Egyszer, aztán soha többé? – Ruff Orsolyával A Bánatos Madonnáról

Gyerekkönyvek és ifjúsági regények írójaként tett szert ismertségre és népszerűségre. Mi volt az oka, hogy tizedik köteteként ezúttal felnőtteknek szóló regényt írjon?

Az ifjúsági regény valóban otthonos terep számomra, és az Orczy Mimi kalandjai című sorozatomban időnként már úgy érzem, mintha hazajárnék, hiszen ismerem a szereplőket, a közeget is belaktam, és mindig jó visszatérni. Viszont A Bánatos Madonnában megírt történetet már nagyon régen görgettem magam előtt, és eredetileg filmként gondoltam el. Ám egy kedves forgatókönyvíró ismerősöm, amikor elolvasta a szinopszist, azt mondta, hogy mindez rendben, de a nézők nem akarnak öreg embereket látni a tévében – és ezzel már annak idején sem értettem egyet. Hiszen ott vannak az ellenpéldák, vegyük csak A Kominsky-módszer és a Beépített öregúr filmsorozatokat, vagy Richard Osman könyvsorozatát, A csütörtöki nyomozóklubot, amelynek első részéből mozifilm is készült – mind sikeresek, és mind azt mutatják be, hogy az öregség nem egyenlő a passzivitással. Tehát alapvetően maga az öregség volt az, ami témaként nagyon izgatott, mert azt látom, különösen itthon, hogy az öregséggel szemben létezik egy erős előítélet: nem úgy bánunk az öregekkel, mint ahogy azt szeretnénk, hogy velünk is bánjanak – miközben bizonyos kultúrákban az idős ember a bölcsesség forrása. Ez különösen a Covid-járvány ideje alatt csúcsosodott ki, amikor sokan felrótták az idős embereknek, ha csak kiléptek az utcára. Ebben persze volt egyfajta féltés, de közben elfelejtették, hogy a többségük magányosan él, és az egyetlen interakciójuk a napi boltba járás volt. Ezért is gondoltam, mennyire vagány lenne egy olyan történet, amelyben három idős hölgy lép fel aktorként. A forgatókönyv szinopszisából így végül könyv lett.

Ez a három idős, nyugdíjas hölgy azonban szinte kivételesnek számít, hiszen a korukkal látszólag nincs problémájuk, tindereznek, fittek, nagyon is elemükben vannak. Különbözni látszanak attól, ahogy a magyar valóságban tapasztalni szoktuk a 67-68 éves nők többségét. Korántsem megfáradtak vagy elhanyagoltak. Igaz lehet, amit az egyik szereplője mond: „Hiszen a kor csak egy szám…”?

Ez nem szocio-, hanem szórakoztató regény. Talán a modell Pataki Ági mondta egyszer, hogy egy bizonyos életkor felett az embernek ki kell találnia, mihez fog kezdeni magával. Az én szereplőimnek is ki kell találniuk. De ezzel nem arra akarom biztatni az olvasókat, hogy törjenek be egy múzeumba vagy kezdjenek nyomozni, ahogy a szereplőim, hanem aktivitásra akarom sarkallni őket. A szereplőim alapvetően becsületes emberek. És az öregség mellett az izgatott még, mi van akkor, ha egy becsületes ember, aki egész életében betartotta a szabályokat – befizette az adót, nem ment át a piros lámpánál –, egyszer csak meginog. És talán átlép a becsület mezsgyéjén – hite szerint csak egyszer, és aztán soha többé!

Ehhez az átlépéshez ideális terep a krimi műfaja, annak is a könnyedebb (cosy crime) változata, amiben a regénye íródott. Milyen kapcsolatot ápol a műfajjal?

Óriási fogyasztója vagyok könyvben és film­sorozatban is. Nemcsak az említett alműfaját tekintve, hanem a hard-boiled vonalig bezárólag mindent. És noha A Bánatos Madonna valóban nem szocioregény, de a krimi műfaja az, ami nagyon is jól tud reflektálni bizonyos kortárs társadalmi jelenségekre. Ennek a skandináv krimiirodalom felfutása és sikere a jól látható példája. Ugyanakkor nagy felfedezés volt számomra a lengyel krimisorozatok színvonala és világa is. Mind történelmileg, társadalmilag és lokálisan közelebb áll a magyarhoz a skandinávoknál, jobban rá tudunk csatlakozni.

A Bánatos Madonna egyik főszereplő hölgytagja maga is sikeres – mégha álnéven is publikáló – krimiíró, akinek debütregénye, a Kis piros ruha kézről kézre jár, nagyon népszerű. A saját maga krimiírói módszerei köszönnek vissza némiképp kifigurázva Adél állandó jegyzetelési kényszerében?

