A háborúval – és most már ukrán támadással, terrorizmussal – riogatás, a nyílt fasisztoid retorika, a relativizált gyerekbántalmazási ügyek, a közönnyel lesöpört társadalmi egyenlőtlenség, a felelősség arcátlan eltolása a környezeti-egészségügyi katasztrófákban vagy a nemzeti bank kirablása húsz éve még egyenként Tocsik-ügy szintű felháborodást ért volna, ma már csak felvillanás a hírfolyamban – és ezt most nem nosztalgiázás. Nem az események lettek kisebb súlyúak, a tűréshatárunk tágult a Holdig. Az üvöltözés és a káosz lett a közélet alapzaja. A probléma nem is a düh, mert ez mindig is része volt a politikának. A kérdés inkább az, mikor és miért válhatott normává.
Talán ott, ahol az érvelés túl fáradságosnak bizonyult, a valóság összetettsége pedig túl kényelmetlennek. És amikor a fenyegetőzés politikailag kifizetődőbbé vált, mint a társadalmi párbeszéd. A folyamatos kampányüzemmód sem hagy erre időt: a Fidesznek csak ellenség kell, nem elemzés – az még magyarázkodásnak tűnhetne. Másfél évtizedes kormányzásuk alatt a közélet ketrecharccá vált, nyelvezete bántóan leegyszerűsödött, a harci üzemmód – akár belső, akár külső, akár fantomellenségekkel – normalizálódott, az indulat pedig szervező erővé vált. A választókat kezdettől nem partnerként kezelték, hanem érzelmi reakciókkal irányítható, a stresszhormonjaik mentén manipulálható célcsoportokként. Aki nem állt be a sorba, ellenséggé nyilvánították, gyakran a létezéshez fűződő jogát is megkérdőjelezték.
A Fidesz nem felemelte a magyarságot, hanem minden téren lejjebb vitte a lécet.
Közben olyan új normalitást épített, ahol a félelem mozgósít, a düh összetartja a közösséget, a brutalitás helyettesíti az erőt és a kormányzóképességet.
Elveszett józanság
A bizonytalan történelmi korszakok, mint a mostani világrend-átalakulás, nem a higgadtságnak kedveznek. A gazdasági instabilitás és a nyomában járó egzisztenciális szorongás, a kulturális átrendeződés, az identitás- és státuszvesztéstől való rettegés csupa olyan talaj, ahol a düh könnyen közös nevezővé, majd közös nyelvvé válik. A politika rég ráérzett arra, hogy a felháborodás jobban mobilizál, mint a racionális mérlegelés, és a megfélemlítés egyszerűbb és hatásosabb üzenet, mint a felelősségvállalás. Itt csúszik el a normalitás. Nem egyik napról a másikra, hanem apró szintlépésekkel. Egy vállrándítással a durva beszédre (mert lehet ismerős, ha ebben szocializálódtunk), egy kárörvendő mosollyal egy nyilvános megalázásra (a „belső tartalék” és a vécépucolás), egy „Orbánnak ez a stílusa” felmentéssel a poloskázásra, migránsozásra, ukránterroristázásra.
Az agresszió már nem pusztán norma, a kormánypárt védjegyévé vált.
A Tisza is indulatból építkezik – csak a düh számukra inkább határhúzás, hogy eddig, és ne tovább –, és persze más hangerőn is teheti ezt, mint a kormánypárt, amely sokmilliárdos megafonokból bömbölteti a haragját. De a kérdés nem az, ki kiabál április 12-ig hangosabban, hanem hogy ki lesz képes utána lecsavarni a hangerőt. Ha Magyar Péter egy esetleges győzelem után nem tudja mérsékelni a közéleti dühöt, és nem teremt alacsonyabb feszültségű politikai klímát (márpedig egy ellenzékből kiabáló Fidesz-kórussal ez sem lesz könnyed menet), akkor csak szereplők cserélődnek, a rendszer idegtépő logikája, túlfeszítettsége velünk marad.
