyanakkor az is igaz, hogy a lehetőségeket tudni kell használni: a kötetlen munkaidő sem való mindenkinek. Azért is szerencsésnek mondhatom magam, hogy csaknem mindig nagyon érdekelt az, amivel éppen foglalkoztam. Persze, szerkesztőként voltak „favágásnak” is felfogható munkáim, de legtöbbször még ezekben is találtam érdekességet. Így nem volt olyan nehéz megőriznem azt, amit ön önazonosságnak nevezett.

A pályája egyik legizgalmasabb része az a közel húsz év, amit a Magvetőnél töltött szerkesztőként. Az ott szerzett élményei és tapasztalatai nemcsak kordokumentumként szolgálnak, hanem technikai szempontból is izgalmasak: hogyan zajlott a könyvszerkesztés a hetvenes–nyolcvanas években, papírral, ragasztóval és ollóval.

Rémes volt. A lektori és a szerkesztői jelentéseket például öt példányban kellett legépelni. Ilyenkor beraktuk a papír alá az indigót – sokan ma már azt sem tudják, mi az –, hogy megsokszorozzuk az eredeti szöveget. Ha fordítva rakta be az ember az indigót, akkor a szöveg az eredeti példány hátoldalára került, és bizony ez velem havonta egyszer biztosan előfordult, és írhattam újra az egészet.

Úgy képzelem, hogy ez a fajta kézzelfoghatóság, a szöveggel való közvetlen munka egészen más viszonyt alakított ki nemcsak a szerkesztő és a szerző, hanem a szerkesztő és az adott szöveg között is.

És ez meg is látszik. Persze nem azt mondom, hogy ez a metódus így jó volt, de valóban, bár a szöveg nem olyan, mint egy szobor, amely kialakul a szobrász keze alatt, mégis van valamilyen technikai megformáltsága, anyagi jellege is. Amikor az ember kivágott papírdarabokból és ragasztgatott cetlikből rakja össze a szöveg újabb verzióját, akkor egészen más viszonya lesz hozzá. Ez az a viszonyulás, amit a mai szövegeken már nem érzek, ezekben a manuális feladatok, a hozzájuk tartozó figyelemkoncentrációval, a szerkesztőprogramra hárulnak. A későbbi könyveim – például a Teleki László neveltetéséről szóló – esetében persze már én is nagyban támaszkodtam a számítógépre, igaz, elsősorban a kutatásokban, de természetesen az írás folyamatában is. Mindez azzal jár, hogy nem kell fontolgatnom a javításokat, bármikor kitörölhetek és újraírhatok valamit, ez pedig már egészen más viszonyt mutat a szöveghez, alkotóként és értelmezőként egyaránt.

A magvetős időszakáról szólva jegyzi meg, hogy az akkori kortárs nyilvánosságban egyfajta „írói düh” dolgozott, mindenki könyvet írt. Lát hasonló folyamatot napjaink könyvkiadásában?

A könyves világhoz való viszonyulásom ma már inkább tartózkodó, azt azonban látom, hogy túl sok könyv van, különösen a harminc-negyven évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Amikor az első könyvem – Ciprus és jegenye. Sors, kaland és szerep Krúdy Gyula műveiben – 1978-ban megjelent, az eseményszámba ment. Manapság az, hogy több komoly lap is egy első könyves szerző félig tanulmány-, félig esszékötetével foglalkozzon, csaknem elképzelhetetlen. És ennek nemcsak az az oka, hogy nincs rá kapacitás, hanem az is, hogy az irodalom és az olvasók, illetve a kiadók közti viszony már egészen más.

Ha a könyvszakmához való viszonya tartózkodó is, az irodalmi nyilvánosság alakulástörténete és annak tanulmányozása meghatározza a tudományos pályáját. Napjaink irodalmi nyilvánossága is foglalkoztatja?

Az utóbbi 20-25 évet tekintve ugyancsak fontosnak tartom láttatni, hogy az irodalomnak is megvan a saját élete: az emberek, az olvasók kapcsolódnak egymáshoz, reflektálnak egymásra. Az irodalom kollektív alkotás, az író folyamatosan kommunikál a befogadóval, az írók is reflektálnak egymásra, egy mentális térben alkotnak, majd jönnek a tudorok, akik értelmezik a szöveget. De ma mintha kisebb csoportokba lenne zárulva az irodalom, azt is mondhatnám: (újra) decentralizálódott.

Érdekes módon mégis többször említi az életútinterjúban, hogy bár része volt a kortárs irodalmi nyilvánosságnak, mintha mégsem integrálódott volna bele igazán.

Egyrészt nem szerettem volna a része lenni. Anélkül ugyanis, hogy az ember komolyan kapcsolódna valamilyen csoporthoz, nehéz az irodalmi nyilvánosság részének lenni. Másrészt pedig abban a kulturális és irodalmi viszonylatrendszerben úgy éreztem, nem vállalhatom azt, hogy véleményt is mondok szövegekről, és közben egy adott csoporthoz is tartozom. Ebből fakadóan minden csoportosulástól távol tartottam magam, így sok mindent nem tudtam, nem láttam. Ugyanakkor szerkesztői munkám során számos érdekes és tehetséges emberrel kerültem közeli ismeretségbe, némelykor barátságba is. Szerkesztettem – többek között – Weöres Sándort, Örkény Istvánt, Mészöly Miklóst, Dobai Pétert, és 1971-től Mándy Iván állandó szerkesztője lettem. Ők és a kevésbé ismert szerzők egyaránt nagy hatással voltak az irodalomról és az irodalmi életről való gondolkodásomra.

Az egyetemi időszakáról olvasva is többször eszembe jutott, milyen sokszor megelőzte a korát, legyen szó a sétáló szemináriumról – amikor még nem léteztek városi séták – vagy a szerkesztési szakról, amelynek a tervét elkészítette még jóval azelőtt, hogy hivatalosan létrejött volna egy ilyen szak.

A szerkesztési szak tervét végül annak idején nem fogadták el, igaz, az még egy „klasszikus” szerkesztői szak lett volna, úgyhogy talán ez nem is olyan nagy baj. A pályámon végigtekintve egyébként több olyan téma is akad, amely korábban közel sem volt olyan népszerű, mint most, a viselkedéstörténet, a szalonok, a társas élet világa is ilyen. Itt pedig visszakanyarodhatunk a beszélgetésünk elejére, tudniillik az embernek döntenie kell, hogy azt csinálja, ami érdekli, vagy olyasmivel foglalkozik, amivel valamiféle hivatalos karriert futhat be.

Sokat foglalkozott női írókkal és nőtörténettel, a Valóság és varázslat pedig egy női életpálya szempontjából is figyelemre méltó olvasmány, amely nem hallgat el olyan intimebb témákat sem, mint a szülésélmény.

Nem állt szándékomban erre a „nőiségre” kihegyezni az életútinterjút, azt azonban szerettem volna, hogy a női lét és az hozzá kapcsolódó problémák hangsúlyosak legyenek benne. Sokat gondolkoztam azon, érdemes volt-e egy ilyen kötetet összeállítani az életemből, mivel úgy gondolom, az én életemben nincs semmi, ami kirívóan érdekes lenne. Ám mivel sokat foglalkoztam memoárokkal is, szerkesztőként és tanárként egyaránt, tudom, hogy egy korszakról az mondja el a legtöbbet, aki meg tudja jeleníteni önmaga beágyazottságát az adott korban. Ha ez sikerült, nem lehetek elégedetlen.