Tarr Béla úgy tudott kultikus művésszé válni, hogy szinte kizárólag alkotásait, filmjeit tárta elénk. Azokat lehetett nézni, azokról lehetett beszélni. Ez rendkívül mély társadalmi érzékenysége mellett egy másik felfedhetően rokonszenves vonása volt. A többiről mi, nézők nemigen tudhatunk. Egynémely sznobok, akik az alkotók bálványozásán keresztül tudnak közel kerülni műveikhez, persze megtalálták, mit istenítsenek benne. De nekik is filmes értékeket kellett perszonifikálniuk. Igen, Tarr igazi filmalkotó volt, aki vele akar foglalkozni, annak a munkáit kell boncolgatnia. És ha vállalkozik erre az útra, könnyen megtalálhatja a párbeszédet a rendező művészi világával. Formai és esztétikai szinten egyaránt. Jól bizonyítja ezt Kovács András Bálint 2013-as könyve, A kör bezárul. A kiváló szerzőnek ebben a kimerítő elemzésben sikerült feltárnia az életmű alakulásának dinamikáját, meghatározó pontjait, és Tarr filmnyelvének strukturális és poétikai formálódását.
Az eszköztár finomságaiba e szűk helyen nem érdemes belemenni. A lényeg a dokumentarizmus sajátos stilizálása. A fokozatos elmozdulás a naturalisztikusan tárgyszerű, „valóságrögzítő” ábrázolástól egy annak bizonyos hatáselemeit poétizálva megőrző, elvonatkoztatottabb művészi világ megteremtése felé. Már korai „szocio” filmjeiben (Családi tűzfészek, Panelkapcsolat) is megfigyelhető, hogy Tarr számára az emberi személyiség több társadalmi sorsánál. Nem hagyományos lélekábrázolással, de hangsúlyosan figyeli hősei minden rezdülését, a lefojtott belső világ bilincsfeszítéseit. Egyre inkább épít a sűrítő színészi plasztikára, majd a környezet nyomasztó naturalitását is mind tudatosabban formálni kezdi. Az „eredmény” a Kárhozattól kezdődően (Krasznahorkai László írói segédletével) az ember és életterének sajátos, már-már organikus elidegenedettsége, az otthontalanság hosszú beállításokkal időben és térben végtelenné tágított állapota.
A folyamatba némi bölcsészspiritusszal beilleszthető egy kevésbé ismert munkája, Shakespeare Macbethjének 1982-es tévéadaptációja is. Elfogadható Kovács állítása, hogy a rendező itt lehetőséget kap kísérletezésre a stilizációs, „színpadias” megoldásokkal, és az elektronikus technikának köszönhetően a hosszú beállításos komponálást is kedvére ízlelgetheti. A tévéfilmet a budai Vár alatti alagútrendszerben vették fel, a rendező azonban nem foglalkozik még a tér, a környezet kibontásával. A kamera a szereplőket követi csupán a folyosókon és a megnyíló terekben, a hangsúly az ábrázolt közeg zártságára, szűkösségére kerül. A történet hőseivel együtt szinte fulladozik benne. Mindegyik karakter az arcába és a felsőtestébe sűrűsödik, arcukon zavar, rettegés, a szavak zaklatott ritmusban törnek elő belőlük. A forgatókönyvírói munka során pedig Tarr Béla Hranitzky Ágnessel magából a darabból is szívott ki levegőt, amikor egyórás adaptációt formáltak belőle. Megfosztva minden tágasabb történelmi dimenziótól, cselekménybonyolító elágazástól, kizárólag Macbeth és felesége sorsára fókuszálva. A feldolgozás mégsem egyszerűsödött sem sekélyes lélektani drámává, sem didaktikus parabolává, és legkevésbé iskolai oktatóanyaggá.
Nehéz értékelni ezt a produkciót egy olyan kiemelkedő életmű fényében, amely maradandó részévé vált a magyar kultúrának. Fejtörést okoz már azt is megítélni, megáll-e a saját lábán, mennyire igényli az eredeti mű ismeretét (amire remélhetően még sokaknál van esély). Helyenként szédítő követni a cselekménykomplexumok pörgését, a néző úgy érezheti, keresztülrángatják egy drámán, amelyben ő Shakespeare-rel szeretne elidőzni. Majd kiderül, itt az igazi élmény az utóhatásban keletkezik. Megmarad az emberben egy erőteljes művészi kép, amelyet napokig hordoz magában. Még álmában is rátörhet Cserhalmi György gyötrelmes, menekülő agresszivitásának villódzása. Nem hagyja nyugodni, töprengésre kényszeríti. S eközben visszatalál Shakespeare-hez, a klasszikus drámához is, csak újszerű dimenzióban érzékeli. Nem a hatalom világa tekint rá, amelyet racionálisan eltolhat magától, kívülről szemlélve, kedvére aktualizálva. Önmagát látja szűk életterében őrlődni. Ahol eleve elrendelt engedelmessége, fegyelmezett szolgalelkűsége alatt folyamatosan susognak a felfelé törekvés hangjai. Nagy ember, úr is lehetnél! És egyszer csak, önmaga számára is váratlanul, elszédítik. Kitör alávetettségéből, megöli a Királyt, és a helyébe lép. Ám azonnal visszaretten mindettől. Nem mer, nem tud Király lenni. Képtelen élvezni szabadságát, hatalmát. Lelkiismeretes szolgaként nyomasztja a bűn, tébolyultan botorkál az önvád szűk labirintusában. Nem hatalma megtartásáért gyilkolja környezetét, a bűntudat csápjaitól akar szabadulni. És gyengesége szégyenétől. Hogy valójában fél az uralkodástól. Megváltás számára a bukás. Tarr Béla talán kiforratlan, de merész és kíméletlen Macbeth-interpretációja egy lázadásba tüzelt csinovnyik halála. Vajon milyen drámát írt volna Shakespeare egy Tarr-film alapján?
