– Alapvetően a cigány gyerekek többségére jellemző rendkívül súlyos hátrányokra kerestem a választ. Ezzel párhuzamosan azt Ferge Zsuzsa munkásságából is megtanultam, hogy a társadalmi olló folyamatosan nyílik. Ez mélyen elgondolkodtatott: hogyan lehetséges, hogy ennyi beavatkozás mellett sem csökkennek érdemben az egyenlőtlenségek? Számomra ebből az következett, hogy valami mást kell csinálni, mint amivel korábban próbálkoztak – meséli lapunknak Benkő Fruzsina, az InDaHouse Hungary Egyesület elnöke, alapítója. A Borsod megyei településeken végzett munkájukról, a nagyobb gyerekek fejlesztéséről négy éve írtunk a Visszhangban. Fruzsináék az önkéntes csapattal azonban a legkisebbekre is rendkívül elkötelezetten figyelnek.
Annak, hogy a kisbabák fejlődését is szemmel szeretnék követni, nyomós oka van. A halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek sorsa már az óvodába lépéskor megpecsételődik, mert addigra olyan mértékű lemaradást halmoznak fel, amelyet szinte lehetetlen segítség nélkül behozni. Ezt fel kell ismerni, és minél hamarabb reagálni a helyzetre, különben a hátrány tovább hatványozódik, és egy gyerek iskolai előmenetelét, sőt nem túlzás, ha azt mondjuk, az egész sorsát meghatározza, magyarázza Fruzsina.
A kora gyerekkori programjuk Fügödön 2021-ben indult két gyógypedagógussal. Az egyesületi munkájuk során azt látták, hogy egy mélyszegénységben élő kisgyerek hároméves korára a beszéd- és mozgásfejlődés terén akár egy-másfél éves lemaradásban lehet. Megfogalmazódott bennük, hogy sokkal tudatosabban kell tehát a 0–1 éves kor közötti szakasszal foglalkozni. Ezt a szemléletet később a BHRG Alapítvány szakemberei is megerősítették bennük (lásd keretes írásunkat). Rengeteget tanultak tőlük a csecsemőkorról, arról, hogy az első életév mennyire meghatározó, milyen fejlődési lépéseknek kell megtörténniük, és ezeket hogyan lehet tudatosan támogatni.
Az anyukákkal való bizalmi kapcsolat nélkülözhetetlen. A bizalom alapja pedig a tisztelet és az alázat. Nem ítélkezhetnek az életük felett, hanem azt kell elismerni, milyen körülmények között próbálnak helytállni.
Két, egymástól nagyon távoli világ találkozik ilyenkor: sok édesanyának, bár nagyon szeretik a babáikat, nincs arra mintájuk, mivel segíthetnék a fejlődést.
Erre is megvan a magyarázat: abban szocializálódtak, hogy a gyerek kognitív fejlődése az óvodában történik meg, addig az anya feladata a gyerek ellátása. Ráadásul ezekben a közösségekben, ahol Fruzsináék dolgoznak, nagyon erős az elfogadás kultúrája, amely önmagában érték, ugyanakkor nehezíti a fejlesztőmunkát. Mert ha például egy gyerek lemaradással vagy fogyatékossággal él, a család elfogadja őt úgy, ahogy van, emellett gyakorta rettenetesen féltik. Mindez sokszor megakadályozza, hogy a gyerek olyan fejlesztéshez jusson hozzá, aminek köszönhetően felnőttként önállóan tudna élni, akár munkát tudna vállalni. Az is igaz, árnyalja a képet az egyesület elnöke, hogy a szükséges fejlesztési lehetőségek nem érhetőek el helyben, a speciális iskolák és az integrált munkahelyek messze vannak, főként Miskolcon.
A mélyszegénységben élő családoknál a már említett mozgásfejlődési szakaszok gyakran kimaradnak. Az okra kívülállóként talán nem is gondolnánk: sokszor egyszerűen nincs elég tér a mozgáshoz. Egy kicsi, zsúfolt házban a baba többnyire az édesanya kezében van, mert a földön nincs elég hely a kúszáshoz, mászáshoz. Ilyen körülmények között szinte elkerülhetetlen, hogy a mozgásfejlődés egyenetlenné váljon, például féloldalasság alakuljon ki, vagy bizonyos mozgásminták teljesen kimaradjanak. Továbbá ezekben a közösségekben más számít mérföldkőnek, azt értékeli a környezet, ha egy gyerek „már ül”, „már jár”. Az kevésbé ismert, hogy a megelőző szakaszok – fejtartás, fejfordítás, oldalra fordulás, hasról hátra fordulás, kúszás, mászás – legalább ennyire fontosak.
Az első lépés mindig a tudatosítás, Fruzsina és munkatársai elmagyarázzák a felnőtteknek, hogy léteznek egymásra épülő állomások.