Az erő mítosza
Érdemes megnézni, milyen típusú düh kap legitimációt ebben a túlpörgetett térben. A nyilvános közeg a kifelé irányuló, dominanciát demonstráló haragra van kalibrálva. Ennek mély gyökerei vannak: evolúciós helyzetekben a gyors, határozott döntéshozó valódi túlélési előnyt jelentett, a hadvezérközpontú államszerveződés pedig megerősítette, hogy aki megvéd, az jogosult irányítani. A modern tömegpolitika erre építette rá a félelem mobilizáló erejét, a digitális médiakörnyezet pedig ráerősít minderre: az indulat nagyobb elérést generál, ezt jutalmazza, pörgeti az algoritmus. Így válik a domináns, kifelé irányuló, férfias düh kulturálisan és technológiailag is privilegizált erőformává.
A nők és a férfiak dühe között biológiailag nincs számottevő különbség, kulturálisan annál nagyobb. A különbség sem az intenzitásban, hanem elsősorban a csatornázásban jelenik meg: abban, hogyan tanuljuk meg kifejezni, avagy elfojtani. A férfidühöt a legtöbb kultúra legitimálja. A fiúk gyakran azt tanulják meg, hogy a szomorúság, a félelem, a tehetetlenség gyöngeség, a harag viszont erő. A női düh ezzel szemben gyakran érvénytelenített. A „hisztis, túlérzékeny nő, aki túl hangos, túl sok” minősítések gátolják a düh felvállalását, nyílt kifejezését. A lányokat gyakran arra tanítják, hogy a kapcsolat – az otthoni, munkahelyi, társadalmi béke – fontosabb, mint az igazság kimondása.
Végül még egy nagyon fontos különbség: a férfidühöt vezetői kvalitásnak, a női dühöt instabilitásnak értékeli a társadalom.
Ismételten nem a düh a probléma, ami pusztán egy alapérzelem, hanem az, hogy egyetlen dühforma számít legitimnek és kompetensnek. Amíg ezt tekintjük az erő mércéjének, a túlfeszítettség újratermeli önmagát – és mindannyian ennek az árát fizetjük, nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül.
Áthangolt férfiközpontúság
Elizabeth Gilbert amerikai írónő All the way to the river című, 2025-ben megjelent memoárjában hozta be a köztudatba a férfiközpontúság áthangolása (decentering men) gondolatot. Gilbert személyes felelősségvállalásból kiinduló rendszerkritikájában nem azt állítja, hogy a nőknek át kellene venni az irányítást. Inkább arra kérdez rá, miért kezeljük természetesnek, hogy a társadalmi tér – így a politikai tér is – alapvetően a férfiindulat köré szerveződik. Nem azért, mert minden férfi ilyen lenne, hanem mert a történeti és kulturális mintázat ezt tette normává. A férfiasított düh nem csupán megengedett, ehhez mérjük a vezetői alkalmasságot, a tekintélyt, a határozottságot.
Itt kapcsolódik mindez a düh rezsimjéhez: amíg a közélet a domináns férfireakció köré épül, addig a sértett büszkeség, a presztízsharc, az erődemonstráció válik szervező elvvé, és az indulat marad a leggyorsabban konvertálható politikai valuta. Ha nem ez a középpont, az erő definíciója is átalakulhat. Dominancia és hangerő helyett inkább a higgadtság, az önszabályozás, a következetesség lesz az elvárt vezetői minőség. És a közélet sem attól lesz „élő”, hogy minden szereplő folyamatos készenléti állapotban tartja a többiek idegrendszerét, hanem hogy a felek a feszültség egészséges szabályozására törekszenek.
A férfiközpontúság áthangolása tehát nem genderkérdés, sokkal inkább érzelmi struktúraváltás. Annak eldöntése, hogy mit fogadunk el természetesnek a nyilvános térben. Rajtunk is múlik, kinek a dühét tekintjük legitimnek – és kinek kell tűrnie. Amíg a hangerőt és a dominanciát jutalmazzuk, a tartalom mindig másodlagos lesz. De minden alkalommal, amikor nemet mondunk erre a rendszerre, máris repedezik a minta. A normalitás nem magától csúszik el – mi toljuk arrébb. És szerencsére mi is húzhatjuk vissza.
