Magyarország képes felzárkózni, kár, hogy már nem Ausztriához, hanem Lengyelországhoz lehet

A növekedési adatok messze elmaradnak az év elején várt pályától. Az alulteljesítést mennyiben a külső, és mennyiben a belső tényezők magyarázzák?

Bőven találni olyan elemzéseket, amelyek azt tükrözik, hogy a más, magyarországihoz hasonló gazdaságszerkezetű országok nálunk jóval kevésbé szenvedték meg a nemzetközi piacokon valóban tapasztalható keresletgyengülést. Ha valaki megnézi az idei cseh vagy a lengyel bruttó hazai termék (GDP) adatokat, akkor nem talál olyan kedvezőtlen mutatókat, mint nálunk. Azaz nincsenek olyan elmaradások, hogy a hivatalos prognózisnak tavaly csak a nyolcada, idén pedig nagyjából a tizede jön össze. (Az Egyensúly Intézetben például 0,3 százalékos növekedést várnak 2025-re, míg a költségvetés első terveiben 3,4 százalékos bővülés szerepelt – a szerk.) Csehországban az I–III. negyedévi GDP-bővülés mértéke 2,7 százalék, míg Lengyelországban 3,8 százalék volt, ezek elég nagy emelkedések. Amikor azt mondjuk, hogy 2022 óta a magyar gazdaság plusz nullákat tud csak felmutatni, és ezért csak a külső körülmények a felelősek, az egy kényelmes álláspont. Hangsúlyozottan nem szabad elhallgatni, hogy gyenge a világpiaci kereslet, de az ezekből fakadó problémákat a magyar gazdaság fundamentális bajai még tetézik. Ha ezek a belső problémák nem, vagy csak enyhébbek lennének, akkor a jelenleginél jobb eredményeink lennének. Szembe kell nézni azzal, hogy most már terhelik a magyar gazdaságot azok a gondok, amelyek a hazai szerkezeti és működési folyamatokból erednek, és nem mondjuk a német gazdaság gyengeségéből.

Ennek mértéke milyen? A magyar gazdaságnak szerkezeti, strukturális, azaz mély alkalmazkodási válságáról van szó, vagyis nem a megfelelő válaszokat adja a világgazdasági elvárásokra?

Azt nem lehet kijelenteni, hogy totális zsákutca lenne a mobilitásiparra való rácsatlakozás. Az viszont kétségtelen, hogy a csillagoknak jelenleg van egy rossz együttállása. Az egész elektromos autózás dilemmája, plusz az energiaársokk és a vámháború mind egymásba fonódtak. Az ebből fakadó bizonytalanságok pedig terhelték, és terhelik a magyar gazdaságot. Ha valaki megnézi az első féléves ipari termelési adatokat ötéves horizonton, akkor azt látja, hogy az élelmiszeripar tudott nagyjából kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani, míg a járműiparé és az akkumulátorgyártásé negyedével csökkent 2022 nyara óta. Egyébként pedig három dolog támasztotta meg a 2008-as válság lecsengése utáni időszakban a gazdaságot. Egyrészt a munkaerőpiaci jelentős bővülés, ami azt jelentette, hogy 2013–2014-től 860 ezer ember bekerült az elsődleges munkaerőpiacra. Volt egy tetemes működőtőke-beáramlás. A kilencvenes években ez akár az adott év GDP-jének 5–6 százaléka is lehetett, ami nagyon jelentős, míg 2020–2023 között ez 4 százalékot tett ki. Ha tehát a rendszerváltozásig megyünk vissza, akkor azt látjuk, hogy ez a tempó mostanra sem fulladt ki. A harmadik pedig az európai uniós támogatások, amelyek éves átlagban GDP 2–3 százalékát tették ki. Ez viszont most lényegében nincs. Utóbbihoz ráadásul tegyük azt hozzá, hogy voltak olyan évek, amikor a hazai éves beruházások 80-90 százalékát uniós pénzekből finanszírozták. Ha ez eltűnik, látjuk, mi történik… Az idei immár sorban a harmadik, amikor az előző évhez képest visszaesnek a beruházások, idén feltehetően 6–6,5 százalékkal.

A német-magyar kereskedelmi  kamarában tartott egyik előadásában viszont egy további problémára is rávilágított, ez pedig a hazai munkaerő termelékenysége. Mi van a háttérben? A tudás hiányzik, a technológia, vagy ha nem ezek, akkor mi?

Ehhez nagyot kell visszalépni. Az euróban mért, egy főre jutó munkaerőköltség Magyarországon egy emberöltő alatt, vagyis 2000-től kezdődően a négyszeresére nőtt. Csehországban ugyanez az ötszörösére, Szlovákiában a hatszorosára futott fel. Ezzel azt szeretném jelezni, hogy ezzel beáraztuk magunkat. Ez alatt azt értem, hogy ha munkaerő-költségben lent maradtunk, akkor persze, hogy kékgalléros birodalommá váltunk. Ez egy oldalról jó, hiszen a beruházók azt mondják: ide jövünk, mert ebben az országban alacsonyak a bérköltségek. Ha a német kamara szóba került, akkor megemlíteném a szervezet alelnökének akkor tett megjegyzését, amely szerint őket már kezdte aggasztani az elmúlt két évben látott kétszámjegyű minimálbér-emelési ütem. Ez miért fontos? Azért, mert az értékláncban elfoglaltunk egy kékgalléros pozíciót, azaz meghatározó a fizikai munka. Persze el tudom fogadni azt a megközelítést, hogy az innovációs központ akkor kerül ide, ha már itt van a termelés, de azért ez most elhelyezett minket az említett pozícióba. Ehhez vegyük azt hozzá, hogy a mikrovállalkozások, a 0–9 fő között foglalkoztató cégek aránya nálunk az egyik legmagasabb a régióban: 2023-ban 39 százalék volt. A nagyvállalatok aránya viszont 29 százalék, míg az EU27-ben utóbbi 36 százalék, Lengyelországban pedig 33 százalék.