Az azzal kapcsolatos félelmeket is el szokták oszlatni, hogy ha sír a baba hason fekve, az nem feltétlenül baj, néha pusztán azért van, mert még gyengék az izmai. Viszont ahhoz, hogy mászni, felállni tudjon, előbb meg kell erősödnie. Gondolhatnánk erre, hogy jó, akkor tegyék a babát az ágyra, hogy ott mozoghasson, de ez sem ilyen egyszerű. A nagyon szegény családoknál az ágy néha annyira rossz állapotú, puha, süppedős, hogy a baba nem tudja azon megtámasztani magát.
A tócsáról is beszélni kell
A mozgásfejlődés lemaradásának okai tehát inkább fizikai természetűek, de a beszédfejlődés elmaradásának szokásbeli okai vannak. Az anyukák fejében sokszor az él, hogy „mindent mond” a gyerek, miközben Fruzsináék látják, hogy lemaradásban van. Az édesanyák többnyire a praktikus szükségletekről beszélnek a gyerekkel, hogy éhes, szomjas, fázik-e. Viszont nem narrálnak, ritkán vonják be őt a világ felfedezésébe nyelvileg: nem nevezik meg a színeket, nem beszélnek arról, hogy süt a nap, csicseregnek a madarak, van egy tócsa az utcán. Pedig a nyelvi fejlődéshez élő interakció kell: kontextus, közös figyelem, szemkontaktus, az, hogy a baba lássa a száj mozgását. Fruzsina kihangsúlyozza, hogy ezek az édesanyák ugyanúgy szeretik a gyerekeiket, mint bárki más, nem a szeretet hiányzik, hanem az információ és a minta.
Ám az információátadást néha az is megnehezíti, hogy a felek elbeszélnek egymás mellett. Fruzsina példaként az egyébként kiváló hazai védőnői hálózat státuszvizsgálatát hozza fel. Az anyák megkapják a kérdéseket, amelyek arra vonatkoznak, hogy mondjuk a baba forog-e, beszél-e. Igennel felelnek, mert az ő elvárásaik szerint ez valóban így van. Illetve egy kirekesztett közösségekről beszélünk, ahol senki nem szeretné felvállalni a hibázásnak és annak a kockázatát, hogy rossz anyának tartsák. Éppen ezek miatt az InDaHouse-nál nem csak megkérdezik, hanem tulajdonképpen le is tesztelik mindezt. Csörgőt visznek, próbálják csalogatni a kicsit, megnézik, hogyan reagál, hogyan mozog, milyen az izomtónusa, a figyelme. Nem számonkérnek, hanem együtt megnézik, hol tart a gyerek valójában, mert csak így tudnak valódi segítséget adni.
Ringatnak és mondókáznak
Az anyukák többsége megszívleli a tanácsokat, tanulnak, egyre tudatosabbá válnak, a védőnői státuszvizsgálatokon is egyre jobban értik, mire vonatkoznak a kérdések. Sokan már nem fogadják el automatikusan, ha kétévesen egy gyerek nem tudja az átlagosan elvárt ötven szót, nem hagyják rá, hogy „majd megtanul magától”. Kérdeznek, fejleszteni és maguk is fejlődni szeretnének. Szólnak, ha szerintük nem mozog jól a gyerek, furcsán tartja a kezét, vagy valami eltérést észlelnek. Ez óriási előrelépés. Ezt a szemléletet mostanra az önkénteseiknek is elkezdték megtanítani, akik kijárnak a családokhoz.
Mára nagyjából száz kisgyerek vett részt a programban. Sok családban már természetes, hogy a foglalkozások alatt nem a Fruzsina és a kollégája, hanem az édesanyák ölében van a baba, és ők mondókáznak vele. Nagy inspirációt jelentett a Gróh Ilona által alapított Ringató módszer, amelynek képzését Fruzsina is elvégezte. Nagy öröm az is, hogy azoknak a családoknak, amelyekről tudják, hogy arra vigyázni fognak, könyveket is kölcsönadnak. A közös nézegetés, az ujjal mutogatás a képekre mind fontos fejlődési állomás.
Megható volt, amikor egy édesanya azt mondta: ő nem mer könyvet a kezébe venni, mert nem olvas jól, majd pár héttel ezelőtt eljutottak odáig, hogy ő is kapott kölcsön egy állatos könyvet, aminek a segítségével tanítgatni tudja a kisfiát.
Hiszen nem is az olvasás a lényeg, hanem a képekről való beszélgetés, a közös figyelem, a kapcsolódás. Nem felolvasni kell tudni, hanem jelen lenni. Fantasztikus látni, ahogyan az anyák két fejlesztő alkalom között megvalósítják a tanult játékokat és gyakorlatokat. A közös figyelmi helyzetek előrevetítik azt is, hogy később az iskolai tananyag gyakorlásában is magabiztosabban tudják majd támogatni ezek a nők a gyerekeiket. Valójában egy másik utat mutatnak meg az InDaHouse szakemberei és önkéntesei a családoknak, de nem úgy, hogy felülírják az övéket, inkább kiegészítik azt. Ezért is alapvető az alázat: soha nem szabad elfelejteni, hogy ezek az emberek milyen nehéz körülmények között élnek, a mindennapjaik milyen terhekkel járnak. Fruzsina meggyőződése szerint csak ebből a tiszteletből és megértésből tud valódi együttműködés és fejlődés születni.
