Nem úgy múlik az idő

1931. október 31-én mutatták be a Broadway-n az Everybody's Welcome című musicalt, amiben Frances Williams a premier után még pontosan 139-szer énekelte el. Júliusban promócióként Rudy Vallée-vel felvette a Victor Records, de visszhangtalan maradt. Komponistája Herman Hupfeld egész életét a New Jersey-beli Upper Montclairben töltötte, pont olyan bárzongorista volt az 1922-ben épült Robin Hood Inn fogadóban a Valley Roadon, mint a derék Sam a Casablancában. Akkori törzshelyén ma az emeleten büszke emléktábla hirdeti: itt született az „As time goes by”. Sem a 32-es Binnie Hale-interpretáció, sem az, hogy Elisabeth Welch előadta standup-jában, sem a Brunswick Records Jacques Renard zenekarával készült, a slágerlistán a 13. helyig kapaszkodó változata nem mentette volna meg a feledés „hullámsírjától” – ha nem készül el 42-ben a Casablanca.

Hogy került a dal a legendás filmbe? Murray Bernett 1938-ban az Everybody Comes to Rick’s-hez, egy Párizsban és Észak-Afrikában játszódó darabjához inspirálódni Franciaországba utazott. Megdöbbentette a nácizmus arrogáns cinizmusa, és a lakosság egy részének kollaborációja. Egy délfrancia bárban volt tanúja a jelenetnek, mikor világgá induló előkelőségek és csodában reménykedő menekültek a várakozás közben egy fekete zongorista játékát hallgatva múlatták az időt. A szállodába visszatérve ötletként beírta a kéziratba. A Joan Alisonnal közösen jegyzett darabot azonban – színpadra sosem állították – megvásárolta a Warner Brothers, meglátva benne egy hatásos háborúellenes script lehetőségét.

A 40-es években e tematika filmjei többnyire „két kaptafára” készültek. Az egyik változat etalonja lett a Casablanca, az ellenállás héroszainak dicsőítése, ahol még a kétkulacsos francia rendőrfőnök is a jó oldalra téved végül. A magyar szinkrontörténet kapitális baklövése marad örökre, hogy a zárójelenetben az angolszász kultúrában közismert szállóige, az „egy szép barátság kezdete” (az eredetiben: „Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship”) helyett a „Louis, maga éppen olyan szentimentális, mint én” hangzik el.

A másik pólus legkiválóbbja a brit-amerikai noir, a 49-es Carol Reed rendezte Harmadik ember. Mindkét stáb csak előző este készült el a másnapi forgatás végleges scriptjével, de az angolok Graham Green vezérletével utána még elindultak a bécsi éjszakába, másnap meggyónandó bűnöket elkövetni. Ezért filmjükben dokumentarista hitelességgel ábrázolják a még romos várost. A Casablanca viszont Michael Curtiz rutinjával összetákolt, tipikus hollywoodi mozi lett, szolid költségvetéssel, a felvételek piacostól, repterestől, Rick’s Caféstól egy filmgyári hangár „Patyomkin Casablancájában” készültek.

Reed filmje a háború teremtette „exlex” helyzetet gátlástalanul kihasználó emberek története, amihez egy a Práterben felfedezett citerás és a vursli frigyéből született ellenpontozóan abszurd muzsika telitalálatnak bizonyult. A Casablancához Max Steiner „érzékenyítő” zenéket komponált az akkor népszerű orosz közmondás szellemében – helyi „tájszólással” a „When your heart’s on fire, smoke gets in your eyes”, azaz: ha a szíved lángol, a szemedbe száll a füstje.

Egy dal azonban kimaradt. A jelenetet az eredeti scriptben szereplő As time goes by-jal korábban felvették Ingrid Bergman előre jelezett elfoglaltsága miatt. Ráadásul az, hogy „Játszd újra Sam” – ami Woody Allen vígjátéka címeként is visszaköszön – el sem hangzik. „„Play it once, Sam, for old times' sake” (Játszd el egyszer, Sam, a régi idők emlékére) – kéri Ilsa, és Dooley Wilson, aki főállásban James Reese Europe bandjében dobolt és énekelt, mellékállásban pedig musicalszínész volt, épp a Desz-dúr akkordbontásba kezdett, mikor a tiltott dalt meghallva Rick felbukkant. (Wilsonnal a zenészsztrájk miatt felvétel sem készülhetett, az RCA Vallée 31-es változatát adta ki újra, ami azonnal listavezető lett). A filmben végigvonuló „vezérmotívumot” a stúdiózongorista, Jean Vincent Plummer játszotta el. Újraforgatni nem lehetett, a stúdió pedig nem áldozta be sztárját, ez a dal megmenekülésének igaz története.

Ami sosem lett a virtuóz jazzerek kedvence, nem számít a gyakran játszott standardnek. Miért adta elő mégis saját változatát Billie Holiday, Jimmy Durante, Louis Armstrong, Frank Sinatra, Natalie Cole és még Bob Dylan is? Mert ha az eredeti szentimentális dal intróját és a harmadik versszakot elhagyja valaki, akkor arról szólt, hogy minden korban, mikor túl gyorsan történnek a dolgok, az újdonságok hajszolása közben az ember hajlamos alábecsülni az élet fontos apróságait.

A jobb bárzongoristák máig repertoáron tartják, és ha Ilsa kérné, mindkét verziót el tudnák játszani.