Hogyan csapódik ez le a termelékenységben?

Úgy, hogy az említetteken túl nemcsak a kékgalléros „pozíciót vettük fel”, de ezzel párhuzamosan elmaradt a hazai kis- és középvállalkozások külföldi cégek értékláncaiba való beágyazása. Vagyis ezekkel a termelékeny szervezetekkel elmaradt a munkakapcsolat felvétele, mert az érkező beruházások mintaátadása, így a magyar vállalati kultúra fejlesztése, a technológia átvétele is szerényebb arányú volt a szükségesnél. Ez pedig már azt eredményezte, hogy a termelékenység bizony nem nőtt abban az ütemben, mint ami lehetséges lenne. Egy hazai kisvállalkozás termelékenysége például alig harmada egy nagyvállalaténak. Ha mindezeket összerakjuk, összeillesztjük, akkor látunk egy trendet. Azaz elmaradt a mintaátadás, mert kevéssé beágyazottak a hazai vállalkozások az értékláncokba, sőt, a saját rutinjaikat futó kisvállalkozások aránya is magas. Mindez számokkal is alátámasztható:  A magyar reál munkatermelékenység egy főre vetítve harminc év alatt, azaz 1995-höz képest 63 százalékkal emelkedett máig. Ez mondhatni szép adat. Igen ám, de Csehország esetében a fejlődés 76, Szlovákiában 124, Lengyelországban pedig 156 százalék. És ez így már problémának nevezhető mutató.

A választás előtt a pénzcsapok ismét kinyíltak. Marad még mozgástere a változtatásra a következő kormánynak?

Nem vagyok jós, de azt látom a horizonton, hogy 2026 egy elágazás lesz a gazdaságpolitikában. A politikai hajsza mindkét oldalt ígéretek megtételére sarkallja. Mindkét oldal esetében ezekkel az ígéretekkel a GDP majdnem 1,5–2 százalékát elköltötték. Ezek a megnyíló csapok egyrészt a választást szolgálják, másrészt pedig bizonyos elemeket fent kell tartani, mert nem lehet visszalépni belőlük, vagy csak fokozatosan lehet kivezetni őket. Biztos, hogy lesz ezért kiigazítás, és a két oldal esetében itt a tempóban lehet majd a különbség. Mint utaltam rá, az európai uniós források lehetséges érkezése jelentősen befolyásolja a következő évek beruházási ütemét. Önmagában a magyar gazdaság nem tud dinamikus – hangsúlyozom, dinamikus – pályára állni, ha csak az említett gyenge termelékenységet növeljük. Ehhez ezeket a forrásokat kell újra megszerezni. Ezért lesz elágazás a jövő év, mert ez elodázhatatlan. Ez lesz a következő kormány mozgástere. Ha ezek a források újra jönnek, akkor lesz esély arra, hogy Lengyelországot behozzuk, kövessük. Ehhez már nem elég a 2-3 százalékos növekedés, 5 százalék körülit kell produkálni. Ausztriát, meg a hasonló szintű országokat jobb, ha elfelejtjük, Számunkra a célkeresztben már Lengyelországhoz való felzárkózásnak kell lennie.

A miniszterelnök azt mondta a közelmúltban, hogy ha rajta múlik, nem lesz magyar euró. A valutaközösséghez való csatlakozás valóban ennyire kritikus lenne számunkra?

Ezzel kapcsolatban azt mondhatom, hogy nem az euró maga a fő szükségszerűség, hanem azokat a stabil és kiszámítható gazdasági feltételeket kell megteremteni, amelyek az euró bevezetéséhez elengedhetetlenek. Pontosan ezekre van szüksége a magyar gazdaságnak. Ha ezek megvannak, akkor már csak egy politikai döntés, hogy bevezetjük-e, avagy sem a közös valutát.

Csak hosszas egyeztetés után alakult ki a jövő évi 11 százalékos minimálbér-emelés. A nehézkesség oka a gyenge idei GDP-növekedés. Mit okoz ez az ellentmondás, lesz-e, lehetnek-e ennek kellemetlen következményei?

Az kétségtelen, hogy egy ipari termelésben érdekelt, mondjuk 25 főt foglalkoztató vállalkozás rövid távon átgondolja a fejlesztéseket ezek után. Összességében is azt gondolom, hogy a cégek általánosságban rövid távon átgondolják a beruházásaikat, hosszabb távon viszont megtesznek mindent, hogy kigazdálkodják a költségeiket.

Elbocsátásoktól akkor nem tart?

Tömeges leépítésektől nem. Az Egyensúly Intézetben azt jelezzük előre, hogy a versenyszférában a foglalkoztatottság 2025-ben 0,5, 2026-ban 0,2 százalékkal csökken, vagyis stagnál. Ahogy látszik, némi gyengülés van ezen a téren, tehát lesznek majd leépítések, de ezek nem tömegesek lesznek, ahogy említettem.