Az írást nálam hónapokig tartó jegyzetelés előzi meg, elsősorban a kéznél levő telefonomba, akár az utcán is. A Fenyvesi Lili szerzői név mögött rejtőző Adél bűnügyekre éhes figyelmében, kiélezve némiképp persze benne van az én gyakorlatom is. Azt viszont elárulhatom, hogy a Kis piros ruha egy valóban létező, soha be nem fejezett krimi, ezen a címen írtam ugyanis – felkészülésként A Bánatos Madonnához – pár fejezetnyi szöveget.

A három főalak megformálásakor mire támaszkodott: funkció, műfaji szabály szerint kreálta őket, netán valós alakok mintájára?

A nulláról építettem fel őket, még írás előtt karakterkártyákat gyártottam, tudnom kellett, hogyan néznek ki, milyen háttérrel, tulajdonságokkal bírnak. Krimi esetében nyilván a bűncselekmény és a nyomozás érdekes főként, mégis, engem alapvetően az emberek és a köztük lévő dinamikák érdekelnek. Nem mellesleg egy jó krimit is ez mozgat. Ha nem jó a szereplő, netán a szereplők közti viszony nem működik, akkor megette a fene az egészet.

A szereplők női mivolta biztos meghatározó, és ezért a klimax, a posztmenopauza időszaka – Amely ambivalens módon egyszerre teszi őket láthatatlanná a társadalom számára, ugyanakkor szabaddá (nincs elvárás) – témává válik. Miért tartotta fontosnak beemelni ezeket a regénybe?

A láthatatlanság mint fikciós elem nem újdonság, Agatha Christie kotnyeles Miss ­Marple-ját mindenki ártalmatlannak gondolja és lenézi, ám miközben a falujáról sztorizik, sorra oldja meg a véres gyilkosságokat. A me­no­pauza a szereplők életkorából adódik, ugyanakkor azt érzem, erről sem beszélünk eleget, noha a népesség egy részét, a nőket, ha szerencsések és megérik, igenis érinti. A környezetükben élő férfiak pedig szintén nem fogják tudni kivonni magukat a hatása alól. Egy kislánynak, amikor elér egy bizonyos kort, az édesanyja elmagyarázza a menstruációt, egy idősödő nőnek viszont senki nem mondja el, mi fog rá várni, miközben az életminőségét nagyban meghatározza, amikor a változókorba lép. Ezért nem árt, ha csak egy szórakoztató regényben is, de szó esik erről, még ha semmiféle edukációs szándék nem is volt bennem.

Szembeszökő az is, hogy a regényben alig akad hagyományos család, az utódok többsége távoli országokba költözött, a kapcsolattartás az interneten zajlik.

A regénybeli nők véd- és dacszövetségre lépnek egymással, ami a családot is pótolhatja. És itt ismét lényeges attitűd a magány. Amivel szintén foglalkozni kell, annyira elterjedt, és nemcsak az idősek, hanem akár a tizen-huszon évesek körében is. Japánban az utóbbi években megsokszorozódott az időskori bűnelkövetők száma, a háttérben pedig gyakran a szegénység, az elmagányosodás vagy az ellátórendszer hiányossága áll. Az idősek bolti lopásokra kényszerülnek, hogy bekerülhessenek a börtönökbe, ahol van szociális ellátás, foglalkoztatás és társaság – szívfacsaró az egész!

A könyvben már a címnegyedben megelőlegezte, hogy sorozat várható: Dámajáték 1. Hol tart a megvalósításával?

Az emberek érzékelhetően – talán a streamingfogyasztás miatt – a sorozatokat kedvelik a könyvek esetében is. Aki egy könyvet megszeretett, ragaszkodik hozzá, örömmel visszatér a világába egy következő résszel – tulajdonképpen közösséget is építünk. A sorozat a kiadó részéről merült fel, én pedig nem zárkóztam el előle, főleg, mert nagyon megszerettem a szereplőimet. Jelenleg már a következő kalandot írom.

+1 KÉRDÉS
A közösségépítés kapcsán: egy éve vezeti Grisnik Petrával felváltva a Líra Olvasóklub nevű vodcastot. Mik a tapasztalatai?

Amellett, hogy az olvasás magányos tevékenység, az emberek szeretnek róla beszélgetni, és ez a klub, ahol egy-egy részben különböző műfajokban alkotó írókat faggatunk, erre ad alkalmat. Számomra az a lényeges, legyen idő a beszélgetésre, és hogy akivel beszélgetek, jól érezze magát. Az irodalomból indulunk ki, de mindig az ember a legfontosabb.