Amikor Kern András elmesélte nekem ezt a történetet, felcsattantam, hogyhogy egy filmes szakember, még ha huszonéves is, nem ismer egy ilyen színészóriást. Ez olyan, folytattam, mintha én nem tudnám, ki volt Mándy, Jókai, vagy Shakespeare – csak azért, mert régen élt és alkotott. Ő megengedőbb volt, és még a szakmaiságot sem kérve számon a kollégától, a felgyorsult világgal, valamint a fénysebességgel történő, tömegével ránk zúduló információáramlással magyarázta a hiátust, nem teljesen meggyőzve engem.
Valamelyik nap az egyik szupermarketben keresgéltem azt a hajszárítót, amit az akciós újságjukban láttam. Márkás volt, olcsóbb, mint az elektronikai kereskedésekben, tehát rárepültem. Reménykedtem, hogy a trendi márkától függetlenül kisebb teljesítményű lesz, mert a nagyobbak szétfújják a göndör hajamat, és úgy nézek ki, mint akit az áram csapott meg. A hajszárítót nem találtam, ellenben egy szerencsétlenségére pont elém toppanó eladót – vagy polcfeltöltőt? – igen, így tőle kérdeztem rá a készülék teljesítményére, úgy kerekítve viccesre a történet végét, hogy azért kell az alacsonyabb fújó erő, mert hajban nem akarok Kóbor Jánoshoz hasonlítani. A harmincas évei elején járó férfi nagy szemekkel nézett rám, és szofisztikáltan érdeklődött, az ki? Meglepődtem. Az Omega frontembere volt, nyögtem ki. Az eladó továbbra is csak bámult rám, mint borjú az újkapura. Villámgyors, láthatatlan szinopszisfelszikrázás a fejemben és bioszoftveremet rebútolva, mielőtt faképnél hagyott volna a feltöltő, odavágtam, mint Opitz Barbi! Á! – kiáltott fel a férfi megkönnyebbülve, miközben elővarázsolta a vásárlók által összegányolt ruha halom alól a kérdéses készüléket.
Sic transit gloria mundi! Így múlik el a világ dicsősége. Ez a rongyos közhellyé koptatott mondás 1409-ben, V. Sándor pápává választásakor hangzott el, ám éppen ellenkező előjellel, mint ahogyan mi használjuk a mindennapokban.
A ceremóniamesterként buzgólkodó bíboros háromszor mondta el: Pater Sancte, sic transit gloria mundi! Ebben a kontextusban ez azt jelentette, hogy az egyház fejeként felejtse el a világi dicsőséget, hívságokat, hogy csakis a keresztény tanításoknak élhessen ezentúl.
Az iménti két történetet olvasva, talán felmerülhet a kétely, vajon igazi dicsőség az, amit az utókor ilyen gyorsan elfelejt, illetve, amiről eleve nem is tud? Ezek szerint csupán a különböző szakmai körök szövik az emlékek fonalát és tartják fent a megérdemelt sikereknek járó, de a régmúltban kialakuló nimbuszt, akár évtizedek vagy hosszú évszázadok során?
Ha két ilyen nagyformátumú, a maguk idejének színészi és zenei éráját meghatározó, tehetséges művész létére pár évvel a haláluk után a feledés fátyola borul, és tudatlanul, kvázi ismeretlenként kérdezhet rájuk egy fiatalabb, akkor elgondolkodhatunk azon, hagyhat-e és milyen nyomot egy egyszerű, a világ számottevő népességét kitevő, hétköznapi kisember?
