– Milyenek az első benyomásai a venezuelai beavatkozásról?
– Sokfélék. Úgy érzem, igazuk van azoknak, akik úgy érvelnek, a nemzetközi jogot be kell tartani, egyetlen ország sem teheti meg, hogy behatol a másik területére, és elrabolja az elnökét. Nyilván nem lenne jó, ha mások is követnék ezt a gyakorlatot, márpedig egy ilyen akció egy nagyhatalom részéről szinte felhatalmazást ad rá. Ugyanakkor tudjuk, hogy Nicolás Maduro diktátor volt, a venezuelai lakosok örömujjongásban törtek ki a bukását látva, ünnepelnek otthon és emigrációban. Ezzel együtt az Egyesült Államok jótündéri szerepe megkérdőjelezhető, hiszen nagy olajkincshez jutott most hozzá.
Persze érdekből is lehet jót tenni. Lassan véget érnek a zászlólengetések, és kiderül, merre is mennek a dolgok.
– Mégiscsak jobb, ha az USA zsákmányol ki egy országot?
– Ezt azért nem mondanám, de úgy tűnik, egyelőre előnyösebb lehet a venezuelaiak számára. Ami valahol abszurd, hiszen az olajkészlete miatt elvileg egy gazdag országról van szó. Különös, hogyan sikerült így lezülleszteni. De egy ilyen helyzet megítélésénél ma keveset számít a racionalitás. Akik gyűlölik Donald Trumpot, és sokan vannak, most sem fognak tapsolni neki. Én sem mondanám, hogy szeretem, de azért megkockáztatom, hogy
jobban járt az USA és a világ, hogy most ő lett az elnök, és nem Kamala Harris. Akármennyi őrültsége is van, meg populista, hazug, a világ vezetőivel való kapcsolattartás, kiegyezés elég jól megy neki.
A gázai háború lezárásában fontos szerepet játszott, kérdés, mennyire tud majd békét kikényszeríteni Ukrajnában. Én adok még neki kreditet.
– Amit eddig elmondott, jól rímel a Substack-csatornáján olvasható cikkei szemléletére. Szereti sok oldalról megközelíteni, értékelni a jelenségeket. Ez bizonytalanságot jelez, vagy tudatos módszer?
– Kicsit mindkettő. Már nem emlékszem igazán, minek a hatására, de jött a megvilágosodás, hogy a világ borzasztó képlékeny, sokféle igazság fortyog benne, többféle nézőpontból szemlélünk dolgokat. De ezt igyekszem nem abszolutizálni, mert azzal sem értek egyet, hogy nincs semmilyen objektív igazság. Kell lennie sok mindennel kapcsolatban, mert ha nincs, akkor minden szétesik, elfolyik, mindenkinek igaza van. Így meg szerintem nem lehet élni. Csak közben fontos, hogy ne legyek szűk látókörű, dogmatikus. Mert nekem is megvan a saját buborékom, tisztában vagyok vele, hogy a gondolkodásomnak hol vannak a korlátai, mivel nehéz szembesülnöm, mit nehéz elfogadnom.
– Hogyan határozza meg a saját buborékját?
– Csak ismételni tudom, amit elmondtam már párszor: fővárosi értelmiségi vagyok. Ha pejoratív jelentést kap, akkor is. A magyar vidék problémáival nincs szerves kapcsolatom. Sokan mondják még, hogy Amerika-fanatikus vagyok. Kétségtelen, hogy vonz valami ahhoz a világhoz, leginkább szellemileg. Furcsa, mert sosem jártam ott, Európa kulturális városaiba szeretek utazni, az amerikai tömegkultúrától meg kifejezetten idegenkedem. Talán arról van szó, hogy a közösségi médiában leginkább amerikai újságírók, politikai kommentátorok, influenszerek közegében tudok rágcsálni engem érdeklő kultúrharcos témákat, amelyeknek Európában még nincs komoly súlyuk.
– Érdekes fejtegetést írt a csatornáján a baloldaliságról. Először azt éreztem, baloldali indulat, keserűség hajtja, de a végén elbizonytalanodtam benne.
