végkielégítés;körkép;Dunaújváros;felmondás;Dunaferr;dolgozók;

Nem is olyan régen még demonstrációt szerveztek a dolgozók a gyár elé, mára már a végkielégítés is elfogyott

Dunaferr: mindent áthat a szomorúság

Az acélmű dolgozóinak lassan fél éve mondtak fel, a végkielégítések elfogynak, a cég bezárása a város üzletein is nyomot hagy.

Tapintható, érezhető Dunaújváros mindennapjain is, hogy az egykori vasmű, a Dunaferr működése megszűnt, és mintegy 3000 ember lényegében egyszerre maradt munka és jövedelem nélkül. "Látom például, hogy kisebb szolgáltatók, vendéglátók is bezárnak. Persze nehéz lenne megmondani, hogy ezek a történések mennyire vannak közvetlen kapcsolatban, de az ember vélhetően nem áll messze a valóságtól, ha azt feltételezi, hogy azért ezek az események nem nevezhetők egymástól függetlenek. Már csak azért sem, mert a vasműnél az utolsó hónapokban is a havi bértömeg mintegy 1,5 milliárd forint volt, sőt, nem is olyan régen ez még bőven 2,5 milliárd forint környékén mozgott. Most ez az összeg hiányzik a város életéből, üzletmenetéből. Úgy vélem, ez is hozzájárul ahhoz, hogy a kereslet csökkent, és a helyi szolgáltatóknál ez a forrás nem „csapódik le” – mondta lapunknak Magyar Zoltán, a Dunaferr DV Vasas Szakszervezeti Szövetség elnöke.

A dolgozók körében - érthetően - nem a jókedv az úr. Még akkor sem, ha vannak olyan hírek, amelyekről első körben Mészáros Lajostól, a térség országgyűlési képviselőjétől, illetve Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminisztertől lehetett hallani. Ezek szerint tárgyalásokat folytatnak szakmai befektetőkkel, akik „üzemeltetnék és újraélesztenék” a vasművet. Ennek érdekében egyébként 60 embert valóban visszavettek – mondta az érdekvédelmi vezető. Hogy az esetleges adásvételt előkészítsék, az eszközöket bemutassák, ám hogy munkájuk mennyire lesz tartós és hosszú távú, azt nehéz lenne előre látni. Félek, sok a bizonytalanság ezen a téren – tette hozzá.

Idevágóan Magyar Zoltán megjegyezte, hogy egyébként

amióta ezek a hírek napvilágra kerültek, a szakszervezetet és a dolgozókat hivatalosan egyáltalán nem keresték meg, semmilyen értesítést nem kaptak.   

Hiteles információval így gyakorlatilag jelenleg nem rendelkeznek. Miután viszonylag rendszeresen a szakszervezeti vezető is bejár az egykori Dunaferr területére, azt azért érzékeli, hogy van mozgolódás és láthatóak érdeklődők, de érdemben több információval nem bírnak.

Némi reménysugarat ez jelent a dolgozóknak, mert egyébként körükben a szomorúság és a letörtség dominál. Immár nagyjából fél évvel a cég bezárása és a leépítések után vagyunk, már a felmondási idő is lejárt a dolgozóknál, a végkielégítési források pedig elfogynak, ez magyarázza hitevesztett hangulatukat. Ami érthető is, mert a tapasztalatuk és az érintettekhez érkező visszajelzések szerint a környéken a szabad munkahelyeket lényegében teljesen feltöltötték, már nincs nagyon hol munkát keresni. És ez nemcsak a városra, de a környékre, például Dunaföldvárra vagy a Duna másik oldalára is igaz – tette hozzá Magyar Zoltán. A vállalkozóvá válás érdekében indított programok után sem kapkodnak tömegek – folytatta. Tízes nagyságrendben vesznek ezeken részt, ami az elbocsátott 3000 emberhez képest csepp a tengerben. Sikerről ezen a téren egyáltalán nem lehet beszélni. Ugyanez mondható el az állam által szervezett egyéb tanfolyamokról, átképzésekről, ahol körülbelül százan lehetnek az egykori dunaferresek.

Ezzel együtt sokan mégsem hagyják el a várost. Egyszerűen ide köti őket a családjuk, ide köti őket az ingatlanjuk, és emiatt nem akarnak elmenni. Bíznak valami pozitív fordulatban, mint amilyen az említett újraindításról szóló hírekben rejlik, bár ezek sok bizonytalanságot hordoznak magukban.

Összességében tehát az sem jellemző, hogy az emberek máshol keresnének megoldást.

Persze vannak olyanok, akik így tettek, és találtak már munkát. Vannak információk arról, hogy többen – elsősorban mérnökök – Pakson az atomerőműben, míg karbantartók a százhalombattai finomítóban helyezkedtek el. És jól is érzik magukat ott. Ez mindenképpen árnyalja a képet, hiszen aki rendezte a sorát, az jellemzően nem keresi a szakszervezetet. Azok fordulnak hozzájuk, akik bajban vannak – magyarázta Magyar Zoltán –, és valamilyen támaszt keresnek. Felvetésünkre, hogy külföldre mentek-e korábbi alkalmazottak, annyit mondott: mindössze néhány ilyen esetről hallani, de aligha meglepő, hogy ők sem a szakmájukban helyezkedtek el.

Egy további sajnálatos fejleményre is ki kell térni – tette hozzá.

A bezárás óta több helyről lehetett hallani, hogy egykori dolgozóknál egészségügyi problémák ütötték fel a fejüket, és azokkal kell szembenézniük. Ez olykor kifejezetten súlyos, és bizony ez is gátja a munkavállalásnak. 

Mindezeket hallva és tapasztalva pedig aligha túlzás azt mondani, hogy átható szomorúság lengi be az egykori vasmű dolgozóit és családjaikat. Nehéz lenne megmondani, mikorra változhat meg mindez.

 A kínai cégek nyomulásának újabb mérföldkövéhez érkezett a globális üzleti világ.