pálinka;fagylalt;nosztalgia;lekvár;eperfa;

Az eperfa lombja

Gyermekkorom legkedvesebb emlékei közé tartozik a nagyszüleim hatalmas kertjében feszítő, óriási eperfa. Ott állt büszkén a ház mögött, közvetlenül a focipálya szomszédságában. Amikor a fehér szemek érni kezdtek, nagyapám mindig nejlonfóliát terített a koronája alá, hogy felfogja a potyogó termést. Nekünk, unokáknak szigorúan megtiltotta, hogy a fa közelébe merészkedjünk, nehogy sárba tiporjuk a java részt, amely minden évben a cefréshordóban végezte, hogy aztán pálinkaként szülessen újjá.

Sohasem kóstoltam nagyapám eperpálinkáját – sőt, ma már az sem biztos, hogy tiszta párlat lett belőle, talán csak a vegyes gyümölcsöt gazdagította a darálóban. Mi persze fittyet hánytunk a tilalomra: az édes, lédús szemek túl csábítóak voltak, így a madarakhoz hasonlóan csipegettük őket a földről. Ha pedig gyermeki csatákra került sor, a faeper tökéletes lőszernek bizonyult. Egyetlen maréknyi, ragadós-maszatos bomba biztosan hagyott maga után nyomot a másikon. Hatalmas, hangos kergetőzéseket rendeztünk, amelyeknek többnyire az vetett véget, hogy nagyapa a botját rázva tessékelt el minket a fa alól.

Már nincs meg a ház, nagyapám is rég elment, de az eperfák valahogy velem maradtak. Ahol most lakunk, a bejárattól csupán néhány lépésre magasodik egy gyönyörű példány. Annó az egyik lakó ültette a beköltözésekor: egy vidékről Budapestre került orvos, akit bizonyára hozzám hasonlóan a személyes emlékei fűztek ehhez a fafajtához. A doktor már régen elköltözött, de a fája köszöni szépen, ma is virul. Fehér szemei sűrűn potyognak a kapuig vezető aszfaltra. Itt már nem lehet fóliát teríteni alá, mert az egyik lakó minden este autóval áll be a hátsó udvarba. Ezekből az eprekből nem készül sem nemes párlat, sem zamatos befőtt – a földön végzik, ám a természet mégsem hagyja veszni őket.

Mivel a lombkorona már olyan magasra nyúlt, hogy az ágak szelíden simogatják a konyhaablakunkat, testközelből figyelhetem meg a fa nyüzsgő vendégseregét. 

Reggelente a rigók és a fürge verebek csemegéznek a levelek között. Délelőtt megérkezik a menetrendszerinti szarkapár, délután a kecses barázdabillegetők lakmároznak, sötétedés előtt pedig a balkáni gerlék csipegetnek a fáról. Amikor a madárdal elhalkul és leszáll az éj, a sünök veszik át a terepet. A sünpapa mindig méltatlankodva, hangosan puffogva érkezik, mintha egy zsémbes, mindennel elégedetlen öregúr volna. A sünmama bezzeg szótlanul, békésen falatozik, miközben a két süngyerek fáradhatatlanul cikázik fel-alá, itt-ott bekapva egy-egy potyadékot, mielőtt továbbrobognának. A termés így végül mégis jó helyre kerül.

Régebben ez a fafajta szinte minden vidéki porta udvarán ott díszelgett. Gyakran ültették a tyúkól mellé, mivel a baromfiudvar lakói nemcsak az édes gyümölcsöt, de a lomb lakóit, a kövér hernyókat is előszeretettel fogyasztották.

A fehér eperfa hazai elterjedését a selyemhernyó-tenyésztés egykori fellendülése is segítette, hiszen a hernyók kizárólag ennek a fának a leveleivel táplálkoznak.

A tíz-tizenöt méter magasra is megnövő, terebélyes növény remekül dacol a szárazsággal, bírja a fagyokat, és a talaj típusára sem kényes. A modern városi környezet sajnos mégis mostohán bánik vele: lédús, puha gyümölcsei beszennyezik a járdákat és az autókat, emiatt sok helyen kivágják, vagy elkerülik a telepítését.

Imádtam az iskolai ének-zene, rajz- és tornaórákat. Pedig rajzolni nem tudtam, és bár jó hangom volt, a zene nem vonzott, és kicsit kövérkés lévén inkább a statikus helyzeteket kedveltem. Otthon sem rajzoltunk, nem énekeltünk, nem sportoltunk, nálunk az esti mesemondásban merült ki az összművészeti előnevelés. Arra voltam kíváncsi, miben segítheti elő a vizuális művészet megszerettetése, hogy egy gyermek a világot értő, abban eligazodni tudó felnőtté váljon.