– Én nem mondanám magam baloldalinak. Bár olyan anya nevelt fel, aki szocialistának definiálja magát. Az erős szociális védőhálóban én is nagyon hiszek. Az államnak biztosítania kell ezt az embereknek, a leszakadókat minden erővel meg kell próbálni visszaintegrálni a társadalomba. Egyébként van, aki azt mondja, jobboldali vagyok. Ezzel is óvatosan bánnék, noha igen, vannak konzervatív értékek, amelyekkel azonosulni tudok. Az egyéni felelősségvállalást például nagyon fontosnak tartom, ami persze nem azt jelenti, hogy ha valaki utcára kerül, segítségre szorul, az magára vessen. A nukleáris család is alapérték számomra, nem félek kimondani: egy édesapa, egy édesanya és a gyerekek. De nincs problémám a homoszexuális párok házasságával, ahogy az örökbefogadói szerepükkel sem, mert tőlük is szeretetet kap a gyerek, sokkal többet, mint amit akár egy jól működő állami gondozás nyújthat. És a nemzeti öntudatot, büszkeséget sem tartom szitokszónak. Valahogy patriótává formálódtam. Szóval van bennem baloldali meg konzervatív kötődés is. Leginkább úgy érzem, klasszikus liberális vagyok, a jelző 19. századi értelmében. Sose mondanám viszont, hogy középen állok, mert az olyan semmilyen.
– Mit gondol a társadalmi hierarchiáról, a teremtéssel eleve elrendelt rendről?
– Nem vagyok hívő. Nem tudok egy isten által teremtett rendről beszélni, amelyhez alkalmazkodnunk kell. Inkább afelé hajlok, hogy a természetnek van valamilyen rendje, és a társadalmi szabályok valamennyire ebből fogannak. Így például az is, hogy a férfiaknak, a nőknek mi a szerepe, hogyan működnek a kapcsolati dinamikáink.
– Akkor most talán ismét a jobboldal felé közeledünk. Amit mond, hogyan jelentkezik a családi életben?
– Egy édesanyának és édesapának máshogy kell részt vennie a gyerekek életében, máshogy kell őket nevelnie. Szerintem ha nem muszáj, az apa ne menjen a gyerek születése után gyesre, mert úgy gondolom, biológiailag a gyerek jobban kötődik az édesanyjához, nem múlik el nyomtalanul a hasában töltött kilenc hónap. A szülést együtt élték meg. Ne mondja senki, hogy ez semmit nem jelent a gyereknek.
– A társadalmi életben, munkában is lát különbséget férfi- és női szerepek között?
– Visszafordíthatatlan az emancipálódás. Ami persze nem baj. Ezzel kapcsolatban sokszor képmutatást látok a magukat jobboldalinak valló nők körében. Ugyanúgy szeretnek dolgozni, ők is felépítenek maguknak egy karriert, és közben nagy elánnal hangoztatják, hogy „nekem a családom a legfontosabb”. De ettől még nincsenek otthon. Úgyhogy ezeket a szerepeket újra kell gondolni.
Én örömmel megcsinálom, hogy tiszták legyenek a ruhák, ki legyen takarítva a lakás, elmegyek bevásárolni, teszek ételt az asztalra. Csak munka mellett mindez igazságtalanul nagy terhet ró rám, ha egyedül az én feladatom.
A feminizmus így sem áll közel hozzám, sok esetben szinte már átcsap a férfiak gyűlöletébe. Nem értek egyet a kvótákkal sem. Számtalan esetben fordul elő, hogy a standardot lejjebb teszik a nők könnyebb bejutása miatt. Könyvek, sorozatok üzenik a nőknek, hogy nincs szükség férfira, hogy a párkapcsolat, a házasság, a család csak teher, béklyó számukra. Ez nem jó, az elmagányosodás irányába terel minket.
– Billenjünk akkor vissza a baloldalhoz. Miért érdekelte a helyzete?
– Számomra is elgondolkoztató a baloldal mai gyengesége, és fölmerült bennem, nem játszik-e szerepet ebben, hogy mindenáron próbálja áthangolni magát. A régi bal a munkásosztály, a bérből és fizetésből élők helyzetéről, szakszervezetekről, osztályharcról beszélt. Ehhez képest a mai, megújulni kívánó baloldal fontos, mégis marginálisabb problémákra fókuszál. Különböző kisebbségi csoportok helyzetére. Átköltöztem Józsefvárosba, amely egy balos kulturális központ, és az ikonikus helyeken főleg szivárványos zászlókat meg a transzmatricákat lát az ember. Nagyon fővárosi értelmiségi buboréknak tűnik, amivel foglalkoznak. Pedig sok embernek ma is kifejezetten megélhetési problémái vannak. Nagy szükség lenne a munkavállalók érdekképviseletére, főleg a multinacionális cégeknél. Szerintem nagy probléma, hogy a technikai fejlődés következtében a munkaórák elkezdtek kitolódni, szétfolyni. Szinte folyamatosan elérhetőnek kell lenni, mert ott a telefon a kezünkben, bármikor kereshetnek, lehet válaszolni e-mailre, üzenetekre. A klasszikus baloldali elképzelést, hogy eltűnik minden hierarchia, mindenki szabadon kiteljesedik, utópisztikusnak érzem. De az igazságtalanságokkal, visszaélésekkel fel kell venni a harcot. És készülni kéne azokra a lehetséges társadalmi változásokra is, amelyeket az MI okozhat.
