– Én egy nyírségi kisvárosban nőttem fel, egyáltalán nem művészeti közegben. A szüleim a közellátásban dolgozó, rózsaszín és kékgalléros alkalmazottak: édesanyám ápolónő, édesapám villanyszerelő. És bár a szocializációmnak nem volt része a művészet, gyerekkoromban a kézügyesség, a kézművesség, a jó rajzkészség már korán megmutatkozott, és ennek a családban is megvannak a gyökerei, mert nálunk mindenki ezermester. Ez a tehetség pedig arra sarkallt, hogy a debreceni Medgyessy Ferenc Művészeti Gimnáziumban tanuljak tovább – mondja Judit, aki akkor a kortárs művészetről még nem sokat tudott.
Ezen viszont változtatott, amikor az érettségihez közeledve, 2006 őszén megnyitott a városban a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ, melynek tárlatait az osztályukkal látogatták. Juditot ezekből különösen Bukta Imre 2007-es retrospektív tárlata fogta meg, és ekkor eszmélt rá, hogy mit takar a kortárs képzőművész fogalma. – Bár nem művészközegben nevelkedtem, mégis hamar tudtam kapcsolódni a művekhez, melyek megmutatták számomra, hogy a kortárs művészet nem egy techné, egy technika, hanem az a fontos, hogy az elkészült művel érzéseket és gondolatokat adunk át, és az eszköztár, amivel dolgozunk, jóval túlmutat a hagyományos médiumokon, hisz bármilyen anyag művészetté tud változni, ha azt megfelelő módon használja az alkotó.
Diploma után depresszió
Példaképe, Bukta Imre szemléletét később élőben is megismerhette, mivel a Képzőművészeti Egyetemen az ő osztályába került. – Imrénél a vidékiség központi téma, és mivel az osztályban többen voltunk, akik vidékről jöttek fel Budapestre első generációs művészekként és értelmiségiként, ezért nekünk ez a közeg otthonos és megtartó volt – meséli. Emellett a konceptuális művészet ragadta meg, és már hallgatóként készített olyan műveket, melyek egy adott koncepcióra épülnek.
Ilyen volt a 2015-ös, Bunker című diplomamunkája is, egy több száz régi tankönyvből álló installáció, amely az építés és az összeomlás közötti állapot illúzióját kelti, mivel diploma előtt álló fiatal felnőttként úgy érezte, hogy az évek kemény munkájával megszerzett tudása inkább instabil kártyavárként tornyosul fölé, mintsem szilárd bástyaként ölelné körül. A könyveket közösségi gyűjtés révén szerezte meg, majd a hatás fokozása érdekében egyformára csomagolta azokat, és a rendszerváltás előtti időket idéző füzetmatricákat helyezett rájuk, ezzel is utalva az oktatási rendszer korszerűtlenségére.
A könyvek köré pedig építkezési állványt állított fel, mely a játszótéri mászókákra emlékeztetett, így „hidalva át” a gyermekkor és a felnőttkor közti átmenetet, illetve ezzel a gesztussal a könyvek által szimbolizált elméleti tudásnak teremtette meg az ellentétét, a gyakorlati készségeket.
Mindezt azért tette, mert elkezdett aggódni, hogy mi lesz vele a diploma után, hogyan fog helytállni az életben, vajon sikerül-e a képzőművészeti szcénába beilleszkednie, illetve miből fog majd megélni. – Már diploma előtt elkapott az általam csak „diploma utáni depressziónak” nevezett szorongás, mivel több hallgatótársammal és ismerősömmel is kapcsolatban voltam, akik korábban végeztek, és közelről láttam a tortúrájukat, főleg azokét, akik ugyanúgy vidékről jöttek Budapestre, mint én. Szemtanúja voltam, hogyan kényszerültek diploma után olyan állásokba, amelyekkel fel kellett adniuk a művészetüket. Elkezdtem tehát én is érezni a pályakezdés nehézségeit, amit aztán a képzőművészeti munkáimban is megjelenítettem.Judit művészetében a játék és a játszóterek mint metaforák később is fontos szerepet kaptak.
Egy 2018-as, Függőhelyzet című munkája egy színes hinta volt, melynek ülőkéjéhez számos lánc kapcsolódik. A mű ezáltal az egyén „függéseit” jeleníti meg, hiszen a felnőttlét során számos kötelezettségnek kell eleget tenni, például pénzt kell keresni, hogy az ember fenntarthassa magát, de közben a személyes kapcsolataira is oda kell figyelni, a helyzetet pedig bonyolítja, ha az ember művész, hiszen akkor az alkotásra is időt kell szánni. – A kérdés, hogy melyek azok a láncok, amiket még el lehet vágni, hogy az egyén tudjon mozogni a hintán, de ne zuhanjon a földre. Az esetemben például az a dilemma, hogy ha elkezdek napi nyolc órát dolgozni, az nagyon sok energiát elvesz, ezért kérdés, hogy a szabadidőmet mivel töltsem, alkossak-e a műteremben, vagy inkább képezzem magam, esetleg járjak kiállításokra, vagy találkozzam a barátaimmal. Szóval nem tudom, mikor melyik dolgot vegyem ki, hogy még működjön az életem – mondja Judit.
Létrákkal fel, kígyókkal le
A Kígyók és létrák című munkája már a társadalmi mobilitásról szól, és az azonos című indiai gyökerű társasjáték alapján készült. Tavaly a budai The Space galériában is kiállított mű konkrétan egy játszóteret ábrázolt, amelyen színes, létra alakú mászókák és fakígyók keresztezték a teret, míg a száz mezőből álló játékteret homok borította. Utóbbi az életben való előrehaladást szimbolizálta, a játékosok célja pedig az volt, hogy a lehető leggyorsabban elérjék a százas mezőt, ahol a javak felhalmozása jelképesen megtörténik. De akárcsak a valóságban, itt is voltak nehezítő és könnyítő tényezők: a táblán elhelyezett létrák az előrejutást, míg a kígyók a visszaesést szimbolizálták. A kiállítás viszont máshogy is megidézte a valóságot: a résztvevőknek a játék megkezdése előtt a galériában egy kis zsákból dobókockát kellett húzniuk, melyek mindegyike egyedi számozású volt.
A csupa 5-ös kocka az elitet jelképezte, a csupa 1-es a mélyszegénységben élők korlátozott helyzetére utalt, így az előbbi csoport akár három dobással is célba érhetett, míg a másik folyamatosan visszacsúszott a pályán.
De emellett voltak kevert számozású kockák is, amelyek a különböző társadalmi osztályok lefelé vagy felfelé történő mobilitási lehetőségeit mutatták be.
– A játéktéren emellett a homokot egy nagy csepp alakban terítettük szét Éber Márk Áron szociológus A csepp című könyvére utalva, amely a félperifériás magyar társadalom osztályszerkezetét egy olyan csepphez hasonlítja, amely az elmúlt négy évtizedben egyre inkább elnyúlt. Ezzel azt ábrázolja, hogy hazánkban a társadalmi mobilitás nagyon nehézkes, nagy valószínűséggel abban az osztályhelyzetben maradunk, amelybe beleszülettünk. Ezzel szemben szokták hangoztatni, hogy az ember a saját szerencséjének a kovácsa, mintha minden attól függene az életben, mint egy társasjátékban, hogy mennyi erősséget tudsz elsajátítani, és mennyi gyengeséget tudsz redukálni. Én nem azt állítom, hogy az egyénnek nincsen ráhatása az életére, csakhogy nem árt látni, hogy ezek a társadalmi összefüggések sokkal nagyobbak nála, és emiatt a legtöbb életpálya zárt marad.
