A 2011-es CXC-es köznevelési törvény egyértelműen nevesíti a közoktatás intézményeit, és kimondja, hogy az óvodák szerepe éppen olyan fontos a nevelési rendszer egészében, mint az általános és középiskolák, vagy éppen az elit gimnáziumok. Az ott dolgozó pedagógusok ugyanúgy felsőfokú, főiskolai vagy egyetemi végzettséggel rendelkeznek, mint más tanárok. Mégis, nehézségek idején az óvodák sínylik meg először a változásokat. Ezzel együtt a fontosságukat nem felejtik el kiemelni.
Ígéretként elhangzott a választási kampányban, hogy hatalmi változás esetén újra csak felsőfokú végzettségű óvodapedagógusok vezethetnek csoportot. A mostani gyakorlat ugyanis megengedi a középfokú végzettségű óvodai nevelők alkalmazását. Harminc évvel az óvónői szakközépiskolák megszűnése után újra visszakerült – egyedüliként a pedagógusok közül – középfokra az óvodában pedagógiai munkakörben dolgozók végzettsége. Nagy visszalépése ez a magyar óvodapedagógiának.
A legideálisabb az lenne, ha ismét diplomás óvók kerülnének a kisgyerekek közé, ezzel az ígérettel szemben azonban érdemes szkeptikusnak lenni.
A pedagógushiányt (ami ugye az állami kommunikáció szerint nincs) nem lehet egyik pillanatról a másikra megszüntetni. Nincsen kivel.
A magasan képzett, nyelveket beszélő és széles látókörű dolgozók más területen is kiválóan megállják a helyüket, ahol nem nyomorítja őket minősítés, teljesítményértékelés, önértékelés, tanfelügyelet.
Papírok helyett szakértelem
Mit lehet ebben a helyzetben csinálni? Először is átgondolni a jelenlegi rendszert. Gondolkodni nem kerül semmibe. Például arról, maradjon-e a jelenlegi kötelező hatéves iskolakezdés, ami a kisdiákok jelentős részét éretlenül kényszeríti az első osztályba. Már látszanak jelei a sok bukásnál, hogy nem egy átgondolt szabályozást vittek végbe az oktatásirányítók. Néhány évvel ezelőttig az óvodák javasolták az iskolakezdést vagy az évhalasztást, ez a jogkör azonban egy rendelettel átkerült a gyerekeket egyáltalán nem ismerő Oktatási Hivatal néhány adminisztratív dolgozója kezébe. Papírok alapján döntenek sorsokról.
Ez a rendszer rossz a gyereknek, mert nem veszi figyelembe az egyéni sajátosságait. Rossz a szülőnek, mert a legkülönfélébb papírokat kell gyűjtögetnie, amikkel megpróbálja alátámasztani az érveit, hogy a gyermeke még nem való iskolába.
Ráadásul ezeket elektronikus úton kell beküldenie a hivatalba egy szűk időhatáron belül. Ez sok szülőnek okoz nehézséget, mivel új helyzettel találják szemben magukat. Az óvodák vezetői és pedagógusai próbálnak segíteni a családoknak.
Az óvoda, a színtér, ahol a gyereket is ismerik és a képességeit is fel tudják mérni, mára elveszítette döntési jogkörét. Az ott dolgozó szakembereknek a képességük meglenne az iskolakészültség megállapításához, évtizedek alatt kidolgozott módszertan szerint végezték ezt a felelősségteljes feladatot, ezért tudnak segíteni a családoknak, akik számára az időablak sem segíti a helyes döntést. Mielőtt az Oktatási Hivatalhoz került volna, az óvodások iskolaalkalmasságát tavasszal állapították meg, újabban viszont december-januárban kell döntést hozni, tudomást sem véve a gyermeki fejlődést jellemző megtorpanásokról és ugrásokról.
Egyre több az idős pedagógus, az utóbbi években sokan a nyugdíjazásuk után is folytatták a tanítástÖsszességében a mindenki számára kedvezőtlen iskolába küldési procedúrát semmibe nem kerülne visszautalni az arra megfelelő helyre, az óvodákba. Így lekerülne a nyomás a szülőkről, a gyerekeknek nem kellene felesleges vizsgálatokon részt venniük, ezzel tehermentesítenék a pedagógiai szakszolgálatokat. Az óvodák presztízse növekedne, hiszen újra igényt tartanának a szakértelmükre. Az Oktatási Hivatal néhány dolgozója pedig új munkakört kaphatna. Például elkezdhetné kidolgozni a megoldást az óvoda és iskola közötti átmenet nyolcvan éve megoldatlan problémájára.
