Tétek és esélyek áprilisban – Már nem az a kérdés, hogy Orbán Viktor vagy Magyar Péter, hanem hogy van-e még visszaút a civilizációba

A jobboldal szerencséje

Nehéz talán elhinni – különösen, ha valaki Fidesz-szimpatizáns –, de a legjobb, ami a magyar jobboldallal történhetett, Magyar Péter felbukkanása.

Kezdjük kicsit messzebbről, hogy érthető legyen. Az 1989–90-es rendszerváltás nem egy népi mozgalom volt, hanem inkább különböző elitcsoportok kiegyezése a választók feje felett. A többség azonban úgy volt vele, hogy rendben, csinálják. A szocialista berendezkedés nemcsak nálunk reccsent meg, hanem mindenhol, és akkoriban hihetőnek látszott, hogy egy működésképtelen modellt cserélünk egy jobban működőre. És abban is hittünk, hogy ha nem is lesz tökéletes az új rend, a demokrácia, a verseny, a szabad sajtó stb. majd kiigazítja a hibáit. Mindenesetre az volt a hallgatólagos közmegegyezés, hogy ha elviseljük az átmenet óhatatlan veszteségeit, cserébe idővel egy nyugatias berendezkedésű és életszínvonalú országot kapunk.

Azóta elmúlt 36 év – több, mint a teljes Kádár-rendszer –, és az ígéretnek csak az egyik fele (a veszteség) teljesült. Az sem egyértelmű, hogy egyáltalán jó felé haladtunk-e közben, annak ellenére, hogy Orbánék is nyugati típusú fejlődést ígértek. Meg lehet nézni a Nemzeti ügyek politikája című, 2010-es választási programjukban: „Egy olyan Magyarország jövőképét érdemes felrajzolni, amely az élet meghatározó területein már a nyugat-európai működés jeleit mutatja”, „Ez tisztességes munkahelyeket és tisztességes béreket jelent, olyan oktatási rendszert, amely megfelel a magas nyugati normáknak”, „A nemzeti ügyek kormányának fontos feladata lesz megújítani szövetségét a Nyugattal”.

a nyugati orientáció pótlékaként összebarkácsolt orosz–kínai vircsaft, a migránsozó-rothadónyugatozó fedősztori meg az előzőektől korántsem függetlenül négy éve helyben járó gazdaság az árulás mellett annak következményeit is milliók számára tette nyilvánvalóvá. (Az az érv nem illik a helyzet komolyságához, hogy ez már nem ugyanaz a Nyugat – de, ugyanaz: továbbra is a legfontosabb külső vonatkoztatási pont, és az alapértelmezett választás mindenkinek, ha munkáról, tanulásról, kulturális vagy innovációs teljesítményről van szó.)

Mivel ezt a veszteségeinkből összetapasztott, hólabdaszerű csődtömeget már egy ideje a jobboldalt kisajátító kormánypárt görgeti, törvényszerűnek tűnhetett, hogy az inga innen majd balra leng. Hogy mégsem így történik, annak részben a baloldal (hiánya) az oka, részben viszont az, hogy 2024 tavaszán Magyar Péter besétált a Partizán stúdiójába, és ezzel váratlanul létrejött egy előjel és előzmény nélküli jobboldali alternatíva, tömegesen vonzva azokat, akik nem akarnak részt venni az árulásban.

amikor a hatalmasok nem tudták teljesíteni a választóik egyébként nem túl magas erkölcsi elvárásait. A kegyelmi ügy a tankönyvi példája ennek az ismétlődő mintának, Magyar Péter pedig annak, hogyan kell a kínálkozó alkalmat kihasználni.

Orbán és a Fidesz morális elbukásának alapesetben maga alá kellett volna temetnie a jobboldalt, ugyanúgy, ahogy 2010 után a baloldallal történt. A magyar jobboldal történelmi szerencséje, hogy 2024 februárjában, amikor a hullaszag áthatóvá vált, a jobboldalon volt egy bevethetőnek tűnő cserejátékos – a baloldalon pedig nem. Hogy ehhez egyetlen ember is elég volt, az sokkal többet mond el az országról, mint Magyarról, és egyben feleslegessé is tesz mindenféle szócséplést árnyékkormányokról, pártprogramokról, szakértői kompetenciákról, kormányzóképességről. Ha a Tisza nyer, az azért lesz, mert az embereknek elegük van Orbánból, Magyar Péternek pedig elhitték, amit eddig egyetlen régi ellenzéki kulcsszereplőnek sem hittek el: hogy meg tudja szabadítani őket tőle.

A baloldal pechje

Nem véletlen az sem, hogy nem hittek másnak. Magyarország fejlődése nem 2022-ben szakadt el először a régiós versenytársakétól: az igazán komoly lemaradást, amelyből máig nem tudtunk kikecmeregni, 2005–2006-ban szedtük össze. A lengyel példa azért tanulságos, mert nemcsak analógiát mutat, de a különbségeket is fölerősíti. A szélsőjobbra sodródott „nemzeti” kormányerőket ott is egy középjobb formáció váltotta le, a jobboldalnak náluk is szerencséje volt. Történelmi okok miatt ugyanakkor ott a nyugati minta oroszra cserélése fel sem merülhetett – ez az igazi szerencse. A 30 éve szakadatlan gazdasági fejlődésben élő Lengyelország esete (ahol 2022 óta több mint 12 százalékkal nőtt a bruttó GDP, miközben nálunk alig 4-gyel) nemcsak az Orbán-féle magyar modell valós teljesítőképességét árazza be, hanem a hazai rendszerváltó elitét is. Egyben pedig azt is megmutatja, hova lehetett volna eljutni, ha semmi mást nem tesznek, csak megcsinálják – legalább – a kötelező házi feladatokat.

