A férjem egy áldott jó lélek. Bálint-napon mindig meglep valamivel. Nemcsak a csoki-virág párhuzamokon mozog, hanem ruhaneműt is bátran vásárol. A méreteimet sem nehéz megjegyezni, mert alsóneműben az azóta nem változott, hogy ismerjük egymást. Úgyhogy a piros csipkebugyi is egy remek opció.
Délelőtt nagy titokban eltávozott itthonról. Sejtelmes arcot vágott hozzá. Ilyenkor nagyon édesek a pasik. Mintha egy ötéves kiskölyök lenne, aki a világ legnagyobb ötletét találta ki, de nem mondja el senkinek. Pont ilyen vigyorral a szája szélén távozott.
Egy óra sem telt el, megérkezett. Mikor kinyitottam az ajtót, egy másik mosollyal fogadott. Amolyan bűnbánó fanyar vigyor volt ez. Már a küszöbön elkezdett szabadkozni, hogy ne haragudjak, de az egyik Bálint-napi ajándékomat elvesztette. Nem értettem, milyen ajándékot és hol vesztett el, de a történet csattanójára nem kellett sokat várnom. Ugyanis a háta mögül elővarázsolt egy fekete, kék csíkos galléros ruhácskát. Gyönyörű kis darab, egyben elegáns, ráadásul még aljára is varrtak kis fodrokat, amitől igazán különleges.