– Egy másik cikkében a fiatalok új bulizási szokásairól, a soft clubbingról ír. Éjszakázás, piálás helyett kávézás napfényben…
– Ez is egy kétoldalú dolog. Egyfelől jó, ha nem kábítózunk, nem iszunk orrvérzésig. Másrészt viszont így elvész valami lényegi dolog a partikultúrából. Nem az alkoholra, fűre, drogra gondolok, hanem olyan formákra, amelyekben határokat feszegetünk, keressük önmagunkat, megéljük spirituális ébredésünket.
– Megfogalmazható a mai fiatalok generációs életérzése?
– Szerintem nagyon bizonytalan most a világ, bár talán mindig is az volt. A szüleim ugyan állítják, hogy az ő életükben kiszámíthatóbb volt minden. Ha keményen dolgoztak, látták, hova juthatnak el. Ma nagyon sok fiatal azt érzi, kilátástalan a helyzete. Dolgozunk, dolgozunk, dolgozunk, nagyon sok pénzt elköltünk az albérletekre, és utána semmi nem marad a zsebünkben. Ha meg nem költözünk el, az se jó. Hogyan juthatunk így előbbre, hogyan biztosíthatunk magunknak egy átlagos polgári életet? Hogyan tudnánk fenntartani egy családot, miből veszünk lakást, autót, hogyan mehetünk el néha nyaralni? Nem látszik biztonságos, kiszámítható út a karrierépítésben sem, ettől is sokan szoronganak. A szüleim számára a diploma még egyfajta életbiztosítás volt. Ma már elég könnyű megszerezni, a képzés leértékelődött. Ha a cégek ránéznek a diplomára, már nem ájulnak el tőle. Volt olyan irány, hogy akkor legyen minél több belőle, de az sem segít feltétlenül. Úgyhogy nem meglepő, ha kicsit nihilista a generációm. Amire csak rátesz a globális felmelegedés rémképe. Rengeteg szorongást, komoly mentális problémákat okoz. Úgyis meghalunk hamarosan, semminek semmi értelme. Vannak, akik lázadnak, az úttesthez ragasztják magukat, de a legtöbben úgy érzik, itt semmit nem lehet tenni.
– Ha valami csoda folytán mégis lehetne, mondjuk miniszterelnöki pozícióban, merre indulna el?
– Újságírói munkám miatt járnom kellett a vidéket, beszélgettem emberekkel, ki tudtam dugni a fejem a buborékomból, jobban látom már, milyen vidéken létezni. Nagyon nagy probléma, hogy sok helyen nincs infrastruktúra, az emberek nem tudnak se dolgozni, se szórakozni. Átgondolt munkahelyteremtésre, beruházásokra lenne szükség, hogy az élet visszatérjen, majd felvirágozzon, ne kelljen költözgetni ide-oda. Az oktatási rendszert is megreformálnám, a központosítás megszűnne, az iskolák visszakapnák az autonómiájukat, ismét 18 éves korig tartana a tankötelezettség.
Persze a polgári demokratikus intézményrendszert is helyrepofoznám. Bár bevallom, mai formájában nem értek egyet az általános választójoggal.
Értem elvileg a szerepét a demokratikus döntéshozatalban, csak amikor szavazhatnak tanulatlan, tájékozatlan emberek is, akiknek sokszor még a saját nyomorukról sincs igazán fogalmuk, azt nem tudom a demokrácia kifejeződéseként értelmezni. Széles rétegeket lehet befolyásolni, megtéveszteni, lassan már csak emodzsikban politizálunk. Szerintem tesztet kellene mindenkinek kitöltenie arról, hogy mely pártok indulnak, mi a programjuk. A döntő többség nyilván sikerrel venné ezt az akadályt, de aki elbukik, ne szavazzon. De a politikusokra is ráférne egy szakvizsga.