Próbálkozások sem nagyon voltak rá, hogy létezzen, a koncepció és a ritmusérzék pedig mindig hiányzott: az LMP például jókor érkezett, de sokáig nem tudta eldönteni, hogy az MSZP vagy a Fidesz helyét szeretné-e elfoglalni (hogy hova jutott ezzel a stratégiá­val, azt ismerjük), a többi kísérletet pedig említeni sem nagyon érdemes.

A DK-nak nemcsak az a keresztje, hogy honnan jött, hanem az is, hogy választások sokasága szolgáltatott rá bizonyítékot: a magyarok döntő többsége nem akarja Orbán Viktort Gyurcsány Ferencre cserélni. Hogy ez a tétel igaz-e Dobrev Klárára is, az valóban nincs még élesben letesztelve – csakhogy azalatt, amíg tesztelgettünk, felnőtt egy újabb szavazógeneráció, amelynek sem a Fidesz, sem a DK nincs rajta a politikai térképén. Az utóbbi párt hívei között 80 százalék felett van az 50+ évesek aránya, a kétharmaduk nyugdíjaskorú, a 18–29 évesek reprezentációja pedig lényegében nulla – ezekből a hozzávalókból nehéz jövőbe mutató győzelmi receptet írni; és akkor a múlt terheiről még nem is szóltunk. Ha egy párt elnököt cserél, az nem jelent automatikusan tiszta lapot (mint ahogy nem jelentett az Orbán–Pokorni-csere idején sem).

Tetszettek (tetszettünk) volna választható baloldali alternatívát csinálni, volt rá legalább 16 év. Ne áltassuk egymást: ha esetleg valóban rendszerváltás lesz, akkor sem a baloldal fog rendszert váltani – a létező baloldal a 2026-os választást már elveszítette, mint ahogyan a NER-rel szembeni nagy meccsét is. Ez az igazi tiszta lap: a nulláról lehet majd építkezni.

...és az ország?

Áprilisban az egyetlen kérdés az lesz, hogy elegendően sokan belelátják-e Magyar Péterbe a képességes masinisztát: azt az embert, aki visszazökkenti a kisiklott mozdonyt a pályára, és a nyomába ered legalább azoknak, akik mostanában húztak el mellettünk. 

Orbántól már senki nem vár korrekciót; még a fideszesek sem, nem is erről szól a kampány. Ő már rég kihozta magából a maximumot: 2012 és 2019 között, vágtató nemzetközi konjunktúrában a 3-4 százalék volt a maximum, most meg ez a nulla, amit évek óta produkál – semmi nem utal rá, hogy egy újabb felhatalmazással képes lenne jobban teljesíteni.

Az az igazság, hogy alaposan ráfaragtunk Orbánnal, meg az általa képviselt, mindig a megúszásra játszó stratégiával is. Nem úsztunk meg semmit, és most egy csomó olyan feladatot kell elvégezni, aminek már a 90-es években itt lett volna az ideje: leszámolni a különlegességünkről szóló illúziókkal (egyelőre az átlag alját szeretnénk valahogy elérni), rendbe rakni a kudarcainkat mechanikusan újratermelő közoktatást, a betegséggyártó közegészségügyet, a következő generációkkal szemben kifizethetetlen környezeti adósságot felhalmozó környezetvédelmet.

Aki nem egy kő alatt töltötte a NER-t, az mind tudja: mély gödörben vagyunk. 

Bármi változzék is körülöttünk, a rezsim maradásával ez a versenyképtelenség konzerválódik. Győznek az oroszok, és Záhonynál keményen ellen kell tartani a további terjeszkedésüknek – Orbánnal? Beköszönt a béke, és be kell kapcsolódni az EU-taggá váló Ukrajna újjáépítésébe, a következő évtizedek legnagyobb gazdasági projektjébe – Orbánnal? Európa magára talál, a külső fenyegetések miatt egységesebbé válik, nekünk pedig ebbe a szorosabb szövetségbe kell integrálódnunk – Orbánnal? Európa belátja, hogy nem mindenkivel lehet együttműködni, ezért kétsebességű modellre vált, de azoknak, akik képesek a kooperációra, továbbra is lesz szavuk a döntésekben – Orbánnal…?

Nincs olyan elképzelhető forgatókönyv, amely azt valószínűsítené, hogy lehet még a nemzet számára nyereséget ígérő kártya Orbán Viktornál. Hogy van-e ilyen lap Magyar Péternél, azt nem tudjuk, de most nem is a főnyeremény a cél, hanem a további veszteségek minimalizálása. Nem nagyon van más esély, mint hogy megpróbáljuk: annál jobban mellényúlni, mint ahogyan 2010-ben sikerült, aligha tudunk.