Kapu, lépcső, szakadék
Valami okból kifolyólag a magyar pedagógustársadalom a kialakulása óta idegenkedett a szép, finom átmenetektől. Talán a hierarchia utáni vágy alakította úgy, hogy élesen elkülönült egymástól az óvó, a tanító és a tanár. Így, ebben a sorrendben. Mintha értékesebb lett volna a gyermek, ahogy egyre inkább közeledett a felnőttkorhoz. Így van ez a mai napig.
Rossz ez mindenkinek. A családoknak stressz, ahogy a gyerek jövője eldől.
Az óvoda nem győz felkészíteni az iskolára, az iskola a felvételire, hogy sikerüljön bejutni a jó nevű középiskolába, amelyik pedig az érettségire fókuszál. De valahogy eltűnik a sok felkészítés közben a gyerek, aki megéli a jelent.
Az óvoda három-négy éve fokozatosan teszi az óvodást iskolakészültté, az alsó tagozat az alapkészségek elsajátításával természetszerűleg teszi a diákot alkalmassá az irányított, majd az önálló tanulásra, hogy végül a felsőbb iskolafokokon kiderüljön, mihez is volna tehetsége az életben. Ennek ellenére az első ponton sikerül eltörni az egészet.
A kis hatéves gyermek, aki először belép az iskolába, leginkább megszeppen. Itt minden más, mint amit megszokott. Az iskoláknak nem sikerül még az első osztályokat sem gyerekbaráttá tenni. És az a kisgyerek, aki tegnap még óvodás volt, játszott, rajzolt, mozgott, énekelt, mára padban kell üljön, csendben kell figyelnie, és tizenöt perce van, hogy mosdóba menjen, majd egyen is valamit. Ez az a bebetonozott struktúra, ami nem akar megváltozni.
Nem jól számolták ki a pedagógusok 2026-os béremelését, többet is kaphatnának a tanárokEzen a területen is van egyszerű és olcsón megvalósítható változtatás, ami könnyebbé és hatékonyabbá teszi az életet, Nem írok most az ovisuli osztályokról, ahol egy óvó és egy tanító pár dolgozik a gyerekekkel. Ez drága. Azonban azt megtenni, hogy az óvodából iskolába átlépő gyerekeket rugalmasabb napirend fogadja, nem pénz, csak akarat kérdése. És itt jön ismét elő a struktúra és az egyenrangúság. Tud a tanító úgy nézni az óvóra, hogy meglátja benne a szakmai kompetenciát? El tudja fogadni, hogy az óvodapedagógusi diploma is ugyanannyit ér, mint a tanítói vagy a matematikatanári? Képes tanácsot kérni attól a kollégától, akinek a ballagó gyerekeit fogadja, hogy milyen az a kis csapat? Inkább kisautókkal dekorálja az osztálytermet, vagy éppen dinoszauruszokkal? Van olyan játék, amivel nagyon szeretnek játszani? A jó tanács ingyen van, dekorálni meg amúgy is kell.
Romeltakarítás és új kezdet
Az sem kerül semmibe, ha a rugalmas átmenet jegyében az elsősöknek nem a csengő diktál. Csak jó szándék kérdése, ha a figyelmük tartama határozza meg, mikor van óra, és mikor van szünet. Előbb-utóbb úgyis beérnek, megtanulják. De lehet, hogy egy okos innováció egy szép napon elsöpri az órákat jelző csengőszót a rigid tantárgystruktúrával együtt.
Az oktatásirányítás folyamatosan hangoztatja a szakmai megújulást. Ezzel együtt a tanfelügyelet szigorú tekintete a biztosan bevált módszereket értékeli. Egyszerre nyomják a gázt és a féket. Nem csoda, ha csikorog, füstöl és fura szaga van a mai Magyarországon az oktatásnak. Ennek mindenki érdekében változnia kell. Van, ahol érdemes mélyebben belenyúlni a megszokott struktúrába, és ha már romokban hever, bizonyos területeit már szükséges lenne visszaépíteni. Ez a helyzet egy nagy lehetőség, olyasféle, mint amilyen a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján volt. A hibákból tanulni érdemes. A következő harminc év történelme múlik rajta.
Nincs költségvetési fedezet a nevelést-oktatást segítő iskolai és óvodai dolgozók bérrendezésére, a PDSZ megkezdi a sztrájk előkészítését